2009. június 14., vasárnap

Valami új


A minap megkaptam, hogy az utolsó bejegyzéseim alá oda van írva, hogy "régi és új"! Hát igen, van ilyen, amikor az embernek nincsenek ötletei, kiapad a zsák, melyből a témákat meríti és nincs semmi és senki ami és aki inspirálja, hogy újat alkosson. A következő novella életem leghosszabb befejezett prózája, tehát nem biztos, hogy mindenki el fogja olvasni, mert az általános tapasztalat az, hogy az emberek nem szeretik a hosszú olvasmányokat. Akit érdekel, az úgyis végignyálazza ebben a virtuális könyvben. Remélem, hogy megfacsarja a szíveket, ugyanis van egy ilyen célja is az írásnak.. ;)


Szerelemmese

- Szeretném, ha barátok lennénk - kérte a nő.

- Nem tudok a barátod lenni, hát nem érted meg? - válaszolt a férfi keserves arccal.

- Miért nem? - kérdezte a barna hajú szépség, de mikor kimondta az utolsó szót, már meg is bánta, hogy feltette a kérdést, mert tudta ő a választ, tisztában volt vele, mi játszódik le a férfi lelkében.

- Hogyan is lehetnék a barátod, mikor még mindig szeretlek? Olyan nehéz ezt felfogni? Vágyom az érintésed, a szád, az illatod, egyszerűen úgy hiányzol, ahogy vagy. Egészen. Nem tudok úgy beszélgetni veled barátilag, hogy közben tudom, nem érinthetlek meg úgy, ahogy régen. Nekem ez nem megy! - nézett rá a férfi könnybe boruló szemekkel. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen beszélgetés ennyire nehéz lehet. Félt is tőle mindig, hogy bekövetkezik, de tudta, hogy nem kerülheti el örökké. - Most miért hallgatsz? - kérdezte a nőtől, mikor már hosszú percek teltek el csendben.

- Nem tudom, hogy mit is mondhatnék... - kezdte a mondatot, de már nem tudta befejezni, mert a férfi közbeszólt.

- Ne mondj inkább semmit, mert azzal csak még jobban megbántanál, és ha valaha is jelentettem számodra valamit, akkor most inkább elmész.

- De én nem akarlak így itt hagyni, nem akarok ilyen módon elválni tőled. Nekem sokat jelentett a veled eltöltött idő és ezt így lezárni nem lehet...

- Én nem is akartam. Ez a te döntésed volt. Most pedig ne haragudj, de dolgom van - mondta a férfi és hátat fordított, majd elindult. Nem volt semmi dolga, csak véget akart vetni ennek a kínos beszélgetésnek, ami amúgy sem vezetett sehova. Nem fordult hátra, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy a nőnek patakzanak a könnyei és őt nézi. Ő is alig bírta visszatartania magát attól, hogy sírni kezdjen, de küzdött a könnyeivel, ahogy csak bírt. Megfogadta, hogy ez miatt a nő miatt már nem fog több könnyet hullatni, hullatta már, talán többször is, mint kellett volna.

