Guillaume Apollinaire: Les onze mille verges

„Hogyan csöppen bele egy román hoszpodár egy francia erotikus regénybe? Szójátéknak.” Pontosan így kezdődik az Unió Kiadó által 1990-ben kiadott Tizenegyezer vessző című könyv. A középiskolai irodalomórákon tanultunk ugyan Apollinaire-ről, de az oktatók ezt a szadista – mazochista – nekrofil – pedofil pikareszkregényt minden alkalommal kihagyták az író műveinek felsorolásából.

A regény 1906-1907 között íródott, persze álnéven. Egyesek szerint három nap és három éjszaka dolgozott rajta, mások viszont úgy vélik, hogy rengeteget pepecselt mire elkészült a mű. Kétségtelenül ő írta a művet, erről tanúskodik egy nemrégiben előkerült példány, amelyet Apollinaire dedikált magának Picassónak. A kritikusok megegyeznek abban, hogy messzemenően felülmúlja Sade-t, akit egyébként igen nagyra tartott és sokat tanult a műveiből. Nagyon sokáig, még Franciaországban, az erotikus irodalom hazájában is tilos volt árusítani. Még a Nemzeti Könyvtárban is elrejtették a legsötétebb sarokba. Okkal tették ezt, ugyanis kevés olyan könyv van az irodalomban, amely ennyire feltárná az emberi perverziókat és bemutatná az emberek legalantasabb és legsötétebb vágyképeit. Ezért is van az, hogy néhányunkban, akik olvastuk, mérhetetlen undort kelt, vagy pedig csodálatot. Kicsit másként kell nézni/olvasni, mint egy hétköznapi könyvet. Meg kell próbálni a szöveg mögé nézni és akkor észrevesszük, hogy nem is annyira a szókimondása és a gusztustalansága miatt olvassuk, hanem például a humora miatt. Elég ha megvizsgáljuk a szereplők neveit és mindjárt láthatjuk, hogy milyen beszélő neveket használt az író. Itt van legjobb példának a főszereplő: Mony Bebascu önjelölt herceg és örökös hoszpodár. Ennek a román névnek a „cu” végződése a franciákat megmosolyogtatná, ugyanis a jelentése „fenék”. Vagy nézzünk egy másik nevet a könyv elejéről: Buzilo Tosszevics a szerb konzul, aki később el is tűnik. Az ő nevét felesleges magyarázni, hiszen magáért beszél. Akadnak még ilyen nevek, melyeket csak megemlítenék (szintén beszélő nevek, felesleges körülírnom őket): Alexine Capbea, Puncilina de Chegbecourt és L’Obassó, aki a herceg szolgálója, inasa lesz a regény végéig. Hőseink a mű egész terjedelmében kalandokból-kalandokba sodródnak és szinte minden oldalon - „szeretkeznek” – akár ezt a szavat is használhatnám, de mivel ilyen jellegű nemi érintkezés nem fordul elő a műben, a legautentikusabb, ha azt írom, kefélnek egymással, különböző felállásban. Az egész könyv nem más, mint egy hatalmas orgia, telis tele nemi szervekkel, gyilkolással, fajtalankodással és az ember teste által termelt nedvekkel.

Az 1990-es kiadás címoldalán nagy betűkkel köszön felénk egy felirat: „Kizárólag erős idegzetű, felnőtt olvasóknak!” Hát igen, ennek így kéne lenni, csak sajnos van akinek a kezébe ideje korán kerül ez a könyv. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha az olvasó el tudna vonatkoztatni a valóságtól, csak sajnos ez nem mindenkinek sikerül.

Hogy botránykönyv lenne? Igen, minden bizonnyal! Hogy gusztustalan? Természetesen! Mindenkinek el kéne olvasnia? El kéne, vagy legalábbis bele kéne kezdeni és néhány oldal után úgyis megtudja az ember, hogy érdemes e folytatni vagy nem. Mindenképpen a világirodalom egy eltitkolt és botrányos remekéről van szó, de ilyenre is szükségünk van. Igenis, nyissuk ki a szemünket és nézzünk körül, olvassunk és ismerjük meg magunk körül a világot, mert minden irodalom, amit papírra vetettek és nem fordíthatunk neki hátat, bármennyire is ellenkezik az ízlésvilágunkkal. Végezetül pedig mindenkit arra kérek, hogy nézzen mélyen magába, tegye félre minden szégyenérzetét és válaszoljon a könyv végén feltett kérdésre:

„Itt nyugszik Bebascu herceg,

Kigyúlt a tizenegyezer vessző tüzétől.

Vándor! Valld be, nem volna jobb a kedved

Tizenegyezer szűztelenített szűzétől?”

