Vérfrissítés

Bob, egy világhírű autómárka ügynöke. Az a dolga, hogy a céget és annak újabbnál újabb termékeit népszerűsítse a világ minden országában. Ő tartja a kapcsolatot a földkerekség összes vállalatával, amely a gépkocsijaikat forgalmazza. Ennél fogva rengeteget utazik. Mikor hazatér a poros kisvárosba, ahol eddigi életét töltötte, mindig eszébe jut, hogy ő végül is egy senki, és lakhelyén egy lélek sem értékeli túlzottan a munkáját, mert hát az autó az autó. Négy kereke van, gurul, s talán több nem is kell ennél. 
Bob a negyvenes éveinek elején jár, kopaszodik és már pocakot is eresztett. Barátnője talán sosem volt. Azzal vigasztalja magát, hogy a munkája miatt nem is lenne ideje egy igazi kapcsolatra, ezért inkább néhanapján prostikat fogad a hotelszobában, hogy azokon élje ki szexuális aberrációit. Ha éppen nem egy bérelt lánnyal múlatja az idejét, akkor az interneten éli ki beteges hajlamait, különböző beszélgetős oldalakon, ahol tetszeleg a gyengébbik nem számára. Ez is egyfajta kéjjel tölti el. De igazából a lányokkal sosem ér el olyan szexuális katarzist, mint saját maga a kis játékszereivel. Tehát ez Bob, aki frusztrált, tele van komplexusokkal és valljuk meg, nem lehet éppen a nők kedvence. Nagyon kevesen szeretnének maguk mellé egy pocakos, kopaszodó pasit, vagy egy pasit, aki alig van otthon. Nem igaz? Éppen ezért szegény Bob rengeteg munkát vállal magára, mert az otthonlét nyomasztja, na meg persze az is, hogy a saját városában nem fogadhat prostikat, mert annak azon nyomban híre menne az emberek közt. 

Amikor egy alkalommal hazaért angliai útjáról, amire szintén a társaság küldte, épphogy letette a bőröndjét, mikor megcsörrent a telefonja. A főnöke hívta, hogy menjen be hozzá pontban délután négykor, mert beszélniük kell. Bob izgatott lett, mert rebesgették a vállalatnál, hogy előléptetés várható, csak senki sem tudta, ki kapja majd a kinevezést. Szinte biztos volt benne, hogy ő lesz az… 

Gyorsan lezuhanyozott, magára erőszakolta kinövés előtt álló öltönyét és elindult a munkahelyére. Az irodában többen vártak rá. Szinte mindenkit ismert, csak egyetlen embert nem. Ez a fiatal férfi beszélgetett éppen a főnökével, amikor ő belépett az ajtón. Jóképű, húszas éveinek közepén járó, sportos fiatalember volt. Nem sokat teketóriáztak. Megmondták Bobnak, hogy nincs többé szükségük a munkájára, mert a vállalat „vérfrissítést” kíván, ezért is jött James (a jóképű, sportos fickó), aki frissen végzett az egyetemen és átveszi az ő helyét. A végkielégítését majd átutalják, ami persze szép kis summát jelentett. 

Büszkének mutatva magát, felemelt fejjel távozott, ám mégis, a megaláztatás és a sokéves munkája iránti tiszteletlenség teljesen lelombozta. Nem értette, miért tették ezt vele, de azt sem, miért nem nyitotta ki a száját, hogy ellenkezzék a döntéssel? Hiába, gyenge jellem volt. Elkullogott, mint az elkergetett kutya, amit sokadik alkalommal vertek el bottal. Nem tudta mitévő legyen. Elbaktatott egy közeli bárhoz, ahol öntötte magába a vodkát, mint, aki vizet iszik. Megállás nélkül ivott egészen estig, amikor már legalább négyszer hányta ki magát. A pultos egy rövid ideig még toleráns volt, de amikor Bob a klotyó helyett a pultra dobta ki a taccsot, kivágták a bárból, de előtte még jól megverték a kidobóemberek. Alig bírt járni, ami egyben az alkohol, más részről viszont a verés hatása volt. Eltámolygott hát egy közeli szállodához, ahol bár a recepciós furcsán nézett rá, mégis adott neki szobát… 

Másnap rátörtek, mert nem nyitott ajtót. A csilláron lógott lila fejjel és lógó nyelvvel. Azért választotta a halálnak eme formáját, mert úgy olvasta egy magazinban, hogy az akasztott ember, még egyszer utoljára elélvez, mikor szorul a hurok a nyaka körül… De neki még ez sem jött össze.

