Te is zsákban végzed

Mikor a férj hazaért, a barátja kocsiját látta a ház előtt. Valamivel hamarabb érkezett a munkából és csodálkozott is, hogy mit keres náluk a cimborája, mikor estére beszéltek meg találkozót. A feljáróra parkolt az autóval, megragadta aktatáskáját és kiszállt. Lassan elindult a ház felé, miközben az ismerős autót nézte.

Halkan nyitott ajtót és a konyhába ment. Furcsa hangokra lett figyelmes az emelet irányából. Letette a táskát az asztalra és óvatos léptekkel indult el a lépcsőn felfelé.

Ahogy a hálószoba felé közeledett, egyre erősebbé vált benne a gyanú, hogy a felesége megcsalja őt. Az ajtó előtt állva azon morfondírozott, benyisson-e. Nem volt erős akaratú ember, elég határozatlan személyiség hírében állt. Végül elhatározta magát és benyitott a szobába, de az ajtó nem nyílt ki. A hangok odabent elhalkultak.

A férfi fogta magát, leszaladt a nappaliba, elővette revolverét egy kis fa dobozból. Zavarodottságában és elkeseredettségében saját magát lőtte fejbe.

Nem sokkal később nejlonzsákban vitték el a hullaszállítók.

A szomszédok szerint két éve zavarodott meg, mikor munkából hazaérve vérbe fagyva találta meztelen feleségét a hálószobában.

Cigaretta

Nagyot szívott a cigarettájából, mielőtt eloltotta a hamutartóban. Élvezettel kortyolt bele az előtte álló feketébe és érezte ahogy a sötét színű nedű leszánkázik a torkán. Szeretett kávézni, csak kár hogy az orvosok megtiltották neki, így csak ritkán hódolhatott ennek a káros szenvedélynek. Bele volt merülve a gondolataiba, látszott az arcán, hogy valami nagyon bántja. Újabb cigarettára gyújtott, annak ellenére, hogy az előbb nyomta el. Nem azért szívott olyan sokat, mert szerette az ízét, hanem azért, mert egyszerűen szeretett cigarettázni. Szerette meggyújtani azt a fehér rudacskát, szeretett játszani a tüdejéből kiáramló füsttel és a kezében tartott „koporsószöggel”. Újra a kávéja után nyúlt és akkor pillantotta meg a belépő lányt. A lány annyira gyönyörű volt, hogy hirtelen minden gondja elszállt. Csak a belépő csodát bámulta, és le sem tudta venni róla a szemét. A kávéját lassan az asztalra tette, de még így is majdnem sikerült kiöntenie az egészet. Tekintetével követte a lány minden egyes mozdulatát az ajtótól az asztalig, majd ahogy rendelt és elhelyezkedett. Minden apró mozdulatát elraktározta az agyában.

Egy távolabbi asztalhoz ült le és cappucinót rendelt és mellé friss, ropogós croissante-t. Édes kis kezeivel óvatosan falatozta reggelijét. A kávét is nagyon gyönyörűen keverte, nyolcasokat írva a kanállal bele, ugyanúgy, ahogy a férfi is tette. Hirtelen felnézett és elkapta „rajongója” tekintetét, aki egy cseppet ugyan zavarba jött, de hamar leküzdötte szorongását.

Pár percig csak nézték egymást, de semmi sem történt. Mintha megállt volna az idő és csak ketten lettek volna a világon. Az egyik pillanatban a lány elmosolyodott és a férfi visszamosolygott rá. A szívét hirtelen furcsa melegség öntötte el. Nem tudta semmihez sem hasonlítani ezt az érzést, mert ilyen még sosem fordult elő vele eddigi élete alatt. Olyan volt, mintha tényleg csak ketten lennének a lánnyal a semmi közepén lebegve. Egyetlen csapásra elszállt minden gondja, mintha elmosta volna őket egy hatalmas tengeri hullám. „Örökkévalóság. Rózsaszín örökkévalóság.” – ilyen gondolatai voltak.

Ekkor a férfi hirtelen felemelkedett a székéből és megindult a lány felé. Az csak nézett rá szerelmes pillantásokkal majd felemelkedett ő is a székéről és várta, hogy lovagja végre megcsókolja őt...

...a férfinek hatalmas fájdalom hasított bele az ujjába. Leégett a cigaretta és az égette meg az ujját. – Kurva cigaretta – kiáltott fel mit sem törődve a körülötte lévőkkel, jobban mondva a körülötte lévővel, ugyanis nem volt ott más, csak a pincérnő.

- Kurva cigaretta – szitkozódott, most már halkabban.

Néha csak úgy

Esik. Már több napja egyfolytában - kisebb, nagyobb közökkel - dől az égi csapadék. Ilyenkor az emberek melankóliába esnek és nem tudják, hogy mi történik velük pontosan. Fáradság tör a többségre és alig várják, hogy álomra szenderedjenek az este, vagy esetleg napközben, kinek miként adatik meg az idő intervallumában.

Szeretem ha esik. Imádom ahogy a vízcseppek lassan átnedvesítik a ruhám, ahogy a város utcáit járom és pocsolyákba lépdelek. Szeretem a szagát. Eszméletlenül jó illata van a nedves talajnak és a vizes leveleknek. Ez a természet parfümje, aminél finomabbat és jobbat a földanya nem is adhatott volna a világnak. Miért nem lehet ezt flakonba tölteni? Minden nap ezt fújnám magamra és természet-illatom lenne.

Víz van mindenütt és éjjel csendesség. Halkabb a város minden utcája, mint általában. Az emberek félik a vizet. Lehet, hogy ez a magunkban hordozott természetünk része, vagy esetleg genetikus adottság? Nem tudom. Sőt, lehet, hogy senki sem tudja biztosan. Ez van és kész! Pedig mi lenne velünk eső, illetve víz nélkül? Minden bizonnyal nem telne bele sok időbe és feldobnánk a járóalkalmatosságainkat és alulról szagolhatnánk azt a bizonyosa lila tavaszi virágot.