Már jó ideje sétálgatott, amikor megtorpant és végül hátra fordult. Nem látta a nőt, hiszen mióta elindult, a sokadik sarkon fordult be és nem is láthatta volna. Reménykedett. Maga sem tudta pontosan, hogy miben, talán abban, hogy amint megfordul, meglátja élete szerelmét, ahogy felé fut zokogva és azt kiabálja, hogy szereti. De lehet, hogy éppen mást szeretett volna, talán azt, hogy soha többé ne lássa viszont azt a nőt, aki annyi fájdalmat okozott neki, mint amennyit még soha senki ezen a világon. Nem volt tisztában a gondolataival, teljes káosz uralkodott a fejében és nem tudott rendet rakni benne. „Újra meg kell tanulnom lélegezni, mert nincs már az illatod, amit magamba szívhatnék.” - jártak a fejében az ismerős sorok, melyeket nem is olyan rég olvasott valahol. Teljesen igaz volt rá most ez az érzés. Nem találta a helyét, szinte megfulladt már a levegőtől, mely annyira száraznak és semmilyennek tűnt számára, mint a sivatag homokja. Egyre csak ment tovább és nem állt szándékában megtorpanni. A nő folyton folyvást ott motoszkált a fejében és nem bírta elfelejteni, pedig nagyon szerette volna. Egyszerűen ki akarta törölni az emlékeiből, de nem ment neki. Meg nem történté akarta tenni azokat a dolgokat, melyek ezt a hatalmas fájdalmat okozták számára, amit most érzett. De nem tudta, mert nem volt elég erős hozzá. Gyengének érezte magát, mint egy csecsemő, aki még a saját fejét sem tudja megtartani. Szenvedett. A nő arca és a hozzá kötődő emlékek olyannyira beleégtek az elméjébe, hogy azt kitörölni onnan nem lehetett semmiképpen. Nem volt ember, aki képes lett volna minderre. Kezdett melankóliába zuhanni és érezte, hogy egyre csak gyengül a teste. A homlokán hideg veríték folyt végig és a szíve nagyon szaporán kezdett verni.

Annyira belemerült a gondolatokba, melyek egyre jobban foglalkoztatták és olyannyira figyelte szíve kalapálását, hogy kilépett az útra anélkül, hogy körülnézett volna. Egy nagy fekete kocsi hatalmas dudálással és irtózatos sebességgel hasított el mellette, beleveszve az éjszakába. A torkában kezdett dobogni a szíve, mely egyre gyorsabban vert és a gyomra ökölnyi nagyságúra zsugorodott össze. Annyira megijedt, hogy még az élete sem pergett le a szeme előtt, mint ahogy azt állítják, hogy ilyen esetekben megtörténik. Miután körülnézett, átsietett az úton, és csak a túloldalon lélegzett fel. Egy pillanatra azt hitte, hogy meghal, de aztán ez a tragédia mégsem következett be.

- Talán jobb lett volna - fordult meg a fejében a gondolat, de rögtön el is vetette magában. Egy nő miatt nem futhat bele a halálba. Olyan nem fordulhat elő vele. Lehet, hogy gyenge ember, de azért ennyire nem süllyed mélyre. Céltalan bolyongás vette kezdetét, majd néhány óra sétálgatás után úgy döntött, hogy hazafelé veszi az útját.

Már látta a házukat és nem is volt tőle messze, hogy hazaérjen, amikor hirtelen mintha valaki egy színes fátyolt tartott volna a szeme elé, vörössé vált körülötte minden és hatalmas fájdalom hasított a koponyájába. A fejéhez kapott és összeesett.

Mesebeli tájakon járt, a szemhéj mögötti országot barangolta be rettentő nyugalommal. Nem érezte a szíve kalapálását és a nő hiányát. Nem fájt neki semmi, teljesen kiegyensúlyozottnak érezte magát. Mintha felszabadult volna és szárnyakon repülne az égben, majd hirtelen a felhők fölé emelkedett és ott vitorlázott, mint egy papírsárkány. Az egyik pillanatban viszont hirtelen eszméletlenül nagy ütést érzett a mellkasán. Olyan érzés volt, mintha valaki egy hatalmas sziklát dobott volna rá a magasból.

...és megint. Aztán abbamaradt. Ő hirtelen zuhanni kezdett és óriási gyorsasággal csapódott be a földbe.

Amikor magához tért, fehér falak közt ébredt egy klórszagú teremben. Körülötte emberek álltak és figyelték őt. Egy középkorú nő kisírt szemekkel tárta szét a karjait előtte, hogy megölelje.

- Mit akar tőlem? - kérdezte a férfi meglepett arccal. - Ki maga?