Heti vers No. 18

Party Nagy Lajos:
D a l 

járok az orgonaszagban

 pereg rám bogár-zápor

fölöttem filléres szappan

olvad kéken világol

kezem tavaszom kékül

 ropog az esti kavics

tapossa ízleli s végül

eszi cipőm a nápolyit

a sétány végén már az ég

 csillag merül el benne: szúnyog

kezemnek odasúgja még

"én most kihúnyok"

Heti vers No. 17

Varga Virág
Lakatlan költemény

Ötlet-én csupán, egy rímes, furcsa játék,

 nyelv-malom őröl, sehol semmi szándék,

parton lapuló, csiszolatlan kő vagyok,

a nyelv mond ki engem, s én csak őt dadogom,

csak várok, mert időm van, hullámnyelv-szónok,

elfogyok hirtelen, s nincs miről szólnom,

nincs hír, eszmény-eszme, csak zsongó tengerár,

mondanám "én" - utolsó vers-morzsámon rág,

vers vagyok én is, vagy lakatlan költemény,

ha lekopok innen-onnan, nincs veszteség,

amit én művelek, az nem beszélt beszéd,

ujjnyi földrész, nyelvi roncs, langue-szemét.

Megjelent az Élet és Irodalom 2001. április 13-i számában 

Apálydagály

Ritkán játszottam a tengerparton, de veled nagyon szívesen mentem oda. Akkor olyan másnak tűnt minden. Még a testedre száradt homok is másként csillogott, mint az átlagos fürdőző bőrén és a szemed is szebben sugárzott, mint egy átlagemberé. Berohantunk a vízbe, majd ki a partra. Lefröcsköltél, én pedig visszafröcsköltelek és ezt játszottuk hosszú órákon át. Mint két gyerek. Jó volt ilyenkor kiszakadni egy kicsit a világból és újra gondtalan kamasznak lenni.

Mikor elfáradtunk, ledőltünk a homokba. Pihentettük a testünket és hallgattuk, ahogy a hullámok a partot ostromolják. Egyre csak közeledett a dagály és már a lábunkat érte a víz. Ekkor felém fordítottad a fejed és a szemembe mosolyogtál. Sejtettem mit szeretnél, pedig ki sem mondtad. Olvastam a fejedben és a szemeid is mindent elárultak számomra. Ismertelek már annyira, hogy kitaláljam, mit sugall a tekinteted. Én is éppen arra gondoltam. Kissé nyálasnak tűnt, mint a filmeken…

A lemenő vöröslő nap és az óceán a lábunkat mossa. Mi pedig szeretkezünk. Pont, mint egy rossz romantikus film a tévében, de mi élveztük ezt a rögtönzött giccset.

            Nemsokára előjött a hold és a csillagok. Néhány percig még felhők takarták a földet a hideg fénytől, majd kitisztult az égbolt. A parton senki sem volt már, az idő is hűvösebb lett. A dagály minden nyomot elmosott, még a szerelem nyomait is, amennyire csak tudta. Amennyire csak tudta…

Világok harca

Azt kérded, ki vagyok. Talán csak egy félszerzet, vagy egy féllény, aki itt ragad a két világ közt. A két világ közt, melyek az élet és a halál lakhelyei. De akkor minek neveznél engem? Ki lehetek én, aki itt ragadtam?

Azt kérded, miért? Vannak hülye kérdéseid, az biztos. Honnan tudnám, hogy mi lehet ennek az oka? Talán csak valami rossz dolog, amit a múltban követtem el, talán valami, amit elkövetni szándékozom. Nem tudhatom, mi az oka, de ha tudnám, akkor elkövetnék ellene valamit. Azonban ezt nem tehetem.

