2010. január 31., vasárnap

Evolúció


Nagyon nehéz volt megérteni a hirtelen időjárás változásokat. Még maga a Földanya sem fogta fel, hogy mi történik pontosan a világban.
– Leszarom – szólt oda a Vadászat istenének – nem tudok mit tenni a pusztulás ellen, holott évezredek óta ezen fáradozom. Szerintem újra kéne teremteni az egész világot. Hallod?! – szólt ingerülten a szarvas istenre, aki szemlátomást tudomást sem vett az imént elhangzott monológról. Éppen azt próbálta, hogy milyen állatokká tud átváltozni és milyen gyorsan.
– Figyelek – vetette oda, pedig mindketten tudták, hogy ez nem igaz, ezért ár másodperc múlva látva a Földanya tátva maradt száját, hozzátette: – Mit is mondtál?
– Csak annyit, hogy elegem van az emberekből és úgy gondolom, hogy újra kéne teremteni a világot.
– Megint? – kérdezte a vadászat istene, majd megbékélve így szólt: – Rendben, de most hagyjuk ki a szúnyogokat, mert az agyamra mennek!

A kép forrása: www.paleothea.com

2010. január 29., péntek

A nyúl üregében


Mert ha belegondol az ember, akkor rájön, hogy milyen mézédes is a bosszú. Talán olyan íze lehet, mint az akácmézben érlelt diónak, mely teljesen átveszi annak ízét és úgy mállik szét az ember fogai közt, mintha arra teremtetett volna. Vagy valami hasonló.
Egy biztos, hogy senki sem tud olyan jól hegedülni, mint ahogy azt én tudok. Sosem mutattam senkinek az ismerőseim közül és lehet, hogy éppen ezért tűnik kissé hihetetlennek a dolog, de biztosíthatom a kedves, illetve kevésbé kedves olvasót, hogy ez így van. Egy alkalommal a druidáknak játszottam valamikor hajdanán – sajnos eléggé rossz az időérzékem – és rettentően élvezték. Olyannyira tetszett nekik a muzsikám, hogy megajándékoztak egy löttyel, amiről azt mondták, hogy az örök élet itala. Ugyanmá’! Ki hinne nekik? Nem?! Hiszen örökké senki sem élhet, így hangzik a mondás, vagy mifene. Én sem akarok az örök időkig élni, hiszen a századok alatt láttam már rengeteg furcsa dolgot.
Egy reggel arra ébredtem, hogy sárkányok énekelnek az ablakom alatt. Nem is kellett több, azonnal kipattantam az ágyból, fogtam a hegedűmet és kísértem az éneküket a hangszeren. Annyira jól sikerült a rögtönzött produkció, hogy megkértek, kísérjem el őket egy koncertturnéra, ami a föld körül zajlik majd. Így kezdtem el a sárkányokkal bejárni a világot. Mindenhol felléptünk, viszont az utolsó koncert időpontjára valamiért nem érkeztek el. Azóta sem láttam őket….
Most pedig indulok a konyhába és bekapom azt az átok piros kapszulát, amit az a néger orvos írt fel a minap…

2010. január 25., hétfő

Heti vers No. 14


Gyarmati Helga:

Vízparti emlék

Emlékszel? a sötét színű égbolt
ölünkbe hullt, mint egy gyerek.
árnyékom a testeden sötét folt,
ujjaimmal szeretkezek
a testeden, és oda nyúlok,
ahová nem nyúlhat akárki,
ez az emlék, azt hiszem, azért volt,
ne kelljen most másikat kitalálni.