A saját magam által elnevezett "Néha csak úgy" című sorozat következő darabja is egy ilyen melankólikus délutánon íródott, amikor - ahogy a kontextusból leszűrhető - kissé eluralkodott rajtam a Byron-i spleen és mindent szürkében láttam. Sajnos vannak ilyen pillanatok, de ezek is életünk részei és meg kell tanulnunk velük együtt élni. Ahogy pedig Brandon Lee a Holló című filmben mondta: "Örökké nem eshet!" - és ezt vésse mindenki jó alaposan bele a kobakjába.

Jöjjön tehát a "régi és új" címke következő darabja! Olvassátok hát!

Néha csak úgy…

Néha csak úgy jelez belül valami,

Azt súgja, nem ártana valamit tenni,

Átcsap felettem a hideg vízáradat,

Fröccsen, szökik a vér, kábulat.

Áldozatokat keresek,

De csak egy keveset tekerek,

Legyilkolok minden tetemet,

Mert ördög vagyok, gyilkos féreg,

Galád disznó, lator állat,

Gaz.

Néha csak úgy kinézek magamból,

Látom a jövőt, de homályos,

És nem tudom, mit jelentenek a jelek,

Melyek a fejembe mennek,

Csak leterhelnek.

Rettegek a szavaktól is, mert…

Néha csak úgy felnézek az égre,

Elordítom magam: Végre,

Nap süt, sárgán ég a világ,

De mégis homály száll le rám.

Félek a kimondatlantól, pedig érzem,

Hogy ki kéne végre mondani őket,

Nagy dolgokat véghezvinni,

Tanítani az élőket,

De én félek,

Rettegek.

Néha csak úgy leülök írni,

Várom a végkifejlettet,

Legalább addig sem kell beszélnem.

Nem zaklat senki,

Mert ilyenkor mindent megölök,

Magam körül nyugalmat szülök,

Nincsen idő és nincsen tér

Nincsen más csak te és én…

…néha csak úgy vége lesz mindennek.

Nyugodj békében

Nem sokkal nyolc óra után egy kellemetlen telefont kaptam. A tanszékvezetőnk hívott, hogy a holnapi diplomaosztó előtt egy felettébb kellemetlen hírt közöljön velem. Június 20-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Szigeti Lajos Sándor professzor, akitől nagyon sokat tanultunk az egyetemi évek alatt. Halála mindnyájunkat megrendített. Ha ő nincs, akkor én soha nem szeretem meg a Halál-bolerót, lehet, hogy nem tudom meg, ki is az a Baka István és nem kapok tőle tanácsokat műveimmel kapcsolatban.

1951. április 16-án született Szigetváron. Általános és középiskolai tanulmányait Pécsett végezte, a Nagy Lajos Gimnázium nyelvi tagozatán érettségizett 1968-ban, ugyanekkor első helyezést ért el az OKTV-n, így felvételi nélkül került be a magyar szakra. 1975-ben szerzett diplomát magyar-orosz szakon Szegeden. Másodéves hallagtó kora óta, 1972-től publikált rendszeresen. 1977-ben felvették a Fital Írók József Attlia Körébe, 1986-tól pedig tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének, a Magyar Írók Szövetségének és a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályának, a kritikusi tevékenységéért pedig 1979-ben Szeged Város Nívódíját kapta meg. Mindezeken túl tagja volt még a Nemzetközi Magyar Filológiai, a Modern Filológiai és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak is. Négy nyelvből - angol, orosz, német, francia - tett állami nyelvvizsgát, külföldi ösztöndíjban részesült Leningrádban, Odesszában, Greifswaldban, Udinében, Göttingenben, Londonban. 1987-ben és 1999-ben elnyerte a Deutsche Akademische Austauschdienst három hónapos ösztöndíját, így módjában állt kutatni Heidelbergben, Tübingenben, Bochumban, Stuttgartban, Göttingenben.

Tudományos kutatásai középpontjában hosszú ideig József Attila költészete állt, később bővült a tárgykör a hallgatás és elhallgatás poétikájára, a modern magyar költészettörténetre, a motívumkutatásra. 1976-ban lett a bölcsészettudományok doktora, 1986-ban védte meg kandidátusi, 1995-ben akadémiai doktori értekezését, 1996-ban habilitált, 1997-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, valamint a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének egyetemi tanára is volt.

Szerkesztette az Acta Historiae Litterarum Hungaricarum című periodikát, tagja volt az Irodalomtörténet szerkesztőbizottságának, 1989-ben lett tagja a TMB Irodalomtudományi Szakbizottságának, 1990-től pedig tagja volt az MTA Irodalomtudományi Bizottságának is. 1993-tól a Szegedi Akadémiai Bizottság Irodalomtudományi Munkabizottságának volt az elnöke, tragikus haláláig a Nyelv- és Irodalomtudományi Szakbizottság elnöke.

Több, mint 250 közlemény szerzője. 1998-tól 2002-ig kapott a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat. 2002. január elsejével lejárt a Széchenyi-professzúrája, így ez év szeptembere óta a Károli Gáspár Református Egyetem vendégprofesszoraként is dolgozott.

Hirtelen halála mindenkit nagyon megrendített, aki csak ismerte és szerette őt. Minden jót tanár úr, nyugodj békében.

Publikációi

Valami új

A minap megkaptam, hogy az utolsó bejegyzéseim alá oda van írva, hogy "régi és új"! Hát igen, van ilyen, amikor az embernek nincsenek ötletei, kiapad a zsák, melyből a témákat meríti és nincs semmi és senki ami és aki inspirálja, hogy újat alkosson. A következő novella életem leghosszabb befejezett prózája, tehát nem biztos, hogy mindenki el fogja olvasni, mert az általános tapasztalat az, hogy az emberek nem szeretik a hosszú olvasmányokat. Akit érdekel, az úgyis végignyálazza ebben a virtuális könyvben. Remélem, hogy megfacsarja a szíveket, ugyanis van egy ilyen célja is az írásnak.. ;)

Szerelemmese

- Szeretném, ha barátok lennénk - kérte a nő.