Miért van az, hogy csak így ide lehet ragadva valaki a két rész-egész közé? Mindennek megvan a maga oka és okozója. Az enyém vajon mi lehet? Talán az önzőségem és okozóm a sors. Vagy esetleg valami más?

Megannyi kérdés leng körül és azt sem értem, hogy én ki vagyok egyáltalán. Talán egy félszerzet? Vagy talán egy féllény?

Hejhóóó

Ma este, vagy inkább késő délután a két hülye, akik a fejemben laknak, eszméletlen veszekedésbe kezdtek. Nem is tudtam csitítani őket, míg el nem határoztam, hogy kicsit feldobom a szobámat. Erre aztán némileg megnyugodtak és kostatálták, hogy rám mért hatásaiknak megvan a maga nyoma. Merthogy nem hagyomásnyos módon sikerült színt vinnem (szó szerint) a sivár fehér falakra...

Heti vers No. 16

Soóky László:

Kiűzetés

A virradatból a tábortűz

emléke marad s egy befejezetlen

mozdulat szégyene.

Az asszony mégis a nap

vérébe ejti hajfonatát, 

hogy körülírhassa magát

templomokkal.

Aztán középre áll, várja

a harangkondulást, és az öléből

parazsat hint.

A csendből végül csend lesz, 

a legperverzebb magány

hálóját szövik az angyalok. 

Soóky László, Perverz ütközetek, 1989. Madách

Szuszogás

Kellemes, amikor a búgócsiga hangjára ébred az ember. Ott pörög az ágya mellett teljes békességben és semmi sem izgatja. Sem a válság, sem pedig az adófizetés. Nem depressziós és semmivel kapcsolatban nincsenek nagyobb elvárásai. Ő csak egy búgócsiga.

Kimászok az ágyból, de te kedvesen mosolyogsz rám és hívogatsz vissza a meleg takaró alá. Mi tagadás, elég hűvös így a nap első fele a meleg párna és a testmeleged oltalmazó izzása nélkül. Nem is kéretem soká magam, mert tudom, hogy nincs értelme, hiszen úgyis visszasomfordálnék és beugranék melléd.

Hozzám simulsz és átölelsz. Úgy karolsz, mintha bármelyik pillanatban elveszítenél, és ezt nem akarod. Kérdezed, hogy örökre együtt maradunk-e. Igennel felelek, bár tudom, hogy semmi sem tart örökké. Bíztatni akarlak és én is azt szeretném, ha így lenne, de sajnos tudom, hogy nem lehet. Egyre jobban szorítasz, azt kérdezed, hogy szeretlek-e. Megrázom a fejem, mire te rettenetesen megijedsz, és kissé engedsz a szorításon. „Imádlak” – mondom a hatalmasra tágult szemeidbe. Szinte hallom a köveket legördülni egyre hevesebben verő szívedről, majd ismét hozzám bújsz egész testeddel és a mellkasomra hajtod a fejed. A lábaid átkarolnak és szinte egy test vagyunk. „Dobog a szíved” – szólsz hosszú percek után. „Ennek ez a rendje” – felelem – „Ha nem dobogna, akkor gond lenne.”

Szó nélkül fekszünk ugyanabban a pózban hosszú ideig, majd felemeled a fejed és mélyen a szemembe nézel: „Ugye örökre együtt maradunk?” – kérdezed ismét. „Persze, mindörökre” – felelem, de ismét nem gondolom komolyan. Próbálok reálisan gondolkozni. A válaszom azonban megnyugtat téged és visszateszed a fejed a mellkasomra. Nekem az a fontos, hogy te boldog légy és a mának éljünk. Nem akarom, hogy azon agyalj, mi lesz holnap, vagy azon, hogy mikor lesz vége ennek a földi álomnak. Nyugodj meg és addig élvezd, hogy együtt vagyunk, amíg lehet.

Figyelem a hajad és a szuszogásod, majd észreveszem, hogy egyenletessé válik. A szívem felett alszol el. 