Megjelent az Élet és Irodalom 2009. november 13-i számában

2010. január 22., péntek

Posztumusz ganézás

A tornaterem előtti lépcsőn feküdtünk éppen és azon gondolkoztunk, hogy ki kéne ganézni a dínók alól, de egyikünknek sem fűlött hozzá a foga. Olyan jó pózt találtam én is magamnak, amiből egy ideig egyáltalán nem volt kedvem felkelni. Azt mondtad, hogy szegény állatok lassan belefulladnak a sok szarba, amit maguk alá termeltek az eltelt napokban. „Kit érdekel?” – kérdeztem vissza egykedvűen – „Az évezredek alatt igazán megtanulhatták volna használni a klozetot. Ha nem képesek haladni a korral, vessenek magukra.” Tovább feküdtünk a ránk nehezedett csöndben és becsukott szemmel élveztük a zajtalanságot. Néha valaki átlépett rajtunk, de se engem, sem pedig téged nem izgatott mindez. Nyugodtak voltunk, gondtalanok és bohók. Néha felbőgött valamelyik állat és néhányan követték, mintegy tiltakozásképpen a felgyülemlett „piszok” miatt, de nem izgattam magam. „Tényleg meg kéne tenni” – mondtad, de leintettelek: „A szükség nagy úr, majd rájönnek, hogyan kell kitakarítani maguk alól, mert ráviszi őket a kényszer.” Félve bólogattál, mert te sem hitted el, amit mondtam éppen úgy, ahogy én sem. Egyszerűen lusta voltam, de azt nem akartam mondani. Egész éjjel a fellegekben jártam és időnként irtózatosan nehéz fent tartani magamat ott. A légáramlatok esetenként olyan hatalmas erővel löktek meg, hogy minden koncentrációmat be kellett vetnem, nehogy leessek.

„Már nem bőgnek” – mondtad az ajtó felé bökve a fejeddel. „Akkor biztosan kihaltak” – konstatáltam.


2010. január 18., hétfő

Heti vers No. 13

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ: KAMASZFIÚ ÉS AZ ASSZONY
 
                  A fiú fekszik, a nő melléje ül az ágyra:
                  oly jó a
                  beszélgetés
 
                  ölelkezés előtt, a szép szavak, miktől
                  az asszony
                  lelke felderül,
 
                  nem csak a szokványos birkózás és a monoton
                  izzadt
                  vajköpülés
 
                  két láb között, de a taknyos kölyök
                  elaludt már,
                  felkelthetetlenül.

2010. január 15., péntek

Rohanó idő, száguldó technika

A Boombox-tól az iPod-ig

Ugye mindenki emlékszik arra a jelenségre, amikor a nagyon laza fekete emberek cipelik a vállukon a kétkazettás magnót, melyből bömböl a zene. Ez csak egy kép, legalábbis számomra. Az akkori jampik igazán tudtak partizni. Csoportokba
verődve hallgatták a zenét és táncokat improvizáltak, néha szöveget is. Nagy sláger volt a Boombox…

Lépjünk egy hatalmasat az időben!

Sétálok befelé a városba és a Čankišou elnevezésű cseh zenekar dallamai bömbölnek a fülembe. A táskámban pihenő CD-lejátszó kissé súlyos darab, de zenét akarok, és ez van. Egy rövid sípolást hallok, ami azt jelzi, hogy a tegnap vásárolt ceruzaelemek élettartama a vége felé közeleg. Nem izgulok, mert négyet vettem a biztonság kedvéért. Unom már ezt az aktuális albumot, és cserélni akarok. Meg kell állnom, hogy előkotorjam a tasak mélyéről a CD-tartót. Mikor megvan, elkezdem lapozgatni, hogy válasszak. Nyugalmas legyen, vagy inkább pörgős, ami a sétálás tempóját növeli a lábaimban? – teszem fel a kérdést magamban. Lhasa – jó lesz, majd kicsit elrepít spanyol vidékekre. Kicserélem a lemezt, majd az elemeket is, nehogy a legjobb szám közepénél kelljen újra megállnom. Tovább indulok, mikor felzendül az El pajáró

