rémálmos fikció

Szétestek az álmaink, te pedig még a földön heverő szilánkokba is belerúgtál, s hatalmas láblendítéssel szórtad őket szerteszét az égbe, hogy soha senki ne találhassa meg egyetlen darabjukat sem a földön, de én keresem azóta is és szedegetem össze, csak sajnos egyedül nem győzöm, és nem tudom vajon mikor lesz egy segítő kéz, ami időt spórol majd nekem, kinek a fejére esett az eset, ami megesett a világon hagyott érzelmek viharában, és ki volt ott akkor, mikor fejreálltunk és úgy kacagtunk egymásra, hogy fájt a gyomrunk, végül az arcunk is, mert az izmaink nem bírták a megterhelést, majd lebukfenceztünk törökülésbe és tovább hahotáztunk, de mindenki minket nézett, ami persze senkit nem érdekelt, főleg nem bennünket, mert akkor csak mi voltunk ott, te meg én és a világmindenség, ami a miénk volt és senkinek nem adtunk belőle, mert teljesen kisajátítottuk és nem szerettük volna, ha más is ráteszi a kezét a mi tulajdonunkra, ami akkor annyira szépnek és elpusztíthatatlannak tűnt, hogy azt szavakba sem lehet önteni, de mára vége…

Ilyenkor érzem azt, hogy minden szilánk elveszett és csak illúziókat kergetve rohangálok egyik fától a másikig mézédes gyümölcs után kutatva, de fenyőn nem terem ízletes finomság…