2010. április 28., szerda

Emlékszagú áprilisi éjjel


Kígyózó sorokban rohannak meg az emlékek. Nem tudom, mit tegyek velük, egyre csak jönnek és többen, és többen lesznek. Furcsa volt kinyitni az ablakot, mert most azon keresztül áramolnak be, és ellepik lassanként az asztalt, a széket, a szobát. Egyedül vagyok velük, próbálom zsebre tenni mind, de túl kicsi a zseb, nem férnek bele. A fiókok is megteltek már, a nagyobbak már réges-rég teli vannak múltbéli képekkel. Elküldeném őket, de nem mennek, sőt, egyre többen vannak. Mintha áttörtek volna valamiféle érzelmi gátat, ahova eddig rejtőztek, vagy ahova eddig rejtette őket valaki. Szinte betemetnek, alig kapok levegőt. Biztosra veszem, hogy megfojtanak. Egyre nehezebben veszem a lélegzetet, egyre gyorsul a szívverésem. Lehet, hogy belehalok ebbe a támadásba, vagy kómába kerülök (lendülök), de egy biztos… nem úszhatom meg ép bőrrel. Az emlékeink össze fognak nyomni, teljesen összeroskadok majd alattuk és senki nem tud segíteni. Nincs aki megmentsen, nincs aki kihúzzon súlyuk alól. Egyre kevesebb az oxigén, egyre zárul a kör, egyre jobban elnyelnek…
 …elnyelnek.

2010. április 26., hétfő

Heti vers No. 27

Horváth Veronika:
leírni:

az elbillenő függönyt
térdkalácsot
hajlatokat
pára
a
a
a
a
testünk ráncai a lepedőn
vetület, árnyék, pantomin

a szerelmet sosem


Megjelent a Hús és sakk című antológiában 2009-ben

2010. április 22., csütörtök

Statues


Terpesz! Micsoda testhelyzet, micsoda rálátás! Csiklandoz az ízed. Egyre csak a nyelvem hegyén érzem zamatod és nem enged, ragad magával a mélybe, egyre mélyebbre, míg el nem érjük a szakadék legalját. Nincs sem lent, sem fent. Valahol középtájon minden megszűnik, csak a zuhanás marad és az ízed a nyelvemen. Semmi más nincs nekem, gondolnád, szegény vagyok, pedig zamatod tesz igazán gazdaggá. Egy pillanat, egy pillantás, egy mozdulat, ami egész életemen át az emberek leggazdagabbikává emel. Ismét a szájpadlásomon érzem, majd újra a nyelvemen és így körforogva. Egyre csak cikcakkban ugrándozik az ízlelőbimbóimra is, hogy megbolondítson. A te ízed, ami ennyire lázba hoz, ami elvakít, amitől talán még mindig élek és lélegzem. Talán ez a zamat, ami tartja bennem a lelket és nem engedi emberi porhüvelyemet elveszni az időben… 
            Csiklandozza a talpam a ropogós reggeli fű. A harmatban mosom meg az arcom, azt hiszem, felfrissülök, de csak mélyebb álomba taszít és elalszom a mezőn. Hatalmas szárnyas emberek találnak rám és magukkal cipelnek, mert azt hiszik, ha maradok, biztosan felfalnak a vadak. Egy olyan helyre visznek, ahol semmi sincs, mert minden van. Ebbe a paradox létbe taszítanak, ott vigyázzák épségem. Azt mondják, hogy jó ott nekem, mert nem lesz semmi bajom. Hogy tudhatja bárki is, hogy nekem mi a jó? Azzal én egyedül vagyok, illetve lehetek tisztában. Nekem a szabadság a jó, egy olyan szabadság, amelyben szabadon mozoghatok, senki nem mondja meg, hogy mikor mit csináljak. Ha éppen úgy tetszik, akkor éjjel kettőkor iszom kávét, és a poharat csak akkor mosom el, ha az összes a mosogatóban van már. Ott teszem le a könyveimet, ahol én akarom, és akkor dolgozom, amikor elkap a dolgozhatnék…
Fuldoklom! Lehet, hogy a nagy szárnyas embereknek igazuk van? Ott a biztonság, ahol a bezártság? Lófaszt!

2010. április 19., hétfő

Heti vers No. 26

Kulcsár Ferenc:
Sírj

Sírj. Úgy, mintha béke lenne,
eredendő, tiszta nyugalom. Sírj:
harmatban fűszál, esőben fűzfa,
sírhalom. Leragadt szemmel:
sírj könnytől gazdagon. Minden,
mi holt s ami él, minden véled
árad. Add vissza a tenger sírásának
tűzben ragyogó pupilládat.



