Pici, aranyos, közvetlen, végtelenül kedves és készséges. Leírhatatlanul jó alakja van és imád táncolni. A népmesékben szereplő tűzről pattant menyecske földi megtestesítője. Nagyon kevesek számára nyilvánvaló, hogy kiről van szó. Südi Iringónak hívják a hölgyet, vagy inkább jelenséget, aki a minap Dunaszerdahelyen járt, hogy tanulókat toborozzon a Felvidéken tervezett tánciskolájába.
– Mikor kezdtél el táncolni és miért?
– Jazzbalettel kezdtem a táncot a nagytétényi Promontor Táncsport Egyesületnél. Mi Nagytétényben lakunk, ahol akkoriban ez a lehetőség adódott. Szüleim beirattak. Hatévesen az ember nagyon nehezen tudja eldönteni, hogy mit akar csinálni, mi lesz belőle. Nagyon jól éreztem ott magam, a tanáraim úgy gondolták, hogy tehetséges vagyok, érdemes velem foglalkozni. Áthelyeztek a nagyobb lányokhoz, hogy többet tudjak fejlődni. Hat év jazzbalett után kezdtem el társastáncolni, táncversenyezni. Összesen 13 éve űzöm ezt a sportot. – Voltak emlékezetes mestereid, tánctanáraid?
– Ahány klubban megfordultam, annyi tanárom volt. Az viszont, hogy valaki táncklubban táncol, nem azt jelenti, hogy azoktól a tanároktól tanul. Főleg akkor, mikor már magasabb szinten van. Tehát mi le voltunk igazolva egy táncklubba, de nem onnan tanultunk, hanem kijártunk Berlinbe, ahol a világ egyik legjobb tanárától vehettünk órákat, Franco Formicatól. Az elején mindig meghatározó, hogy kitől, milyen alapokat tanulok, aztán magamat fejlesztem, képzem tovább.
– Honnan jött az ötlet, hogy éppen a mi környékünkön hozz létre tánciskolát?
– Úgy indult a dolog, hogy Nagymegyerről és Dunaszerdahelyről is rendszeresen járnak hozzám minden vasárnap táncolni gyerekek. Ami azt jelenti, hogy a család a vasárnapi ebédjét a stúdióban fogyasztja el. Arra gondoltam, hogy ha ők ilyen lelkesek, akkor bizonyára van rajtuk kívül is nagyon sok olyan szülő és gyerek, aki szintén szeretne táncolni, csak nem tudja megoldani a heti rendszerességgel az utazást Százhalombattára.
– Tehát itt lenne lehetőségük rá, hogy tanuljanak és nem kéne messzire utazniuk. Ki által jött létre ez a kezdeményezés?
– Jes Izabel és Katona Ivett segítettek, ugyanis mindkettejük kislánya jár hozzám táncórákra. Tehát így az ő ismeretségük alapján született meg az ötlet. Azt egyelőre, hogy hol találunk az oktatásnak helyet, még nem tudjuk, a lehetőségektől függ. Az biztos, hogy a két központ adott, tehát vagy Dunaszerdahelyen, vagy pedig Nagymegyeren rendezzük majd be a stúdiót.
– Mikor kezdődne az oktatás?
– Július 5-étől szeretnénk a felvidékieknek egy tábort szervezni, amely egy ötnapos kurzus, ahol napi 6-8 óra edzés lenne. Pontosan azért, hogy az ötödik nap végére rendkívüli tánctudással és színvonallal rendelkezzenek. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy a szülők sírva nézték végig a műsorukat, annyira meg voltak hatódva. Igazából ezt az örömöt szeretném a felvidéki lányoknak és szülőknek is biztosítani. Ha erre kellő számú jelentkező van, és azt látom majd a gyerekeken, hogy élvezik és szeretik, akkor gondolkodunk a továbbiakon, hogy szeptembertől folytassuk ezt a képzést. A lehetőségek szerint döntünk, hogy hol lehet majd Iringó táncstúdiót nyitni.
– Hogyan működne a tanítás? Te oktatnál, vagy vannak tanárok, akik lejárnak majd hozzánk órákat tartani?
– Ez franchise-rendszerben működik majd, ami azt jelenti, hogy a megfelelő tanár tanítaná a gyerekeket rendszeresen, én pedig, mint egy felügyelő tanár jönnék havonta megnézni, hogy hol tart az oktatás. Ilyenkor természetesen én is tartanék órát. Mert az a lényege ennek a franchise-rendszernek, hogy akik nálam tanulnak Százhalombattán, ugyanazt tanulják akár Dunaszerdahelyen, vagy Nagymegyeren is. Így, ahányszor elövök, tudjam, hogy hol tart az óra, és bármikor be tudjak állni tanítani.
– Fiúkról vagy lányokról beszélünk? Mennyire érdeklődnek a fiatalok a társastáncok iránt?
– Egyelőre csak lányokról van szó. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy a lányok inkább fogékonyak a táncra, erre a műfajra, mint a fiúk. Az, hogy szeptembertől a fiúkat is várjuk, természetes, hiszen a tánc párosával igazán szép. A lányok talán hamarabb örülnek annak, hogy latin táncot táncolhatnak. A mai bemutató is azt mutatta, hogy van egy csomó gyönyörű lányunk, de nincs melléjük fiú. Az érdekes az volt, hogy ahol eddig, a nap folyamán bemutatóztunk, több helyen jelezték a fiúk, hogy ők is szeretnének táncos tábort.
– Dunaszerdahelyen már működik egy tánciskola, mégpedig Zoltán Erika alapította. Az Iringó Táncstúdió miben különbözik ettől?