Levágott fej

Mindannyian ott álltunk az épület előtt szinte teljesen csendben. Egyszerre csak felhangzott az a szó, amire mindenki várakozott:

– Most – ordított a vezetőnk a tömegből. Erre mindenki elkezdte az ablakokat és az ajtókat téglákkal dobálni. Annyit hoztunk magunkkal, amennyit csak győztünk. Én szinte a fél fészert lebontottam otthon, hogy legyen elég „lőszer” a tervünkhöz. A „küzdelem” nem tartott sokáig, mert csak néhány percig fitogtathattuk az erőnket, ugyanis néhány katona rohant ki az épületből fegyverekkel és felszólítottak mindenkit, hogy hagyja abba a dobálást. Vezérünk ekkor előlépett az emberek közül és a katonák felé indult.

– Állj! – ordítottak rá, de úgy tűnt, hogy nem hallgat rájuk. – Állj, vagy lövök! – hangzott fel ismét az utasítás. A vezető ekkor megtorpant, mintegy másfél méterre tőlük és mélyen a szemébe nézett a vele pontosan szemközt álló fegyveresnek. Megfagyott a levegő, senki sem szólt és a katona, mintha kissé leeresztette volna a kezében tartott gépfegyvert. Vezérünk ekkor – senki sem tudja, hogy mi vitte rá – szemen köpte az előtte állót. Annak hirtelen düh öntötte el a fejét és szinte látni lehetett, ahogy leszállt a vörös köd a szeme elé. Felemelte a géppisztolyt és egy sorozatot engedett a férfiba. Az összeesett a lépcsőkön, mi pedig csalódottan hazamentünk.

            Nem sokkal később eltűnt a holtteste, csak a vérfolt mutatta, hogy valami történt. 

Szesz

         Amikor reggel felébredt, ismét nem tudta, hogy hol van. Megint sikerült átlépnie azt a bizonyos határt, amit annyiszor megfogadott, hogy nem lép át többé. Úgy tűnik, hogy az alkohol sokkal erősebb volt nála.

           De vajon mi történt az este? Mennyit ihatott? És ki ez a lány itt mellette az ágyban? Van ennek egyáltalán személyije? A kérdések, melyek a fejében lezajlottak, olyan hatalmas sebességgel váltották egymást, hogy szinte alig bírta őket követni. Hirtelen mozdulattal felült az ágyban, mire a lány is kinyitotta égszínkék szemeit, majd egy „sziával” üdvözölte őt. „Ki vagy?” – kérdezte a lány felé fordulva, de az nem válaszolt, csak mosolyra húzta a száját és eltűnt a takaró alatt. A férfi fejét hirtelen elhagyták a kérdések, hátradőlt és mosolyogni kezdett.  

A kép forrása: www.articu.hu

Térden állva

F.F. megállt a szoba közepén és mélyen a szemembe nézett. Barnasága megrészegített, szinte alig bírtam szabadulni a nézésétől. De talán nem is akartam!
Hosszú percekig csak bámult és már kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magam, amikor megszólalt. Azt mondta, hogy értem jött és magával szeretne vinni, hogy meglegyen az esti vacsoraadagja. Tudniillik F.F. férfiakat evett esténként. Persze nem szó szerint, hanem leszívta minden energiájukat a bájaival.
Végzetes volt. Egyszerűen nem volt pasi, aki ellent tudott volna mondani neki. Amikor velem is közölte, hogy elvisz magával, szaporán bólogatni kezdtem és már indultam volna, de nem tudtam.
Az ágyhoz voltam kötözve, mint valamiféle sexrabszolga és nem is emlékszem, hogy ki és mikor tette ezt velem. F.F. rám nézett és így szólt: „Lehet, hogy itt kéne megejteni az evést!” Majd ahogy kimondta ezeket a szavakat, elsötétült a világ és mikor legközelebb magamhoz tértem, már hatalmas vigyorral ült mellettem az ágyon. A kötelékeim eltűntek és felszabadultnak éreztem magam.
Nem emlékszem semmire, hogy mi is történt velem az eltelt idő alatt, csak a vekkerre pillantva láttam, hogy négy óra esett ki az életemből. F.F. dohányzott. Bár nem szerettem, ha a szobámban bárki is rágyújtott, annak ellenére nem szóltam, nehogy megzavarjam őt. Egyre csak figyeltem és meg sem mukkantam. Ahogy a füstöt beszívta, megemelkedtek hetykén álló mellei, majd újra leengedtek. Bámultam, ahogy megnőnek a halmok, majd újra visszanyerik eredeti alakjukat és nagyságukat. Egészen addig figyeltem, amíg el nem égett kezében a cigaretta. Ekkor felállt, magára kapta a ruháját és szó nélkül kilépett az ajtón. Felugrottam volna utána, de valami azt súgta, hogy nem tehetem.
Ez a nő sosem lehet az enyém. F.F. nem is volt senkié. Ő saját maga tulajdona volt mindig is. 