Forrás: Kulcsár Ferenc Mindig c. könyvéből (1993, Lilium Aurum)

2010. április 12., hétfő

Heti vers No. 25

Tóth László:

Valamit halkan szól a zöld
és ráfelesel ó a kék
fecseg a sárga a piros
szép altján zeng a fekete

Egymásba tűnnek a testek
szertefolynak mind a formák
te sem vagy más csak szín szag íz
bőrödön az ujjam mégis

felsikolt


Forrás: Tóth László Ötödik Emelet c. kötete (1985, Madách)

2010. április 10., szombat

Porhüvelyben töltetlék


Néha elsuhanok a csendes városok felett, amikor leszáll a sötétség és azt figyelem, hogy kik mászkálnak az utcákon. Az éjszaka gyermekei, az én gyermekeim. Általam cselekszenek, miattam teszik meg azt, amit megtesznek, amit magukhoz vesznek, amit magukba tesznek. Legyen az akár drog, alkohol, vagy szex.
Melegséget érzek, mikor rágyújtanak egy füves cigire, vagy amikor meghúzzák az üveget. Szinte én is érzem, ahogy lecsurog a torkukon az alkohol. Külön gyönyörűséggel tölt el, ha a természet lágy ölén kefélnek, akár a nyulak. Ha pedig mindezt illuminált állapotban teszik, az a katarzisom. Mindannyian az enyémek, Neki senki sem juthat. Ugyanmá’, meggyónják a bűneiket. És? Azt hiszik a bolondok, hogy az segít rajtuk, pedig nem. Ha valaki többszörös gyilkos, elmond egy-két „miatyánkot” és azt hiszi, hogy azzal minden meg van neki bocsájtva? Ezek tévhitek, melyek szintén mind engem szolgálnak. Ringassák csak magukat az ilyen téveszmékbe, annál jobb lesz, amikor eljön értük a vég…
            Ahogy figyelem ezeket a lélekkel megtelített porhüvelyeket, annál jobban vágyom a „töltelék” után. Szétrothadt testük nem érdekel, csak a lelkük fontos számomra. Az ad nekem életet, az táplál, s általa leszek naggyá. Nagyobbá, mint Ő, a nagy fehérszakáll, aki mindenek megalkotójának hiszi magát, pedig pontosan olyan, mint egy kisgyerek terráriummal a kezében, melyben az emberek a hangyák. Egyébként az előbbi mondást egy filmben hallottam, de annyira megragadott, hogy nem engedhettem el a fülem mellett.
            Lassan kel a nap, így megyek, s átadom neki a világot. De nem maradok soká, hogy ne érezze annyira a fölényt, amelyet a fényesség ad számára. A végén úgyis az enyém lesz minden… 

2010. április 7., szerda

rémálmos fikció


Szétestek az álmaink, te pedig még a földön heverő szilánkokba is belerúgtál, s hatalmas láblendítéssel szórtad őket szerteszét az égbe, hogy soha senki ne találhassa meg egyetlen darabjukat sem a földön, de én keresem azóta is és szedegetem össze, csak sajnos egyedül nem győzöm, és nem tudom vajon mikor lesz egy segítő kéz, ami időt spórol majd nekem, kinek a fejére esett az eset, ami megesett a világon hagyott érzelmek viharában, és ki volt ott akkor, mikor fejreálltunk és úgy kacagtunk egymásra, hogy fájt a gyomrunk, végül az arcunk is, mert az izmaink nem bírták a megterhelést, majd lebukfenceztünk törökülésbe és tovább hahotáztunk, de mindenki minket nézett, ami persze senkit nem érdekelt, főleg nem bennünket, mert akkor csak mi voltunk ott, te meg én és a világmindenség, ami a miénk volt és senkinek nem adtunk belőle, mert teljesen kisajátítottuk és nem szerettük volna, ha más is ráteszi a kezét a mi tulajdonunkra, ami akkor annyira szépnek és elpusztíthatatlannak tűnt, hogy azt szavakba sem lehet önteni, de mára vége…
Ilyenkor érzem azt, hogy minden szilánk elveszett és csak illúziókat kergetve rohangálok egyik fától a másikig mézédes gyümölcs után kutatva, de fenyőn nem terem ízletes finomság…