- Nem tudok a barátod lenni, hát nem érted meg? - válaszolt a férfi keserves arccal.

- Miért nem? - kérdezte a barna hajú szépség, de mikor kimondta az utolsó szót, már meg is bánta, hogy feltette a kérdést, mert tudta ő a választ, tisztában volt vele, mi játszódik le a férfi lelkében.

- Hogyan is lehetnék a barátod, mikor még mindig szeretlek? Olyan nehéz ezt felfogni? Vágyom az érintésed, a szád, az illatod, egyszerűen úgy hiányzol, ahogy vagy. Egészen. Nem tudok úgy beszélgetni veled barátilag, hogy közben tudom, nem érinthetlek meg úgy, ahogy régen. Nekem ez nem megy! - nézett rá a férfi könnybe boruló szemekkel. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen beszélgetés ennyire nehéz lehet. Félt is tőle mindig, hogy bekövetkezik, de tudta, hogy nem kerülheti el örökké. - Most miért hallgatsz? - kérdezte a nőtől, mikor már hosszú percek teltek el csendben.

- Nem tudom, hogy mit is mondhatnék... - kezdte a mondatot, de már nem tudta befejezni, mert a férfi közbeszólt.

- Ne mondj inkább semmit, mert azzal csak még jobban megbántanál, és ha valaha is jelentettem számodra valamit, akkor most inkább elmész.

- De én nem akarlak így itt hagyni, nem akarok ilyen módon elválni tőled. Nekem sokat jelentett a veled eltöltött idő és ezt így lezárni nem lehet...

- Én nem is akartam. Ez a te döntésed volt. Most pedig ne haragudj, de dolgom van - mondta a férfi és hátat fordított, majd elindult. Nem volt semmi dolga, csak véget akart vetni ennek a kínos beszélgetésnek, ami amúgy sem vezetett sehova. Nem fordult hátra, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy a nőnek patakzanak a könnyei és őt nézi. Ő is alig bírta visszatartania magát attól, hogy sírni kezdjen, de küzdött a könnyeivel, ahogy csak bírt. Megfogadta, hogy ez miatt a nő miatt már nem fog több könnyet hullatni, hullatta már, talán többször is, mint kellett volna.

Már jó ideje sétálgatott, amikor megtorpant és végül hátra fordult. Nem látta a nőt, hiszen mióta elindult, a sokadik sarkon fordult be és nem is láthatta volna. Reménykedett. Maga sem tudta pontosan, hogy miben, talán abban, hogy amint megfordul, meglátja élete szerelmét, ahogy felé fut zokogva és azt kiabálja, hogy szereti. De lehet, hogy éppen mást szeretett volna, talán azt, hogy soha többé ne lássa viszont azt a nőt, aki annyi fájdalmat okozott neki, mint amennyit még soha senki ezen a világon. Nem volt tisztában a gondolataival, teljes káosz uralkodott a fejében és nem tudott rendet rakni benne. „Újra meg kell tanulnom lélegezni, mert nincs már az illatod, amit magamba szívhatnék.” - jártak a fejében az ismerős sorok, melyeket nem is olyan rég olvasott valahol. Teljesen igaz volt rá most ez az érzés. Nem találta a helyét, szinte megfulladt már a levegőtől, mely annyira száraznak és semmilyennek tűnt számára, mint a sivatag homokja. Egyre csak ment tovább és nem állt szándékában megtorpanni. A nő folyton folyvást ott motoszkált a fejében és nem bírta elfelejteni, pedig nagyon szerette volna. Egyszerűen ki akarta törölni az emlékeiből, de nem ment neki. Meg nem történté akarta tenni azokat a dolgokat, melyek ezt a hatalmas fájdalmat okozták számára, amit most érzett. De nem tudta, mert nem volt elég erős hozzá. Gyengének érezte magát, mint egy csecsemő, aki még a saját fejét sem tudja megtartani. Szenvedett. A nő arca és a hozzá kötődő emlékek olyannyira beleégtek az elméjébe, hogy azt kitörölni onnan nem lehetett semmiképpen. Nem volt ember, aki képes lett volna minderre. Kezdett melankóliába zuhanni és érezte, hogy egyre csak gyengül a teste. A homlokán hideg veríték folyt végig és a szíve nagyon szaporán kezdett verni.

Annyira belemerült a gondolatokba, melyek egyre jobban foglalkoztatták és olyannyira figyelte szíve kalapálását, hogy kilépett az útra anélkül, hogy körülnézett volna. Egy nagy fekete kocsi hatalmas dudálással és irtózatos sebességgel hasított el mellette, beleveszve az éjszakába. A torkában kezdett dobogni a szíve, mely egyre gyorsabban vert és a gyomra ökölnyi nagyságúra zsugorodott össze. Annyira megijedt, hogy még az élete sem pergett le a szeme előtt, mint ahogy azt állítják, hogy ilyen esetekben megtörténik. Miután körülnézett, átsietett az úton, és csak a túloldalon lélegzett fel. Egy pillanatra azt hitte, hogy meghal, de aztán ez a tragédia mégsem következett be.

- Talán jobb lett volna - fordult meg a fejében a gondolat, de rögtön el is vetette magában. Egy nő miatt nem futhat bele a halálba. Olyan nem fordulhat elő vele. Lehet, hogy gyenge ember, de azért ennyire nem süllyed mélyre. Céltalan bolyongás vette kezdetét, majd néhány óra sétálgatás után úgy döntött, hogy hazafelé veszi az útját.

Már látta a házukat és nem is volt tőle messze, hogy hazaérjen, amikor hirtelen mintha valaki egy színes fátyolt tartott volna a szeme elé, vörössé vált körülötte minden és hatalmas fájdalom hasított a koponyájába. A fejéhez kapott és összeesett.