Barack

Aranyos kis szobalány volt. Nem több tizennyolcnál. Annyira üde volt, hogy azt hiszem, első látásra beleszerettem. Nem szabadott volna, de az ember az érzelmeinek nem tud parancsolni. Azok, ha jönnek, akkor utat kell nekik engedni. Hosszú ideig elfojtottam őket, most viszont úgy döntöttem, hogy ezt nem teszem többé. Kicsit meg is könnyebbültem, amikor újra éreztem azt a furcsa érzést a gyomromban és a mellkasomban.

Sokáig néztem alkalomadtán a lányt és semmi mást nem csináltam, csak arról fantáziáltam, hogy milyen lehet a bőre és annak illata. Néha rózsaillat jutott eszembe, máskor friss szappanillatot éreztem. A tapintását selyempuhának képzeltem, vagy enyhén göröngyösnek, mikor libabőrös lesz az érintéstől. Szinte levetkőztettem a szemeimmel és élveztem, hogy olyannak képzeltem, amilyennek akartam. Szerettem őt tiszta szívvel, de nem mondhattam meg a szemébe.

Apám származásomnál fogva mást szemelt ki számomra és engednem kellett atyai kérésének. A nyárra volt kitűzve a lakodalmunk, de én akkor sem tudtam szabadulni a mi kis szobalányunk szerelmétől. Sokáig győzködtem magam, hogy szólnom kéne apámnak róla, de nem volt hozzá merszem. Anyámnak viszont elmondtam egy este, mert benne jobban megbíztam. Ő is félt kicsit az apámtól és nem is volt mellette nagy szava.

Másnap a lány nem állt munkába. Nem volt a szobájában sem, ahol aludni szokott. Megnéztem. Teljesen üres volt, még az ágynemű is eltűnt onnan. A következő nap egy hatalmas asszonyság költözött a szépséges szobalányunk helyére és ő váltotta fel a munkájában is. Furcsa, beleszerettem abba a lányba, aki az egyik pillanatról a másikra eltűnt az életünkből. Vajon mi lett vele? Sajnos még a nevét sem tudtam meg soha.

Heti vers No. 15

Juhász R. József:  

Futnak a gepárdok

(25 éve láttam egy kísérleti filmet)

párhuzamosak voltak a vonalak                         

görbültek a terek

burkában legbelül időben utazó

kérdést feltenni!

hanghordozó izzószál

gyorsuló lélegzetű energiahuszár

isten ostoba holnap csattan rajtad

triptychon

tüsszentő

szpájki dzsonsz a Fontos vessző fegyveres eretnek vagy talán mindkettő

kockahas fejkendő ezreknek üteme közhasznú a faj múltban kutató

önkeze által sorsát romboló pimasz vezér kell neki is kapaszkodó mankó

gondolni merészet osztályozó kedves sírján nevető nem segíthetsz te

sem nem engedi egyszer középen

fényt fókuszt meleget

ossz

ossz

osssssssz

de ki vagyok én buzdítani kit kinek mivel

amott a háttérben

          nem a jobb oldalon

          nem sávos

          nem szivárvány

          nem balos

          bőre színe? szappanos

          hozzám közel nem álló

          nem rokon

futnak a gepárdok

                                mondom hogy futnak a gepárdok

Megjelent az Opus c. folyóirat 2009/1-es számában!