Ezekre a kérdésekre a nő zokogni kezdett és a tenyerébe temette az arcát. Egy ötven év körüli férfi, aki a nő mellett állt, így szólt szomorú hangon:

- Az orvos megmondta, hogy előfordulhat amnézia, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen mértékű lesz a veszteség. Fiam… - kezdte a következő mondatot.

- Fiam? - kérdezte kikerekedett szemekkel az ágyon fekvő. - Mi az, hogy „fiam”? Kik maguk és hol vagyok? - dőltek belőle kérdések. Ekkor kinyílt a szoba ajtaja és egy fehér köpenyes, szemüveges idős úr lépett be rajta. Megkérte az embereket, hogy menjenek ki a szobából, míg megvizsgálja a beteget. Nem volt olyan sok ember, de a férfinek csak most volt ideje megfigyelni mindenkit. Két idős nő volt ott, mind a kettő a 80as évei felé járhatott, az előbbi középkorú hölgy, aki ölelni akarta, az ötvenes úr, aki fiának szólította és még valaki. Egy gyönyörű barna hajú nő, akinek szintén vörösben úsztak a szemei a sok sírástól és látszott rajta, hogy napok óta nem aludt egy szemernyit sem.

- Kisasszony, maga kicsoda? Annyira ismerős valahonnan - szólt oda a nőnek komoly arccal. Az ránézett és még jobban patakzani kezdtek a könnyei végig az arcán, mint ahogy eddig. Nem szólt egy szót sem, csak az ajtó felé fordult és követte a többieket.

Miután mindenki kivonult, az orvos megvizsgálta a férfit és elmondta, neki, hogy mi történt. Már két napja fekszik eszméletlenül és csak most tért magához. Emlékezetkiesése van, ugyanis egy hatalmas tumor van a fejében, ami meggátolja, hogy visszaemlékezzen az életére. Írni és olvasni, valamint beszélni tud, mert az alapvető dolgok megmaradtak nála, de nem emlékszik vissza semmire, ami valaha is történt vele. Nem emlékszik a családjára, sem pedig a barátaira. A doktor azt is elmondta, hogy azok, akik az előbb hagyták el a kórtermet, a legközelebbi hozzátartozói voltak.

- Az a barna hajú lány, talán a testvérem? - kérdezte a férfi érdeklődve.

- Tudtommal a barátnője - válaszolta az orvos, majd halkabbra véve a hangját, hozzátette - Viszont van itt még valami, amit tudnia kell. A szüleinek már elmondtam, hogy sajnos ez a tumor, amely az ön agyát megtámadta, nem gyógyítható.

A férfi lehajtotta a fejét, majd pár percig így is maradt. Az orvos türelmesen várta a reakciót, mikor tör ki belőle a sírás, vagy esetleg a hisztéria, de nem ez történt.

- Mennyi időm van hátra? - kérdezte, amikor felnézett és teljesen nyugodtnak tűnt.

- Csak néhány nap, esetleg egy hét, de semmiképpen sem több - mondta a doktor és most ő nézett lefelé, majd nagyon halkan ennyit szólt még: Igazán sajnálom!

- Ugyan doki, nem a maga hibája - nyugtatta meg a férfi és mosolyogva nézett a szomorú orvosra.

- Ha valamire szüksége lenne, csak hívja a nővéreket és én is itt leszek a szomszéd szobában.

- Lenne itt valami, doktor úr - szólt utána a beteg, amikor indulni készült. - Beküldené a családom, szeretném megismerni őket - mondta szintén mosolyogva némi iróniával a hangjában.

- Hogyne - felelt az orvos és már lépett is ki az ajtón.

Az ágyat ismét körülállták az ismeretlen emberek, az állítólagos családja, és mindenki sírt, aki csak ott volt. A barna hajú nőt figyelte, akinek a könnyei annyira potyogtak, hogy olyat ő még az életében nem is látott. Szép volt, de nem tudta magában felidézni, hogy valaha is köze lett volna hozzá.