Mesebeli tájakon járt, a szemhéj mögötti országot barangolta be rettentő nyugalommal. Nem érezte a szíve kalapálását és a nő hiányát. Nem fájt neki semmi, teljesen kiegyensúlyozottnak érezte magát. Mintha felszabadult volna és szárnyakon repülne az égben, majd hirtelen a felhők fölé emelkedett és ott vitorlázott, mint egy papírsárkány. Az egyik pillanatban viszont hirtelen eszméletlenül nagy ütést érzett a mellkasán. Olyan érzés volt, mintha valaki egy hatalmas sziklát dobott volna rá a magasból.

...és megint. Aztán abbamaradt. Ő hirtelen zuhanni kezdett és óriási gyorsasággal csapódott be a földbe.

Amikor magához tért, fehér falak közt ébredt egy klórszagú teremben. Körülötte emberek álltak és figyelték őt. Egy középkorú nő kisírt szemekkel tárta szét a karjait előtte, hogy megölelje.

- Mit akar tőlem? - kérdezte a férfi meglepett arccal. - Ki maga?

Ezekre a kérdésekre a nő zokogni kezdett és a tenyerébe temette az arcát. Egy ötven év körüli férfi, aki a nő mellett állt, így szólt szomorú hangon:

- Az orvos megmondta, hogy előfordulhat amnézia, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen mértékű lesz a veszteség. Fiam… - kezdte a következő mondatot.

- Fiam? - kérdezte kikerekedett szemekkel az ágyon fekvő. - Mi az, hogy „fiam”? Kik maguk és hol vagyok? - dőltek belőle kérdések. Ekkor kinyílt a szoba ajtaja és egy fehér köpenyes, szemüveges idős úr lépett be rajta. Megkérte az embereket, hogy menjenek ki a szobából, míg megvizsgálja a beteget. Nem volt olyan sok ember, de a férfinek csak most volt ideje megfigyelni mindenkit. Két idős nő volt ott, mind a kettő a 80as évei felé járhatott, az előbbi középkorú hölgy, aki ölelni akarta, az ötvenes úr, aki fiának szólította és még valaki. Egy gyönyörű barna hajú nő, akinek szintén vörösben úsztak a szemei a sok sírástól és látszott rajta, hogy napok óta nem aludt egy szemernyit sem.

- Kisasszony, maga kicsoda? Annyira ismerős valahonnan - szólt oda a nőnek komoly arccal. Az ránézett és még jobban patakzani kezdtek a könnyei végig az arcán, mint ahogy eddig. Nem szólt egy szót sem, csak az ajtó felé fordult és követte a többieket.

Miután mindenki kivonult, az orvos megvizsgálta a férfit és elmondta, neki, hogy mi történt. Már két napja fekszik eszméletlenül és csak most tért magához. Emlékezetkiesése van, ugyanis egy hatalmas tumor van a fejében, ami meggátolja, hogy visszaemlékezzen az életére. Írni és olvasni, valamint beszélni tud, mert az alapvető dolgok megmaradtak nála, de nem emlékszik vissza semmire, ami valaha is történt vele. Nem emlékszik a családjára, sem pedig a barátaira. A doktor azt is elmondta, hogy azok, akik az előbb hagyták el a kórtermet, a legközelebbi hozzátartozói voltak.

- Az a barna hajú lány, talán a testvérem? - kérdezte a férfi érdeklődve.

- Tudtommal a barátnője - válaszolta az orvos, majd halkabbra véve a hangját, hozzátette - Viszont van itt még valami, amit tudnia kell. A szüleinek már elmondtam, hogy sajnos ez a tumor, amely az ön agyát megtámadta, nem gyógyítható.

A férfi lehajtotta a fejét, majd pár percig így is maradt. Az orvos türelmesen várta a reakciót, mikor tör ki belőle a sírás, vagy esetleg a hisztéria, de nem ez történt.

- Mennyi időm van hátra? - kérdezte, amikor felnézett és teljesen nyugodtnak tűnt.

- Csak néhány nap, esetleg egy hét, de semmiképpen sem több - mondta a doktor és most ő nézett lefelé, majd nagyon halkan ennyit szólt még: Igazán sajnálom!

- Ugyan doki, nem a maga hibája - nyugtatta meg a férfi és mosolyogva nézett a szomorú orvosra.

- Ha valamire szüksége lenne, csak hívja a nővéreket és én is itt leszek a szomszéd szobában.

- Lenne itt valami, doktor úr - szólt utána a beteg, amikor indulni készült. - Beküldené a családom, szeretném megismerni őket - mondta szintén mosolyogva némi iróniával a hangjában.

- Hogyne - felelt az orvos és már lépett is ki az ajtón.

Az ágyat ismét körülállták az ismeretlen emberek, az állítólagos családja, és mindenki sírt, aki csak ott volt. A barna hajú nőt figyelte, akinek a könnyei annyira potyogtak, hogy olyat ő még az életében nem is látott. Szép volt, de nem tudta magában felidézni, hogy valaha is köze lett volna hozzá.

A nő gondolatai egyre csak azon jártak, hogy talán az ő hibája lehet, hogy meg fog halni ez a férfi, aki őt annyira szerette, mint még soha senki ezen a világon, hiszen az utolsó beszélgetésük minden bizonnyal nagyon mély sebet okozott a szívén. Biztosra vette, hogy az ő hibája és csak most döbbent rá, hogy mennyire szereti. Ebben a pillanatban teljesen meg volt győződve róla, hogy ha elveszíti, akkor abba akár bele is őrül.

Nagyon sokat nem beszélgettek a családdal, inkább csak a hosszú, kínos csendek lengték be a fertőtlenítő szagú szobát. Mindenki szomorú volt és persze ismeretlen a férfi számára.

- Holnap hazajöhetnél, ha az orvos megengedi - mondta az édesanyja.