Születésnapom van, talán a huszonegyedik. Bontogatom a kis dobozt nem is sejtve, hogy mi lehet benne. Mikor félig letépem a csomagolást, akkor villan az agyamba, hogy a rég áhított MP3-as! Egy gigabajt tárhellyel, ami azt jelenti, hogy 10-13 albumot lehet rátenni, amelyeket folyamatosan hallgathatok, és nem kell táska, amiben CD-ket cipelek majd. Elfér a zsebemben is. Talán
megvan vagy 15 deka és gyönyörű fekete. Nem kell elem, mert ahány alkalommal csak a számítógéphez csatlakoztatom, mindig tölti magát, és ha folyamatosan szól a zene, akkor is kibír 8 órát. Tökéletes. Később el is lopják…

2009 karácsonya után vagyunk. Barátokkal vacsorázom, majd bejelentik, hogy ajándékozás lesz. Meglepődök, mert nem számítottam erre és nem is készültem. Kissé kellemetlen a helyzet. Kapok egy kábé 20x10 centis csomagot, hogy bontsam ki. Próbálom szépen, majd inkább a „széttépem, mint hülyegyerek a meséskönyvet” stratégiához folyamodok. Meglepetés. „Hogy ne legyenek unalmasak az esti sétáid” – mondják. Bárhová megyek, azóta ott virít a zsebemre csíptetve egy 2x6 centi nagyságú kis szerkezet: iPod-nak hívják – még saját nevet nem adtam neki, de tervezem. Megközelítőleg 25 albumnyi zenét pakolhatok rá, és szinte bárhol elfér.

Ezekkel a rövid történetekkel arra próbálók rávilágítani, hogy a technika mennyire gyorsan fejlődik. Közel fél évszázad alatt körülbelül 5 kilóról 5 grammra csökkent a zenelejátszók súlya, és a méretük a hatalmastól a teljesen apróig ment össze. Ha jövőbe látnék, akkor azt mondanám, hogy néhány évtized elteltével már csak gondolni fogunk a zenére és az megszólal a fejünkben. Nem lesz semekkora lejátszónk…
De nem látok előre semmit.

2010. január 11., hétfő

„Se feleségem, se kocsim. Mi bajom lehetne?”

Szipál Martin, aki meghódította Amerikát, majd Dunaszerdahelyt

Szipál Martin neve fotós körökben mindenki számára ismerősen cseng, ugyanis a 85 éves úriember a világ 10 legjobb fényképészének egyike. Nem szereti, ha művész úrnak szólítják, Holywood-i sztárokkal barátkozott, fényűző életmódját sokak megirigyelhetnék. Ma fiatal fotósokkal osztja meg tudását és tapasztalatait. Decemberben Dunaszerdahelyre látogatott egy találkozóra, ahol szívesen beszélgetett az érdeklődőkkel.

Ha jól tudom, akkor Ön nem szeretett volna fotós lenni! Miért lett mégis ez a mestersége?

- Nem arról van szó, hogy nem akartam, hanem egyenesen utáltam ezt a szakmát. Az édesapám fotós volt, aki próbált megtanítani a mesterségre, de engem annyira nem érdekelt, hogy amikor magyarázott, megfordultam és kimentem a szobából. Mikor felnőtt lettem, annyira szégyelltem, hogy ilyen csúnyán viselkedtem, hogy 50 éves koromban bocsánatot kértem az apámtól ezért.

Milyen ember volt az Ön apja?

- Nagyon sokat veszekedett az alkalmazottjaival és imádott tanítani, szerette oktatni őket. Folyamatosan a mondandóját hallgattam és utáltam ezt, de amit akkor nem szerettem, arra még most is emlékszem. Ő császári és királyi udvari fényképész volt és biztos vagyok benne, hogy amit elértem az életben, azt mind neki köszönhetem. A századfordulón Münchenben tanult fényképészetet, ahol Munkácsy, Barabás és Vasarely is, ugyanis a festők is lefotózták a tájat mielőtt festeni kezdtek, mert nem kellett napokat a szabadban álldogálni és esőben is dolgozhattak.

Tehát az édesapja példáját követve vált önből fotós?

- Nem. Pénzt akartam keresni. A mennyasszonyommal nem volt pénzünk, mind a ketten orvosok akartunk lenni. Megegyeztünk, hogy ő elmegy az egyetemre én pedig nyitok egy üzletet és keresek pénzt. Aztán, ha az ember csinálja, beleszeret. Nagyon jó képeket csináltam, mert emlékeztem mindarra, amit apám másoknak és nekem is tanított. Amikor először jött el az üzletembe körülnézni, láttam az arcán, hogy büszke volt rám.

Milyen indítatásból utazott el Amerikába?

- Nekem nagyon jó életem volt itthon. Nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Egyik nap azt mondták, hogy meg kell csinálnom Debrecenben a Fényképész szövetkezetett. Létre is hoztam, igazgatósági tag voltam. Később felkerültem Pestre. Az egyik este sétáltam haza 10 kiló krumplival és az egyik barátom várt a ház előtt. Beszélgetni kezdtünk és pár perc múlva elhatároztuk, hogy kimegyünk Amerikába. Ez előtt 3 perccel el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha az életemben elhagyom Magyarországot.

Az „újvilágban” is pont olyan könnyem meg tudta teremteni azt az egzisztenciát, amit hátrahagyott?

- Minden a szerencsén múlik az életben. Amikor megnyitottuk az üzletet, egy hírneves magazin hívott, hogy keresnek egy fényképészt, aki Hong Kong-ban készítene fotókat, mert az előző fotósuk nem végzett jó munkát. Kértem tőlük 3 modellt és 3 ruhát, kivittem őket a helyi kínai negyedbe és olyan fotókat csináltam, hogy jobbak lettek, mint azok, amelyek Hong Kong-ban készültek. Ezzel a fotózással egy 10 éves közös munka vette kezdetét. Az egész világot bejártam, az egész magazinnak én készítettem a képeket.

Holywood-i sztárokat is fotózott. Nagyon nehéz volt velük dolgozni?

- Én nagyon jó rendező voltam. Mind azt mondták a régi színészek, hogy kár értem, amiért fényképész vagyok, mert rendezőnek kellett volna lennem. Erre minden alkalommal azt válaszoltam, hogy inkább leszek a legjobb fotós Holywood-ban, mint hogy közepes rendező legyek. Nem tudom miért volt az, de amit a modelleknek mondtam, azt mindig úgy csináltak, ahogy kértem tőlük.

Vannak különös történetei a színészek fotózásáról?

- Hogyne lennének. Például egy alkalommal egy fekete férfit kellet fotóznom. Ijesztő arcot kellett volna vágnia a képhez, de nem sikerült neki. Olyan aranyos volt, hogy meg tudtam volna ölelgetni. Nem tudtam, hogyan készíthetném el az ijesztő fotót, így hátrahívtam az udvarba, mert gondoltam, ott talán jobbak a fényviszonyok. Megláttam ott egy bádogkannát, belerúgtam egy hatalmasat és elkiáltottam magam: „Büdös nigger!” Rettentően dühös arcot vágott, mikor ezt meghallotta, de én már kattintottam is fényképezőgépet és ekkor értette meg, hogy mire ment ki a játék. Annyira örült a fotónak, hogy megölelgetett és alig bírt hálálkodni.

Kell ehhez a munkához valamiféle pszichológiai képzettség is?

- Valószínűleg szükséges, ugyanis én 65 évig kizárólag pszichológiát és filozófiát olvastam. Tudniillik azon a véleményen vagyok, hogy amit a pszichológia nem tud megmagyarázni, azt a filozófia megmagyarázza, amit pedig a filozófia nem tud megmagyarázni, arra a pszichológia ad válaszokat.

Miért tért vissza Amerikából 1997-ben? Talán a honvágy hajtotta, vagy valami más?