A nő gondolatai egyre csak azon jártak, hogy talán az ő hibája lehet, hogy meg fog halni ez a férfi, aki őt annyira szerette, mint még soha senki ezen a világon, hiszen az utolsó beszélgetésük minden bizonnyal nagyon mély sebet okozott a szívén. Biztosra vette, hogy az ő hibája és csak most döbbent rá, hogy mennyire szereti. Ebben a pillanatban teljesen meg volt győződve róla, hogy ha elveszíti, akkor abba akár bele is őrül.

Nagyon sokat nem beszélgettek a családdal, inkább csak a hosszú, kínos csendek lengték be a fertőtlenítő szagú szobát. Mindenki szomorú volt és persze ismeretlen a férfi számára.

- Holnap hazajöhetnél, ha az orvos megengedi - mondta az édesanyja.

- Akkor is megyek, ha nem engedi. Nem szeretnék kórházban meghalni - szögezte le mosolyra húzva a száját a férfi. Viszont a „halál” szó volt az, amely minden alkalommal elérzékenyítette a jelenlévők szívét facsarta meg. A fiatal nő egy szót sem szólt egész idő alatt, csak nézett maga elé a könnyeitől fátyolos tekintettel.

- Kérem, fejezzék be a látogatást, a betegnek pihenésre van szüksége - szólt be egy nővér az ajtón.

- Akkor mi most elmegyünk, kisfiam - szólt az apa, és az édesanyja végigsimította az arcát -, holnap reggel pedig eljövök érted - tette hozzá.

- Rendben - helyeselt a férfi. Ekkor mindenki készülődni kezdett és megcsókolták az arcát búcsúzásképp. A barna hajú nő is búcsúcsókot adott neki, de mikor felegyenesedett, ő elkapta a karját.

- Maradj még - nézett rá kérlelő tekintettel. A nő hátrafordult és az anyukára nézett, az pedig helyeslően bólintott, hiszen tisztában volt vele, hogy a fia mennyire szereti őt. Mikor mindenki elment és csak ketten maradtak, leült az ágy szélére, az ágyneműt kezdte bámulni és a paplan sarkával játszott.

- Mennyi ideje vagyunk együtt? - kérdezte a férfi őszinte kíváncsisággal.

- Lassan két éve - felelt a nő elcsukló hangon és újra sírni kezdett.

- Ne sírj, és nézz rám, kérlek - próbálta vigasztalni őt a férfi és megsimogatta az arcát. Ekkor a barna szépség a nyakába ugrott és olyan erősen szorította, ahogy csak bírta.

- Nem akarlak elveszíteni - szipogta rekedtes hangon a fülébe -, soha az életemben nem szerettem még ennyire senkit és ha itt hagysz, akkor én abba belepusztulok.

- Én is szerettelek? Jól bántam veled? - kérdezett ismét a férfi, miközben a zokogó hátát simogatta gyengéden.

- Soha senki nem szeretett még annyira, ahogy te és nem is fog többé. Egy ember sem bánt velem annyira jól, amint azt te tetted. Ne hagyj itt egyedül, kérlek - emelte fel a sírástól rekedtes hangját.

- Feküdj ide mellém és ölelj át, ahogy szoktál - kérte a férfi. Erre a nő felemelkedett, megtörölte a szemeit és elmosolyogta magát. Szép volt ez a mosoly, szerelmet sugárzott és megnyugtatás. Elhelyezkedett, eligazította a férfi kezeit, ahogy aludni szoktak és odabújt hozzá. Újra érezte azt a biztonságérzetet, amit minden együttalvásuk alkalmával. Magába szívta az illatát és ez még jobban megnyugtatta. A férfi is jól érezte így magát és arra gondolt, hogy ha ennyire jó érzéssel tölti el az, hogy ez a szépség itt fekszik mellette, akkor biztosan nagyon szerethette. Nem is szóltak többet egymáshoz, csak ölelték egymás testét, gyengéden és így kommunikáltak a szavak helyett. Ekképpen szenderedtek álomba lassan.