- Akkor is megyek, ha nem engedi. Nem szeretnék kórházban meghalni - szögezte le mosolyra húzva a száját a férfi. Viszont a „halál” szó volt az, amely minden alkalommal elérzékenyítette a jelenlévők szívét facsarta meg. A fiatal nő egy szót sem szólt egész idő alatt, csak nézett maga elé a könnyeitől fátyolos tekintettel.

- Kérem, fejezzék be a látogatást, a betegnek pihenésre van szüksége - szólt be egy nővér az ajtón.

- Akkor mi most elmegyünk, kisfiam - szólt az apa, és az édesanyja végigsimította az arcát -, holnap reggel pedig eljövök érted - tette hozzá.

- Rendben - helyeselt a férfi. Ekkor mindenki készülődni kezdett és megcsókolták az arcát búcsúzásképp. A barna hajú nő is búcsúcsókot adott neki, de mikor felegyenesedett, ő elkapta a karját.

- Maradj még - nézett rá kérlelő tekintettel. A nő hátrafordult és az anyukára nézett, az pedig helyeslően bólintott, hiszen tisztában volt vele, hogy a fia mennyire szereti őt. Mikor mindenki elment és csak ketten maradtak, leült az ágy szélére, az ágyneműt kezdte bámulni és a paplan sarkával játszott.

- Mennyi ideje vagyunk együtt? - kérdezte a férfi őszinte kíváncsisággal.

- Lassan két éve - felelt a nő elcsukló hangon és újra sírni kezdett.

- Ne sírj, és nézz rám, kérlek - próbálta vigasztalni őt a férfi és megsimogatta az arcát. Ekkor a barna szépség a nyakába ugrott és olyan erősen szorította, ahogy csak bírta.

- Nem akarlak elveszíteni - szipogta rekedtes hangon a fülébe -, soha az életemben nem szerettem még ennyire senkit és ha itt hagysz, akkor én abba belepusztulok.

- Én is szerettelek? Jól bántam veled? - kérdezett ismét a férfi, miközben a zokogó hátát simogatta gyengéden.

- Soha senki nem szeretett még annyira, ahogy te és nem is fog többé. Egy ember sem bánt velem annyira jól, amint azt te tetted. Ne hagyj itt egyedül, kérlek - emelte fel a sírástól rekedtes hangját.

- Feküdj ide mellém és ölelj át, ahogy szoktál - kérte a férfi. Erre a nő felemelkedett, megtörölte a szemeit és elmosolyogta magát. Szép volt ez a mosoly, szerelmet sugárzott és megnyugtatás. Elhelyezkedett, eligazította a férfi kezeit, ahogy aludni szoktak és odabújt hozzá. Újra érezte azt a biztonságérzetet, amit minden együttalvásuk alkalmával. Magába szívta az illatát és ez még jobban megnyugtatta. A férfi is jól érezte így magát és arra gondolt, hogy ha ennyire jó érzéssel tölti el az, hogy ez a szépség itt fekszik mellette, akkor biztosan nagyon szerethette. Nem is szóltak többet egymáshoz, csak ölelték egymás testét, gyengéden és így kommunikáltak a szavak helyett. Ekképpen szenderedtek álomba lassan.

A nap már szórta rájuk sugarait, amikor a nő felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét látta, hogy a férfi még mindig ott fekszik mellette. Mosolygott. Szeretett mellette ébredni, mert a jelenléte teljesen megnyugtatta. Valami furcsa érzés fogta el hirtelen. Megérintette a férfi arcát és olyan gyorsasággal ugrott fel, mint még soha. A mellette fekvő ember ugyanis teljesen hideg volt, mintha egész éjjel a szabadban aludt volna egy téli éjszakán. A nő ismét zokogni kezdett és átölelte a férfit, szinte már ordított a könnyei közt és azt kérdezte magában: - Miért? Miért kellett őt elveszítenie már másodszor és most örökre?

- Miért? Miért? Miért? - kiáltott fel, de most már hangosan, de úgy, hogy az egész kórterem beleremegett. Most értette csak meg igazán azt a mondást, amit annyiszor hallott már, de soha nem tulajdonított neki nagy jelentőséget: „Csak akkor tudjuk meg, hogy mennyire fontos volt számunkra valaki, amikor elveszítjük.” Ölelte a férfit, ahogy csak bírta és kérte, hogy jöjjön vissza hozzá, ne hagyja egyedül, de hiába kérlelte, ő nem mozdult meg többé, csak mosolygott.

Pénteki napon volt a temetés, egy derűs péntek délután. Rengeteg szomorú ember sétált a temetőkert felé az utat bámulva maguk előtt. Ennyi embert még talán nem is láttak egyszerre a környéken. A család és a barna hajú nő mentek elöl, aki annyira szerette a férfit, hogy napok óta nem tudott aludni és legalább húsz évet öregedett a halála óta. Elvesztett egy olyan embert, aki a mindenséget jelentette számára. Kétszer vesztette el, de másodszor örökre. Ez az érzés szinte minden életerejét felemésztette és alig tudott lépni a fájdalomtól, ami a lelkét szorongatta. A férfi legjobb barátja támogatta őt. Így haladtak végig az úton.

A barátok közül hárman is mondtak beszédet ugyanis a családból senkinek sem volt ereje, hogy kiálljon a tömeg elé. A nő már nem sírt többé. Nem tudott könnyeket préselni a szemébe, annyira ki volt már száradva. Megszólalt az a dal, ami a férfi számára a világot jelentette és amiben annyi emlék lapult meg, hogy azt szavakba önteni nem is lehetne. Végül pedig elhangzott egy versrészlet, melyet ő írt még a halála előtt, s mellyel végleg búcsúztak tőle:

…lassan lemegy a nap,

nyugovóra térek;

már a hörcsög is alszik nagy nyugodtan,

élvezi az álom birodalmát,

holott, lehet, nem is lát semmit,

s az élet, mint hullócsillag,

egy pillanat marad csupán…

Mintha csak erre az alkalomra vetette volna papírra ezeket a sorokat, mintha már látta volna a véget.