– Ők hiphopot táncolnak, viszont szintúgy náluk is, mint nálunk csoportban zajlanak a koreográfiák. Senkit nem szeretnék megbántani, de úgy gondolom, hogy a latin táncok nőiesebb stílusúak, mint a hiphop. Tehát itt a lányok szoknyában, magas sarkúban lépnek fel. A hiphop egy modernebb stílus. A Szombat esti láz című műsor behozta az emberek életébe újra azt a táncot, ami annak idején felkapott volt, csak valamiképpen vesztett a népszerűségéből. Talán mostanság egyre inkább visszatér.
– Kik jelentkeznek, vagy jelentkezhetnek általában táncoktatásra manapság?
– A gyerekeknél 9-től 18 éves korig lehet jelentkezést beadni. Ők azok, akik a legfogékonyabbak a táncra. A felnőtteknél teljesen vegyes a korosztály. Az a legjobb ebben, hogy ha páros táncról beszélünk és a társas táncról – és még csak a hobbi szintről, mert nem kell azonnal versenytáncra készülni –, akkor arra kell felkészíteni az embereket, hogy jól érezzék magukat egy bálban. Fel tudjanak állni a saját párjukkal a táncparkettre táncolni. Így nincs korkülönbség. Pontosan ezért van az, hogy az oktatás folyamán egy-egy olyan jó csoport jön össze, hogy szó szerint új barátokra lehet szert tenni. Nálam jelenleg két olyan csapat van, akik két és három éve járnak. Ezek olyan jó társaságok, akikkel nagyon jó közös programokat lehet szervezni.
– Milyen táncokról van itt szó konkrétan?
– Cha-cha-cha, szamba, rumba, pasadoble és a jive. Ez az öt tánc tartozik a latin-amerikai táncokhoz, ez a szűk keret, ami a versenytáncos csoport. Én ehhez hozzá szoktam tenni a mambót, és a salsát, ami ugyanebbe a világba tartozik. Igazából nálunk ez egy elég nyitott világ, tehát bármi beleférhet, ami a tánctanárok agyából kipattan.
– Létezik a táncoktatásban nehézségi sorrend? Tehát meghatározod, hogy melyik tánccal kezdjék a tanulást a „diákok”?
– A felnőtteknél sokkal inkább indokolt a sorrend felállítása, mint a gyerekeknél. Ugyanis a férfiak vannak annyira makacsak, hogy ha valami nem megy nekik, akkor megfordulnak és elmennek haza, talán vissza sem jönnek többé. A gyerekekben sokkal több az energia és a kitartás, valamint a vágy, hogy ő ezt meg tudja csinálni és akarja is. Innentől kezdve ez csoportfüggő, hogy éppen mit tanulunk. Ha egy társaság nagyon-nagyon ügyes, akár el lehet kezdeni a sambával is, ami szerintem a legnehezebb és a legtechnikásabb táncok egyike. „Nagyon egyszerű” a jive, ami nyolcas ütemekben van, tehát csak számolni kell tudni hozzá, és persze a lépések kombinációit, hogy mi, mi után következik. Ami szintén nehéz a számolása miatt, az a cha-cha-cha, ami egy nagyon későn kezdő tánc, tehát nem az első órák tananyaga. A felnőtteknél az angolkeringő a legegyszerűbben elsajátítható és könnyen lesz belőle sikerélménye az embernek.
– Éppen ezért gondolom, a felnőttek körében a táncoktatás másként működik, mint a gyerekeknél.
– Természetesen. A felnőtteknél páros táncórák működnek. Férj és felség jönnek, vagy éppen házasodni készülő fiatalok. Nálunk ez eléggé elterjedt dolog és éppen ezért hoztunk létre egy „tábort”, egy háromnapos hétvégét. Ide a környékről nagyon sok pár érkezik.
– Nem olyan régen még eléggé homályos volt az emberek számára, hogy mit takar a versenytánc kifejezés…
– A nagyközönség számára akkor lett nyilvánvaló, hogy mi az a versenytánc, amikor a Szombat esti láz című műsor elindult, ami úgy hiszem, hogy egy dömpinget indított el. Egészen addig csak azok jártak hasonló versenyekre, akiknek a vagy a gyerekei, családtagjai táncoltak, vagy csak érdekelte őket ez a műfaj. Gondolom, a televízió hatására nagyon sok embernek feltűnt, hogy a versenytánc egy érdekes dolog.
– Melyek azok a díjak, elismerések, amelyek számodra fontosak, vagy nagyobb jelentőséggel bírnak?
– Nekem soha nem voltak olyan nagyratörő álmaim, hogy világbajnok akartam lenni. Inkább reális célokat tűztem ki magam elé. Ami számomra azonban fontos volt, hogy a Latin Magyar Bajnokság döntőjében benne legyek és ez sikerült, negyedikek lettünk a párommal. Ezzel az eredménnyel bőven elégedett voltam.
– Mit vársz ettől a dunaszerdahelyi tánciskolától. Egyáltalán vannak különösebb elvárásaid?
– Bízom benne, hogy ők is megkapják azt a rengeteg örömöt, amit Százhalombattán a többi ember, akiket tanítok. Ugyanazokat a lehetőségeket tudom nekik biztosítani, amit az iskolámban, és még azokat az érzéseket, amelyeket a tánc ad az embereknek. Mert ez felhőtlen kikapcsolódás, és azon kívül, hogy az ember megizzad, a testét-lelkét is tudja vele építeni, erősíteni, és közben természetesen rengeteg új kapcsolatra, sőt barátságra lehet szert tenni. Ez pedig a mai világban egyre nehezebb.
