Kellemes, amikor a búgócsiga hangjára ébred az ember. Ott pörög az ágya mellett teljes békességben és semmi sem izgatja. Sem a válság, sem pedig az adófizetés. Nem depressziós és semmivel kapcsolatban nincsenek nagyobb elvárásai. Ő csak egy búgócsiga.
Kimászok az ágyból, de te kedvesen mosolyogsz rám és hívogatsz vissza a meleg takaró alá. Mi tagadás, elég hűvös így a nap első fele a meleg párna és a testmeleged oltalmazó izzása nélkül. Nem is kéretem soká magam, mert tudom, hogy nincs értelme, hiszen úgyis visszasomfordálnék és beugranék melléd.
Hozzám simulsz és átölelsz. Úgy karolsz, mintha bármelyik pillanatban elveszítenél, és ezt nem akarod. Kérdezed, hogy örökre együtt maradunk-e. Igennel felelek, bár tudom, hogy semmi sem tart örökké. Bíztatni akarlak és én is azt szeretném, ha így lenne, de sajnos tudom, hogy nem lehet. Egyre jobban szorítasz, azt kérdezed, hogy szeretlek-e. Megrázom a fejem, mire te rettenetesen megijedsz, és kissé engedsz a szorításon. „Imádlak” – mondom a hatalmasra tágult szemeidbe. Szinte hallom a köveket legördülni egyre hevesebben verő szívedről, majd ismét hozzám bújsz egész testeddel és a mellkasomra hajtod a fejed. A lábaid átkarolnak és szinte egy test vagyunk. „Dobog a szíved” – szólsz hosszú percek után. „Ennek ez a rendje” – felelem – „Ha nem dobogna, akkor gond lenne.”
Szó nélkül fekszünk ugyanabban a pózban hosszú ideig, majd felemeled a fejed és mélyen a szemembe nézel: „Ugye örökre együtt maradunk?” – kérdezed ismét. „Persze, mindörökre” – felelem, de ismét nem gondolom komolyan. Próbálok reálisan gondolkozni. A válaszom azonban megnyugtat téged és visszateszed a fejed a mellkasomra. Nekem az a fontos, hogy te boldog légy és a mának éljünk. Nem akarom, hogy azon agyalj, mi lesz holnap, vagy azon, hogy mikor lesz vége ennek a földi álomnak. Nyugodj meg és addig élvezd, hogy együtt vagyunk, amíg lehet.
Figyelem a hajad és a szuszogásod, majd észreveszem, hogy egyenletessé válik. A szívem felett alszol el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése