Szipál Martin, aki meghódította Amerikát, majd Dunaszerdahelyt
Szipál Martin neve fotós körökben mindenki számára ismerősen cseng, ugyanis a 85 éves úriember a világ 10 legjobb fényképészének egyike. Nem szereti, ha művész úrnak szólítják, Holywood-i sztárokkal barátkozott, fényűző életmódját sokak megirigyelhetnék. Ma fiatal fotósokkal osztja meg tudását és tapasztalatait. Decemberben Dunaszerdahelyre látogatott egy találkozóra, ahol szívesen beszélgetett az érdeklődőkkel.
Ha jól tudom, akkor Ön nem szeretett volna fotós lenni! Miért lett mégis ez a mestersége?
- Nem arról van szó, hogy nem akartam, hanem egyenesen utáltam ezt a szakmát. Az édesapám fotós volt, aki próbált megtanítani a mesterségre, de engem annyira nem érdekelt, hogy amikor magyarázott, megfordultam és kimentem a szobából. Mikor felnőtt lettem, annyira szégyelltem, hogy ilyen csúnyán viselkedtem, hogy 50 éves koromban bocsánatot kértem az apámtól ezért.
Milyen ember volt az Ön apja?
- Nagyon sokat veszekedett az alkalmazottjaival és imádott tanítani, szerette oktatni őket. Folyamatosan a mondandóját hallgattam és utáltam ezt, de amit akkor nem szerettem, arra még most is emlékszem. Ő császári és királyi udvari fényképész volt és biztos vagyok benne, hogy amit elértem az életben, azt mind neki köszönhetem. A századfordulón Münchenben tanult fényképészetet, ahol Munkácsy, Barabás és Vasarely is, ugyanis a festők is lefotózták a tájat mielőtt festeni kezdtek, mert nem kellett napokat a szabadban álldogálni és esőben is dolgozhattak.
Tehát az édesapja példáját követve vált önből fotós?
- Nem. Pénzt akartam keresni. A mennyasszonyommal nem volt pénzünk, mind a ketten orvosok akartunk lenni. Megegyeztünk, hogy ő elmegy az egyetemre én pedig nyitok egy üzletet és keresek pénzt. Aztán, ha az ember csinálja, beleszeret. Nagyon jó képeket csináltam, mert emlékeztem mindarra, amit apám másoknak és nekem is tanított. Amikor először jött el az üzletembe körülnézni, láttam az arcán, hogy büszke volt rám.
Milyen indítatásból utazott el Amerikába?
- Nekem nagyon jó életem volt itthon. Nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Egyik nap azt mondták, hogy meg kell csinálnom Debrecenben a Fényképész szövetkezetett. Létre is hoztam, igazgatósági tag voltam. Később felkerültem Pestre. Az egyik este sétáltam haza 10 kiló krumplival és az egyik barátom várt a ház előtt. Beszélgetni kezdtünk és pár perc múlva elhatároztuk, hogy kimegyünk Amerikába. Ez előtt 3 perccel el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha az életemben elhagyom Magyarországot.
Az „újvilágban” is pont olyan könnyem meg tudta teremteni azt az egzisztenciát, amit hátrahagyott?
- Minden a szerencsén múlik az életben. Amikor megnyitottuk az üzletet, egy hírneves magazin hívott, hogy keresnek egy fényképészt, aki Hong Kong-ban készítene fotókat, mert az előző fotósuk nem végzett jó munkát. Kértem tőlük 3 modellt és 3 ruhát, kivittem őket a helyi kínai negyedbe és olyan fotókat csináltam, hogy jobbak lettek, mint azok, amelyek Hong Kong-ban készültek. Ezzel a fotózással egy 10 éves közös munka vette kezdetét. Az egész világot bejártam, az egész magazinnak én készítettem a képeket.
Holywood-i sztárokat is fotózott. Nagyon nehéz volt velük dolgozni?
- Én nagyon jó rendező voltam. Mind azt mondták a régi színészek, hogy kár értem, amiért fényképész vagyok, mert rendezőnek kellett volna lennem. Erre minden alkalommal azt válaszoltam, hogy inkább leszek a legjobb fotós Holywood-ban, mint hogy közepes rendező legyek. Nem tudom miért volt az, de amit a modelleknek mondtam, azt mindig úgy csináltak, ahogy kértem tőlük.