A temetés után mindenki gyászolt még pár hónapig, majd lassan elfelejtették az emberek, csak a legjobb barátok emlékeztek meg róla minden évben a halálakor egy szál gyertyával a sírjánál. A barna hajú nő pedig eltűnt. Azt mondták, hogy levelezik a férfi legjobb barátjával és csak ő tudja, hogy hol van, de nem árulja el senkinek. Minden héten jött egy levél a nőtől. Pár hónap telt már el a temetés óta és az egyik héten nem érkezett levél, majd a következő héten sem. Nem lehetett tudni, miért nem írt többé a nő. Sokan azt állították, hogy ő is meghalt, mert megszakadt a szíve, mások azt mondták, hogy biztosan elköltözött valami távoli szigetre. Az igazság soha nem derült ki, de ami biztos volt, hogy soha többé nem szeretett bele senkibe és minden évben az évfordulójuk napján egy gyertyát gyújtott és a férfira gondolt, amíg élt.

hejdedurva...

Aztán, hogy az ember ne legyen teljesen jogosan felkúródva, amikor megkapja az első egész hónapra szóló fizetését az "újhelyen"és rájön, hogy az előző helyen megkeresett - szintén nem sok - pénznek kevesebb, mint az egy HATODA érkezett meg a számlájára. De ez még mind semmi, mert kaptam tegnap egy sms-t, hogy ha 18-áig nem fizetem be az előző havi telefonszámlámat, akkor blokkolják a hívásaimat. Gondoltam, persze fasza, azt befizetem és még marad pár ojróm is... erre éjjel jön az sms, hogy levettek 66,39 pízt a számláról - persze jogosan - és maradt "nagyonkevés". Nagyonkevés pedig nem egyenlő telefonszámla befizetéséhez elegendő összeggel. Tehát, ha majd nem tudtok elérni, akkor az ezért lesz. :)

De ennek elkalmából most vidámabb vizekre evezek és jön a következé "régi és új" cimkével ellátott prózai alkotás, ami NEKED ÚJ! ;), de lehet, hogy mások már ismerik. Akinek nem vívta ki első alkalommal a tetszését, az ne olvassa el most, mert most sem fogja, csak menjen a pics@ba! :)

Ez csak poén volt, én ilyet soha nem mondanék senkinek :P

Csirkehús

(avagy a csirkemell nem az igazi)

 

Pórteleki Géza az a fajta ember, aki még 63 éves korára sem hagy fel a lányok kergetésével. Mivel a fiatal és felettébb csinos lányok általában visszautasítják sexuális ajánlatait, ezért máshol éli ki perverz fantáziájának virágait. Felesége, Pórteleki Gézáné, született Sárospataki Erzsébet mit sem sejt férje perverzióiról, csak azt látja, hogy a baromfi már járni is alig tud, csak azt nem tudja, hogy vajon ez mitől lehet.

Az öreg affajta pipázgató bácsika, akinek egész nap semmi dolga, csak üldögél és a pipája végét nyálazgatja. Vagyis inkább csak nyálazgathatná, de ő inkább a tyúkokat kergeti, hogy kiélhesse rajtuk vágyait. Szinte majdnem mindenki tud a perverziókról, talán az egyedüli személy aki nem az a felesége Erzsike. Mindenki nagyon jól tudja, hogy az öregnél valami nagyon nincs rendben. Még a veje is mindent tud róla. Az egyetlen veje Béla, aki a szomszédban lakik a lányával és két gyermekükkel. Béla nagyon sokat segít a ház körül ha szükséges. Hallgatag ember. Géza nem is nagyon érti, hogy a lánya mit eszik ezen a „se szó se beszéd” fiún. De hát mit lehet tenni, a fiatalokra kell bízni az életüket. Béla amúgy már az elején sem nagyon tetszett a mi Gézánknak. Csillog valami nagyon furcsa a fiú szemeiben, valami őrült, valami túlvilági. A szülei viszont nagyon rendes emberek, vagyis a mostohaszülei. Ugyanis Béla örökbefogadott gyerek, mert a mostohaapja terméketlen. Egyszerűen képtelen gyermeket nemzeni. Amúgy meg tényleg rendes emberek, és van is mit a tejbe apritaniuk. Ha Béla apja meghal, ő örökli a céget, ami viszonylag jól jövedelmez.

Na de hagyjuk most a rokonokat, térjünk vissza a mi Gézánkhoz.

Géza valamelyik nap a tyúkólban "ügyködött", amikor furcsa hangokra lett figyelmes. Mintha az unokái kiabáltak volna, mintha valami baj lenne. De hamar félretette minden kételyét és folytatta tovább amit elkezdett. Szegény baromfi még hangot sem bírt kiadni a fájdalomtól. Megint furcsa hangokat hallott, de ismételten küzdött ellene, hogy bármi is elterelje a figyelmét arról, amit éppen csinál. Felesége Erzsik, biztosan nem hallott semmit, mert szegény asszony süket, mint az ágyú. Még azt sem hallaná meg ha egy fegyvert sütnének el közvetlenül a füle mellett, azonkívül pedig olyan iszonyú hangosan csoszog, hogy képtelenség nem meghallani, tehát Gézának egy cseppet sem kell félnie attól, hogy rajtakapja a „dolgán”. Ismét egy ismerős hangot hall. Most Erzsike kiált. „Biztosan elesett az ostoba vénasszony a kövön, majd föltápászkodik, mert ha nem há’ megfagy oszt meghal” – gondola magában Géza, közben pedig még mindig szegény baromfit kínozza. Ismét egy nyerítés, de őt még mindig nem nagyon izgatja a dolog, folytatja tovább.

Hirtelen hatalmas csend lesz. Az öreg csak fülel, de semmi furcsát nem hall, ezért hát ismételten folytatja a műveletet. Egyszerre csak mintha lépteket hallana, hát megfordul, hogy megnézze nem e jön valaki. Amint kileselkedik a nyíláson, megpillantja Bélát és egy késpengét ami éppen, hatalmas gyorsassággal tart a szeme felé. Alul könnyebb lesz, felül viszont nehezebb egy pengével.