2010. április 6., kedd

Csallóközi „piszkos” tizenkettő

Egy nemsokára megjelenő lemez került a kezembe. Megkértek, hogy írjam le a véleményem róla. Megmondom őszintén, hogy érdekelt a dolog, ezért is bólintottam rá a kérésre azonnal. Mikor hazamentem, azonnal meghallgattam, ugyanis már a címe felkeltette az érdeklődésemet: Zene aratáshoz.
Ahogy felcsendültek a dallamok, hatalmas meglepetés ért. Tizenkét előadó, tizenkét opus és majdnem ugyanennyi stílus váltja egymást az albumon. Egy-két kivételtől eltekintve mindet ismerem, sőt, személyes jóbarátaim is akadnak köztük. Csodálkozom, hogy ennyi ideig titokban tudták tartani a lemez készülését, hiszen, ha belegondolunk, Dunaszerdahelyen vagyunk, ahol minden titok elszabadul, ha nem is előbb, de utóbb biztosan. Majdnem egy éven keresztül csak néhányan tudtak a korong létrehozásáról.
Mindannyian rajta vagyunk a lemezen, akik itt élünk a Csallóközben. Valamelyik, az összefogott zenekarok bármelyik koncertjén biztosan megfordultunk már és néha még rendesen meg is izzadtunk egy-egy ugrándozásos tombolás alkalmával. De az is lehet, hogy csak hallottuk valahol az éterben az egyik számot. Előfordulhat, hogy valamelyik formáció egyik tagja a szomszéd asztalnál sörözött a kocsmában, vagy éppen kávézott valahol, ahol mi is jártunk és így tovább. Lehetne ezt ragozni, de teljesen felesleges, mert a lényeg ugyanaz. Itt van egy album, ami mindannyiunké. Az enyém, a tiéd és az övé is, mert nekünk készült.
Nagyon sok formáció jött létre az elmúlt évek alatt, amelyek csak bizonyos rétegeket szólítanak meg zenéjükkel. A létrejött alakulatok zöme egy idő után feladta a szellemi harcot és a sarokba dobta a képzeletbeli lantot is. De ők nem! A Zene aratáshoz című korongon szinte mindenki megtalálja a szája ízének megfelelő muzsikát. Hallgathatunk többek közt rockot, hardcore-t, de akár hiphop-ot is. A lemez megteremtői egyelőre nem szeretnék, ha a nevük felmerülne, és azt sem árulják el, hogy ki található a 12 előadó listáján. Meglepetésnek szánják éppen úgy, mint a cédét. Hivatalos lemezkeresztelőre a dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ színháztermében kerül majd sor április 10-én. Fellép a párkányi Jóvilágvan formáció és sokéves hallgatása után a dunaszerdahelyi Ardea zenekar és. A koncert éppen annyira lesz ingyenes, mint maga a lemez. Ez nem vicc! A cédét mindenki megkapja, aki ellátogat az eseményre. Eddig nagyon idillinek tűnhet a dolog, viszont egyetlen hátulütője van a történetnek: összesen 1000 album készült. A kiadást a ClubMedia reklámügynökség vállalta magára egyetlen szponzor, a dunaszerdahelyi T-Centrum anyagi támogatásával. A cég látott fantáziát a kezdeményezésben és úgy gondolták, hogy kár lenne veszni hagyni egy ilyen potenciájú ötletet. Teret adtak a fiúknak álmuk megvalósítására és sikerült.
Ez a zenei egyveleg ténylegesen összefogja régiónk dallamos világát ezzel is gazdagítva és szélesítve a már kialakult muzikális spektrum határait. Ha szereted a zenét és érdekel a lemez, látogass el te is a lemez keresztelőjére, hogy együtt bulizhass az ötletgazdákkal, valamint, hogy közte légy azon ezer embernek, aki magáénak tudhatja az albumot. Tehát a jelige: április 10, Dunaszerdahely, VMK, színházterem.

2010. április 5., hétfő

Hullámok



Hideg könnycsepp gurult végig az arcán és az óceánban landolt. Ez volt az utolsó, amit ki tudott préselni magából. Vízgyűrűk lettek belőle és elindultak a part irányába, majd ott megtörtek. Mind meghalt, egy sem maradt épen és végül így fogytak el teljesen. Csak állt a nagy víz közepén és nem volt képes sírni. Soha többé nem nedvesedett be hatalmas barna szeme, soha többé nem vájt barázdát arcába a sós könnycsepp. Minek is tette volna, hiszen semmi szüksége nem volt rá. Szerették! Volt ki szeresse. Úgy élt, hogy senki miatt ne kelljen szomorkodnia többé. Nem is tette, csak állt térdig merülve az óceán közepén és nézte a horizonton versenyt lovagló napsugarakat. 

Heti vers No. 24

Z. Németh István:
Rózsa a sínen

Ha elfordulsz tőlem, olyan vagyok
mint egy rózsa a sínen.
Az éjszaka sötét mozdonya átrobog
rajtam, s megszagol a halál.

Ha távozol belőlem, egy hűtőgép
ajtaját csukod be magad után.
Számolom lélegzetem: mennyi még?
Ha elhagysz, tíznél tovább nem jutok.

Ha itt maradsz, a Föld levegője kevés.


Forrás: Z. Németh István Rózsa és rúzs című kötete (Nap Kiadó, 1992) 

2010. április 4., vasárnap

Kispróza

Morbid kispróza valahonnan egy pesti kávézóból, ahol sok-sok időt eltültve ütöttem el az időt hajdanán... nem is volt oly rég, de e aprócska életszegú opus most került elő az asztalomról, ahol az én rendszerem uralkodik. Magyarul bordel van!


Kötvénymájszter

Biztosítási ügynökként járta a várost ügyfelek után kutatva. Nem oly rég kezdte a pályát tehát még kezdőnek számított a nagyok között. Nagy reményeket fűztek hozzá mindezek ellenére. Rettenetesen tehetségesnek tarották. Tudták, még sokra viheti.
Aztán meghalt!