Vannak különös történetei a színészek fotózásáról?
- Hogyne lennének. Például egy alkalommal egy fekete férfit kellet fotóznom. Ijesztő arcot kellett volna vágnia a képhez, de nem sikerült neki. Olyan aranyos volt, hogy meg tudtam volna ölelgetni. Nem tudtam, hogyan készíthetném el az ijesztő fotót, így hátrahívtam az udvarba, mert gondoltam, ott talán jobbak a fényviszonyok. Megláttam ott egy bádogkannát, belerúgtam egy hatalmasat és elkiáltottam magam: „Büdös nigger!” Rettentően dühös arcot vágott, mikor ezt meghallotta, de én már kattintottam is fényképezőgépet és ekkor értette meg, hogy mire ment ki a játék. Annyira örült a fotónak, hogy megölelgetett és alig bírt hálálkodni.
Kell ehhez a munkához valamiféle pszichológiai képzettség is?
- Valószínűleg szükséges, ugyanis én 65 évig kizárólag pszichológiát és filozófiát olvastam. Tudniillik azon a véleményen vagyok, hogy amit a pszichológia nem tud megmagyarázni, azt a filozófia megmagyarázza, amit pedig a filozófia nem tud megmagyarázni, arra a pszichológia ad válaszokat.
Miért tért vissza Amerikából 1997-ben? Talán a honvágy hajtotta, vagy valami más?
- Nekem soha nem volt honvágyam és most sincs, hogy oda visszamenjek. Rolls Royce-ot vezettem, a Holywood Hils-en laktam, ami egy nagyon elegáns környék, de nincs honvágyam. Ami egyszer megtörtént és jó, annak örüljön az ember, de ne vágyjon rá, hogy újra megtörténjen. A házasságaimmal pontosan ez volt a helyzet, tudniillik ötször nősültem, pár évig mind jó volt, de ahogy a tudomány most meg is mondta, az mind csak kémia. Négyéves eufória a szerelem. Nekem az összes feleségem mind barátok voltak egymással, sőt, még a barátnőim is barátai voltak a feleségeimnek. Haza végül is azért jöttem, mert nem tudtam azt az életszínvonalat fenntartani, ahogy ott éltem. Megmondom őszintén, le kellett lépnem.
Itthon is olyan fényűzően él, mint Amerikában?
- Nem panaszkodom, mert itthon is jól élek, de a dollár értéke mára nagyon csökkent, ami bosszant. A helyzet nem szörnyű, ugyanis volt egy kis spórolt pénzem. Mondhatom, hogy ugyanúgy élek, mint odakint. Viszont nincs kocsim. Sokan kérdezik, hogy érzem magam. Azt szoktam válaszolni: „Se feleségem, se kocsim. Mi bajom lehetne?”
Ön 85 évesen még mindig aktívan fotóz, kiállít és fényképészetet tanít. Mi adja Önnek ezt a mérhetetlenül nagy energiát?
- Most a genetikáról olvasok, ezért azt hiszem, hogy ez mind genetika. Az apám is ilyen volt, az anyám is dolgozott egész életében. Szeretem csinálni, amit csinálok. Ha kérdezik, hogy mit dolgoztam egész életemben, mindig az mondom, hogy én sosem dolgoztam. Bármit csináltam, azt imádtam csinálni.
Mitől jó egy fénykép?
- Most ezzel az MRI masinával bele tudnak nézni az agyunkba a tudósok és látják fizikailag, hogy működik az. Megállapították, hogy a szinapszisaink az agyunkban geometriai szögben mozognak, ezért van az, hogy ami szép geometriai forma, az nekünk tetszik. A forma nagyon sokat számít. Ha egy képen zömmel fordulnak elő geometriai formák, minden bizonnyal jobban fog tetszeni, mint egy olyan fotó, ahol nem.
Mi az, amit szívesen fényképez?
- Megmondom őszintén, hogy a legnehezebb a portrék fotózása, de jó vagyok benne, ezért is csinálom azt. Ami pedig a legnehezebb, ott van a legkevesebb konkurencia és azzal lehet a legtöbb pénzt keresni, mert mindennek az a lényege, hogyan lehet sok pénzt keresni és hogyan lehet jól élni.
Megjelent a Csallóköz 50. évfolyamának 2. számában!
