Rohanó idő, száguldó technika

A Boombox-tól az iPod-ig

Ugye mindenki emlékszik arra a jelenségre, amikor a nagyon laza fekete emberek cipelik a vállukon a kétkazettás magnót, melyből bömböl a zene. Ez csak egy kép, legalábbis számomra. Az akkori jampik igazán tudtak partizni. Csoportokba

verődve hallgatták a zenét és táncokat improvizáltak, néha szöveget is. Nagy sláger volt a Boombox…

Lépjünk egy hatalmasat az időben!

Sétálok befelé a városba és a Čankišou elnevezésű cseh zenekar dallamai bömbölnek a fülembe. A táskámban pihenő CD-lejátszó kissé súlyos darab, de zenét akarok, és ez van. Egy rövid sípolást hallok, ami azt jelzi, hogy a tegnap vásárolt ceruzaelemek élettartama a vége felé közeleg. Nem izgulok, mert négyet vettem a biztonság kedvéért. Unom már ezt az aktuális albumot, és cserélni akarok. Meg kell állnom, hogy előkotorjam a tasak mélyéről a CD-tartót. Mikor megvan, elkezdem lapozgatni, hogy válasszak. Nyugalmas legyen, vagy inkább pörgős, ami a sétálás tempóját növeli a lábaimban? – teszem fel a kérdést magamban. Lhasa – jó lesz, majd kicsit elrepít spanyol vidékekre. Kicserélem a lemezt, majd az elemeket is, nehogy a legjobb szám közepénél kelljen újra megállnom. Tovább indulok, mikor felzendül az El pajáró…

Születésnapom van, talán a huszonegyedik. Bontogatom a kis dobozt nem is sejtve, hogy mi lehet benne. Mikor félig letépem a csomagolást, akkor villan az agyamba, hogy a rég áhított MP3-as! Egy gigabajt tárhellyel, ami azt jelenti, hogy 10-13 albumot lehet rátenni, amelyeket folyamatosan hallgathatok, és nem kell táska, amiben CD-ket cipelek majd. Elfér a zsebemben is. Talán

megvan vagy 15 deka és gyönyörű fekete. Nem kell elem, mert ahány alkalommal csak a számítógéphez csatlakoztatom, mindig tölti magát, és ha folyamatosan szól a zene, akkor is kibír 8 órát. Tökéletes. Később el is lopják…

2009 karácsonya után vagyunk. Barátokkal vacsorázom, majd bejelentik, hogy ajándékozás lesz. Meglepődök, mert nem számítottam erre és nem is készültem. Kissé kellemetlen a helyzet. Kapok egy kábé 20x10 centis csomagot, hogy bontsam ki. Próbálom szépen, majd inkább a „széttépem, mint hülyegyerek a meséskönyvet” stratégiához folyamodok. Meglepetés. „Hogy ne legyenek unalmasak az esti sétáid” – mondják. Bárhová megyek, azóta ott virít a zsebemre csíptetve egy 2x6 centi nagyságú kis szerkezet: iPod-nak hívják – még saját nevet nem adtam neki, de tervezem. Megközelítőleg 25 albumnyi zenét pakolhatok rá, és szinte bárhol elfér.

Ezekkel a rövid történetekkel arra próbálók rávilágítani, hogy a technika mennyire gyorsan fejlődik. Közel fél évszázad alatt körülbelül 5 kilóról 5 grammra csökkent a zenelejátszók súlya, és a méretük a hatalmastól a teljesen apróig ment össze. Ha jövőbe látnék, akkor azt mondanám, hogy néhány évtized elteltével már csak gondolni fogunk a zenére és az megszólal a fejünkben. Nem lesz semekkora lejátszónk…

De nem látok előre semmit.