- Nekem soha nem volt honvágyam és most sincs, hogy oda visszamenjek. Rolls Royce-ot vezettem, a Holywood Hils-en laktam, ami egy nagyon elegáns környék, de nincs honvágyam. Ami egyszer megtörtént és jó, annak örüljön az ember, de ne vágyjon rá, hogy újra megtörténjen. A házasságaimmal pontosan ez volt a helyzet, tudniillik ötször nősültem, pár évig mind jó volt, de ahogy a tudomány most meg is mondta, az mind csak kémia. Négyéves eufória a szerelem. Nekem az összes feleségem mind barátok voltak egymással, sőt, még a barátnőim is barátai voltak a feleségeimnek. Haza végül is azért jöttem, mert nem tudtam azt az életszínvonalat fenntartani, ahogy ott éltem. Megmondom őszintén, le kellett lépnem.

Itthon is olyan fényűzően él, mint Amerikában?

- Nem panaszkodom, mert itthon is jól élek, de a dollár értéke mára nagyon csökkent, ami bosszant. A helyzet nem szörnyű, ugyanis volt egy kis spórolt pénzem. Mondhatom, hogy ugyanúgy élek, mint odakint. Viszont nincs kocsim. Sokan kérdezik, hogy érzem magam. Azt szoktam válaszolni: „Se feleségem, se kocsim. Mi bajom lehetne?”

Ön 85 évesen még mindig aktívan fotóz, kiállít és fényképészetet tanít. Mi adja Önnek ezt a mérhetetlenül nagy energiát?

- Most a genetikáról olvasok, ezért azt hiszem, hogy ez mind genetika. Az apám is ilyen volt, az anyám is dolgozott egész életében. Szeretem csinálni, amit csinálok. Ha kérdezik, hogy mit dolgoztam egész életemben, mindig az mondom, hogy én sosem dolgoztam. Bármit csináltam, azt imádtam csinálni.

Mitől jó egy fénykép?

- Most ezzel az MRI masinával bele tudnak nézni az agyunkba a tudósok és látják fizikailag, hogy működik az. Megállapították, hogy a szinapszisaink az agyunkban geometriai szögben mozognak, ezért van az, hogy ami szép geometriai forma, az nekünk tetszik. A forma nagyon sokat számít. Ha egy képen zömmel fordulnak elő geometriai formák, minden bizonnyal jobban fog tetszeni, mint egy olyan fotó, ahol nem.

Mi az, amit szívesen fényképez?

- Megmondom őszintén, hogy a legnehezebb a portrék fotózása, de jó vagyok benne, ezért is csinálom azt. Ami pedig a legnehezebb, ott van a legkevesebb konkurencia és azzal lehet a legtöbb pénzt keresni, mert mindennek az a lényege, hogyan lehet sok pénzt keresni és hogyan lehet jól élni.

Megjelent a Csallóköz 50. évfolyamának 2. számában!

Heti vers No. 12

Robert Herrick: A venyige

Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott: szőlőtő lettem,
rügyet neveltem, lombot, szárat,
s beleptem velük Lúciámat,
indáimmal combját és pöttöm
lábát is átöleltem többször,
majd sok mohó, de lágy kacsommal
hátulját is magához fontam,
koszorúnak sok zöldessárga
fürtöt aggattam homlokára,
míg úgy állt mellettem a drága
lány, mint venyigék közt mezítlen,
fiatal, ittas bacchus isten.
Csavarodó indákkal közben
kezét-lábát is megkötöztem,
hogy zsákmányommá lett a rablány
minden testrésze: s mikor aztán
levéllel fedtem ama részét,
mit másnak nem mutat a szépség,
kirázott a gyors kéj, s egyszerre
nem voltam többé puha, szende,
jámbor venyige: sokat akaró
vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.

(Faludy György fordítása )

2010. január 10., vasárnap

Esti betegség...

A fehér háttéren egyenletesen villog a kurzor… vagyis már nem fehér, mert leírtam, hogy: „A fehér háttéren egyenletesen villog a kurzor… vagyis már nem fehér, mert leírtam, hogy”

2010. január 4., hétfő

Heti vers No. 11

József Attila: Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
1923. jan. 1.