Még egyszer utoljára jó volt neki.

A baromfi sikongva rohant bele a vöröslő napba.

Folytköv

Ötven év

(avagy konyakozás lassú tűzön)

Tahovszky Dezső és felesége, Tahovszky Dezsőné, született Pórteleki Esztella már lassan 50 éve házasok. Három nap múlva lesz az 50 éves házassági évfordulójuk. Még mindig nagyon jó a házasságuk. Dezső mindent megtesz Esztella kényelméért, nevezhetjük akár papucsnak is. Ha Esztella egy szót is szól, Dezső azonnal ugrik, és minden kívánságát teljesíti. Tahovszky Dezső immáron nyugdijas vállalat-tulajdonos. Van egy építkezési vállalata, amit még édesapjától örökölt, csakhogy sajnos a vállalat, míg az édesapja idejében kiemelkedett a többi közül, napjainkban viszont nagy hanyatlásnak indult. Már majdnem bekebelezte a többi vállalat, csak az ismeretségeknek köszönhetően maradt „életben”, hála Dezső édesapja régi barátainak.

Nagyon gyorsan közeledik az a bizonyos nap, amire már mind a ketten nagyon izgatottan várnak. Meghívtak mindenkit, hiszen még azért van mit a „tejbe aprítani”. Meghívták egyetlen fiukat, Béluskát is, aki szinte biztos, hogy nem fog eljönni, mert már hat éve az állami fegyintézet lakója. Megölte a feleségét, majd felakasztotta a gyerekeit. Végül pedig az anyósát és az apósát felakasztotta a tornácra, egyébként az apósáról elég furcsa pletykák keringtek akkoriban a környéken.

Hivatalosak még a régi zenésztársak is, de nem nagyon hiszem, hogy pont ők fognak ellátogatni erre az eseményre, hiszen Dezső már nagyon régen nem foglalkozik velük. Csak Esztella kegyeinek él. Pedig ha nem hanyagolja el a barátait, talán még sokra vihette volna az életben. A rokonok nagy része már mind meghalt, ők ezért, aki pedig még él az pedig azért nem fog eljönni.

Na de mindegy, most az a legfontosabb, hogy Dezső és Esztella számára parázslik minden, mert közeledik az a nap, amire már ötven éve várnak. Ötven évet leélni egy olyan nő mellett, akiért annyi mindent tett, és akitől alig kapott vissza valamit Dezső számára nem könnyű. Néha már nagyon felmegy benne a pumpa, de mindig visszafogja magát és inkább hallgat. Minden este együtt ülnek a kandalló előtt és Esztella a régi szép időkről mesél, amikor még minden más volt és bulizni járt a csajokkal. Dezsőt viszont ez egyáltalán nem érdekli, inkább arra gondol közben, hogy milyen jó is volt régen, Esztella nélkül, amikor még volt zene.

Elérkezett hát az a bizonyos nap, amire már annyira vártak. Egész nap a partira készülődnek. Végre leszáll az est, de a vendégek csak nem akarnak jönni. Esztellán egyre jobban kezdenek eluralkodni az idegösszeomlás tünetei. Kiabál és össze – vissza futkározik a szobában a kandalló előtt. Dezső csak ül kedvenc karosszékében és a tüze bámulja. Nem figyel a fel – alá rohangáló őrült nőre. Esztella hirtelen megáll és Dezsőre kiált valamit, még maga Dezső sem tudja, hogy mit, de ennyi elég neki. Feláll és kisétál a konyhába. Esztella csak kiabál utána, nem bírja abbahagyni. Dezső valamit szöszmötöl, majd mikor visszatér a szobába az asszonynak hirtelen elakad a szava, halk puffanás hallatszik.

Dezső kibont egy üveget. Önt magának egy konyakot, majd beletelepszik kedvenc karosszékébe. A tüzet nézi, arcán elégedett mosoly. Boldog.

Mellette a földön egy véres konyhakés jelzi boldogságának okát és az ötven év.

Közkívánat

Jelen esetben kijelenthetem, hogy a Mó egyes egyedül saját maga alkotja a közt és azért, hogy neki eleget tegyek, mest azon nyomban felteszek ide egy levelet, amit Libaszabadi György Béla írt a családjának pár évvel ezelőtt.

Csókollak édesszájú galambom!

Mi újság van nálatok odalenn a mélyben? Sokat nevetgéltek? Nincs semmi gond? Nem szenvedsz hiányt semmiben? Mert ha igen, csak szólj, és én azonnal intézkedem. Szólhatok az érdekedben, van egy – két befolyásos ismerősöm odalent. Semmi gond nem lesz, csak érezd jól magad. A gyerekek jól vannak. Minden rendben. Anyuka üdvözöl és üzeni, hogy nem akart tenni ellened soha semmit és már az összes tettét megbánta. Most is a börtönben van még. A gyerekekkel minden hónapban meglátogatjuk, legalább egyszer. A kicsi fél tőle egy picit, mert anyuka mindig vicsorog ha meglátja, de szerintem csak grimaszolni akar neki, hogy megnevettesse, csakhogy nem tudja hogyan kell. Apuka még mindig hajtja a fiatal lányokat, de senki nem akar lefeküdni vele. Azt mondják, nincs az öregben spiritusz. Pedig ha tudnák, hogy az apuka tyúkjai már járni sem tudnak a sok … na de ezt most hagyjuk. Bodri kutyánk is jól van, persze még mindig hajszolja a tyúkokat a kertben. Minden nap el is kap vagy kettőt, mert ugyebár szegények már menni is alig tudnak, de ezt már mintha említettem volna.