A nap már szórta rájuk sugarait, amikor a nő felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét látta, hogy a férfi még mindig ott fekszik mellette. Mosolygott. Szeretett mellette ébredni, mert a jelenléte teljesen megnyugtatta. Valami furcsa érzés fogta el hirtelen. Megérintette a férfi arcát és olyan gyorsasággal ugrott fel, mint még soha. A mellette fekvő ember ugyanis teljesen hideg volt, mintha egész éjjel a szabadban aludt volna egy téli éjszakán. A nő ismét zokogni kezdett és átölelte a férfit, szinte már ordított a könnyei közt és azt kérdezte magában: - Miért? Miért kellett őt elveszítenie már másodszor és most örökre?

- Miért? Miért? Miért? - kiáltott fel, de most már hangosan, de úgy, hogy az egész kórterem beleremegett. Most értette csak meg igazán azt a mondást, amit annyiszor hallott már, de soha nem tulajdonított neki nagy jelentőséget: „Csak akkor tudjuk meg, hogy mennyire fontos volt számunkra valaki, amikor elveszítjük.” Ölelte a férfit, ahogy csak bírta és kérte, hogy jöjjön vissza hozzá, ne hagyja egyedül, de hiába kérlelte, ő nem mozdult meg többé, csak mosolygott.

Pénteki napon volt a temetés, egy derűs péntek délután. Rengeteg szomorú ember sétált a temetőkert felé az utat bámulva maguk előtt. Ennyi embert még talán nem is láttak egyszerre a környéken. A család és a barna hajú nő mentek elöl, aki annyira szerette a férfit, hogy napok óta nem tudott aludni és legalább húsz évet öregedett a halála óta. Elvesztett egy olyan embert, aki a mindenséget jelentette számára. Kétszer vesztette el, de másodszor örökre. Ez az érzés szinte minden életerejét felemésztette és alig tudott lépni a fájdalomtól, ami a lelkét szorongatta. A férfi legjobb barátja támogatta őt. Így haladtak végig az úton.

A barátok közül hárman is mondtak beszédet ugyanis a családból senkinek sem volt ereje, hogy kiálljon a tömeg elé. A nő már nem sírt többé. Nem tudott könnyeket préselni a szemébe, annyira ki volt már száradva. Megszólalt az a dal, ami a férfi számára a világot jelentette és amiben annyi emlék lapult meg, hogy azt szavakba önteni nem is lehetne. Végül pedig elhangzott egy versrészlet, melyet ő írt még a halála előtt, s mellyel végleg búcsúztak tőle:

…lassan lemegy a nap,

nyugovóra térek;

már a hörcsög is alszik nagy nyugodtan,

élvezi az álom birodalmát,

holott, lehet, nem is lát semmit,

s az élet, mint hullócsillag,

egy pillanat marad csupán…

Mintha csak erre az alkalomra vetette volna papírra ezeket a sorokat, mintha már látta volna a véget.

A temetés után mindenki gyászolt még pár hónapig, majd lassan elfelejtették az emberek, csak a legjobb barátok emlékeztek meg róla minden évben a halálakor egy szál gyertyával a sírjánál. A barna hajú nő pedig eltűnt. Azt mondták, hogy levelezik a férfi legjobb barátjával és csak ő tudja, hogy hol van, de nem árulja el senkinek. Minden héten jött egy levél a nőtől. Pár hónap telt már el a temetés óta és az egyik héten nem érkezett levél, majd a következő héten sem. Nem lehetett tudni, miért nem írt többé a nő. Sokan azt állították, hogy ő is meghalt, mert megszakadt a szíve, mások azt mondták, hogy biztosan elköltözött valami távoli szigetre. Az igazság soha nem derült ki, de ami biztos volt, hogy soha többé nem szeretett bele senkibe és minden évben az évfordulójuk napján egy gyertyát gyújtott és a férfira gondolt, amíg élt.



Nincsenek megjegyzések: