Az pontosan akkor történt, amikor sárguló falevelekből gyúrtunk golyókat és azokkal csatáztunk. Régmúlt fiatalságunk maradványai ezek az emlékek. Egy olyan fiatalságé, ami már elröppent felettünk és senki sem tudja merre tart, hová tűnt. Vannak olyan pillanatok, melyek bevillannak filmkockaként térdelve a mellkasunkra, hogy eszünkbe véssük, ilyen dolgok is megestek hajdanán, amikor sárguló falevelekből gyúrtunk golyókat és azokkal csatáztunk. Majd lefeküdtünk a bíborpiros bokrok alá és bámultuk a fölénk tornyosuló leveleket. Olyan hatalmasnak tűntek, olyan védelmezőnek, de ránk hullottak napok alatt. Meghaltak egy halhatatlan világban. Kíméletlen földanyánk bekebelezte őket és újakat képzett a helyükre, majd ismét eltelt az idő és újra eljött a pillanat, amikor sárguló falevelekből gyúrtunk golyókat és azokkal csatáztunk. De ki emlékszik már arra, hogy milyen gondtalanok voltunk akkoriban? Szinte csak foszlányok árulkodnak a fejünk legmélyebb emlékgödreiben arról az időszakról. Mindenki a saját feje után megy és senki sem emlékszik arra, amikor sárguló falevelekből gyúrtunk golyókat és azokkal csatáztunk.
Később lefeküdtünk a türkiz bokrok alá és egyre csak a hatalmas leveleket bámultuk, melyek felettünk védelmeztek a forró aszfaltra hulló esőcseppektől. Záporillatban fürdettük a megmaradt bokrokat, melyek még nem dobálták el a leveleiket, azokat a mélysárga, bíborpiros, elbarnult gyermekeket. Aztán visszafeküdtünk a bokrok alá, de azokat már nem védték a mélysárga, bíborpiros, elbarnult levelek és a csillagokat bámultunk, melyek átragyogtak a felhőkön. Te is emlékszel erre a fiatalkorra, amikor sárguló falevelekből gyúrtunk golyókat és azokkal csatáztunk? Dehogy emlékszel! Hiszen neked is más gondjaid vannak, s mint olyan, az emlékezés kósza luxus marad csupán…