Remélem, hogy jó nálatok a koszt és adnak eleget, mert nagyon rossz manapság a legtöbb helyen a kiszolgálás. Komolyan mondom, hogy szólj ha valami nincs rendben, és én azonnal intézkedem. Egyébként a Gizike keresett a minap telefonon, de mondtam neki, hogy meghaltál, de amint hazajössz, azonnal visszahívod. Csak hümmögött a telefonba, ezért én raktam le előbb. Nem tudom mi lelhette hirtelen. Na de mindegy. Nekem csak az a fontos, hogy te jól érezd magad.

Képzeld, nem járok már a fiúkkal, védtelen hajléktalanokat veri. Na mit szólsz. Előbb – utóbb még sikerül megjavulnom. Most esténként kártyázok az új barátaimmal. Mindig megkínálnak cigivel, aminek olyan furcsa íze van, de amúgy nagyon jó és kellemes a hangulatom utána. Azt mondják, hogy külföldi dohány és, hogy nagyon drága, de mivel nagyon bírnak engem, még eddig egyszer sem fogadtak el tőlem pénzt érte. Mit szólsz? Nagyon jó fejek. Majd ha hazajössz, bemutatlak nekik mindenképp. Meg kell őket ismerned.

Képzeld, a nagy lányunknak van barátja. Kedves fickó. Állítólag porcukorral kereskedik, és úgy látom, hogy nagyon jól megy neki, mert egy vörös ferrarival jár, és ékszerekkel halmozza el a lányunkat. Mindig „Ember ne mérgelődj”- et játszanak, ha felmennek a szobába. Legalábbis a lányunk ezt mondta, amikor megkérdeztem tőle, miért kiabálnak és nyögdécselnek annyit. A hároméves kisfiunk meg villanyszerelő lesz. Mindig a konnektor körül matat. Nagyon aranyos. Minél hamarabb látnod kell, hogy megnőtt mióta elmentél.

Siess haza, már nagyon vár mindenki. Szerető férjed:

Béla

A levél szerzője: Libaszabadi György Béla

6 éve az állami fegyintézet lakója

Elítélve családirtásért.

Visszaemlék

Találtam egy nagyon érdekes dolgot a dokumentumaim közt amin még én is meglepődtem. Ez téynleg régi, mondhatni, hogy kőkori és számomra vicces, de az akkori érzést minden bizonnyal visszaadja. Nem emlékeztem erre az írásra, de ezek szerint létezik egy ilyen is. Lehet, hogy kicsit szentimentális és nagyon romantikus - meg ilyenek - de ez is én vagyok/voltam. Tessék olvasni!

Lélekverejték

Amikor esik, gyakran kinézek az ablakon. Van, hogy órákig elnézem az esőt. Nézem, ahogy a villámok végigcikáznak az égen, ahogy ijesztgetik a földet. Bámulom a sötét, fekete fellegeket és közben csak rád gondolok. Mindenütt ott vagy. Látlak a fellegekben, látlak a villámokban és látlak a sötétben is. Mindenütt és mindenben ott vagy. Minden élőlényben, minden tárgyban, de még a színekben és a hangokban is. Te vagy a fekete és a fehér, a nappal és az éjszaka, az állat és az ember, a tűz és a víz.

Te vagy a jó és a rossz is. Mindenütt akad belőled egy kevés, egy parányi darab, de a legtöbb bennem van. Itt vagy bennem mindig és mindörökre.

Szőke fürtök

Nekem is volt ám egyszer egy kishúgom. Szerettem őt. Nagyon is, de sajnos magával vitte az a fene nagy kórság, ami az országban pusztított akkoriban. Apa nem törődött vele. Ő fiút akart. Mert a lányok kényesek – mondogatta mindig. Soha nem értettem meg őt. Anya szerette a kislányt, ő volt a szeme fénye. De anya is meghalt. Még a Flóra előtt. Megsirattuk. Mindannyian hiányoltuk, de talán a Flórának hiányzott a legjobban. Egy egész álló hétig sírt, aztán abbahagyta. Teljesen kiszáradt. Hárman maradtunk. Flóra 3éves volt, ő még nem nagyon értette mi is az a halál. Csak azt tudta, hogy anya elment tőlünk örökre és nem jön vissza. Nem szólalt meg soha többé. Hiába szólongattam. A temetés után olyan volt, mint aki meghalt „ott belül”. Apa mondta is, hogy hagyjam, ez is pont olyan kényes, mint az anyja volt. Flóra egész álló nap csak ült és a babáival játszott. Nem beszélt, nem nevetett és nem is sírt soha többé. Sokszor megnéztem, mit csinál, nincs e szüksége valamire, de ő csak ült egy helyben és a babáival játszott. Volt egy babája, amit az anyutól kapott a harmadik szülinapjára. Vele nem játszott. A baba csak úgy állt a szekrénye tetején és őt nézte. Nem akart vele játszani. Csak nézte. Volt, hogy órákig képes volt bámulni a babát.

Este én fürdettem, mert apu azt mondta, őt nem érdekli és leült meccset nézni. A kávéját iszogatta és cigizett. Sokat cigizett.

Megfürdettem Flórát. Olyan volt, mint egy élőhalott. Nem mozdult az arca. Akár egy szobor, mindig olyan komor és semmitmondó. Apa kiabált, hogy vigyek neki sört. Kimentem a konyhába sörért, majd bevittem apának. Mentem, hogy lefektessem Flórát, de nem volt ott, ahol hagytam. Nem kellett soká keresnem. Anya szobájában volt. Ott állt anya képe előtt. Őt nézte. Odaléptem hozzá és kérdeztem, hogy mi a baj.

- Anya visszajön ugye? – kérdezte megszeppenve. Most valahogy más volt az arca. Szomorú volt, nagyon szomorú. Nagyon megijedtem és hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.

- Nem, anya örökre elment – nyögtem ki végül.

- Anya visszajön ugye? – kérdezte újra.

Ez volt az az alkalom, amikor utoljára hallottam azt az édes kis hangját. A negyedik szülinapja után nem sokkal később meghalt.