„Vessük bele magunkat e romlott világba…”

Donatien Alphonse Francois de Sade neve sokak számára ismerősen csenghet, viszont az emberek maradék része csak néz a betűkre és semmit nem mond nekik ez a pár szó. Jean-Baptiste Francois Joseph de Sade fia, aki egy provanszál nemesi család sarja. A korabeli politikai élet legnagyobb alakjaival tartotta a kapcsolatot. Baculard d’Arnaud ezt írta róla egy levelében: „Hiába, kedves Sade, Ön szerelemre született.” Mindezek mellett Marquis de Sade a bűn és kegyetlenség apostola. Könyvei az ember lelkének és fantáziájának legmélyebb és legsötétebb bugyraiba vájják bele magukat. Mások szenvedése nem gátlás itt többé, hanem élvezet. Mások elpusztítása öröm és hatalom. Visszatérés a gyökereinkhez. Az ember újra az lesz, ami régen volt: vadállat, vagy őrült.

„Az én libertinizmusom olyan,mint a járvány, mindent meg kell fertőzzön, ami csak az útjába kerül!” - mondja az egyik női szereplő a Juliette történetében. De mi is az a libertinizmus? Eme latin szó jelentése: feslettség, züllöttség, kicsapongás, vagy szabadosság. Olyan esetben beszélhetünk róla, amikor korai erkölcsi tévtanítás jön szóba. Sade „hősei” szint egytől egyig a libertinizmus követői, illetve képviselői. „Juliette története avagy a bűn virágzása”, ez a címe Sade sokak számára undorítónak talált könyvének. Juliette egy fiatal lány, aki nagyon hamar elveszíti a szüleit és kénytelen valamilyen módon eltartani magát, életben maradni. Mindent megtesz azért, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt és ezt mesterien csinálja, bevetve minden eszközt, még a gyilkosságtól sem riad vissza. Egy mondatban úgy is jellemezhetnénk: „Az eredetileg kínhalálra ítélt, de ügyessége révén végül is életben maradó fiatal lány esete.” A történetet a lány egyes szám első személyében meséli el és ez alkotja a regény magját. Juliette mozgékonysága főleg fiatalságában, hajlékony ámde erős lelkében rejlik, aminek eredményeképpen eltökélten halad előre a libertinus pályán. A történet azokra az eseményekre helyezi a hangsúlyt, melyek által Juliette egyre feljebb lép a bűn létráján. A hősnő nagyon tanulékony. A neveléséről gondoskodó, egymást követő oktatók el vannak ragadtatva képességeitől. Juliette egy zárdában nevelkedik, ahol a zárda apátnője avatja be először a libertinizmusba. Spinozát, La Mettrie-t, Helvetiust, Montesquieu-t ad neki tankönyvek gyanánt és a lány minden ellenkezés nélkül szívja magába a tudás összes cseppjét. Az ateizmusról és a materializmusról tanul, amely csak elmélet, de nemsokára mindezt gyakorlatba ülteti át, melynek során egy hatalmas mű hímtag segítségével a zárda kápolnájában deflorálja Laurette-et. Amikor szülei csődbe jutnak, testvéréhez, Justine-hez hasonlóan neki is el kell hagynia a zárdát. Duvergier asszony nyilvános házába kerül, ahol nehezen indulnak be a dolgai, de csakhamar eléri, hogy egy gazdag kliens kitartsa. A sors úgy hozza, hogy találkozik családja tönkretevőjével és össze is áll vele. Juliette megküzd azért, hogy libertinus legyen. Sade most lebegőbb régiókba kalauzol el bennünket, ahol már csalások, árulások és gyilkosságok vannak. Nála az a kudarc, ha visszatérünk a mindenki által elismert értékekhez. Delbéne, Noirceuil, Saint-Fond, Clairwil, Durand nagy gyönyörűséggel nevelgeti Juliette-et. Továbbadják neki megszállottságukat és minden bűnös gondolatukat. A libertinus szellem lángolása, mint hetero-, mint pedig homoszexuális síkon egyaránt heves. Az áldozatnak, csak statisztaszerep jut a libertinus élvezetében. Ő csak egy tárgy, egy dolog, ami pótolható. Könyörgése sosem rendíti meg kínzóit, éppen ellenkezőleg, felkorbácsolja érzékeiket. Amikor Noirceuil bemutatja Clairwil-nek, Juliette saját magára ismer a nőben. Clairwil viszi őt el a Bűn Barátainak Társaságába, ahol a legszörnyűségesebb dolgokat művelik.

Kívülről ugyan semmi sem fékezi a Sade-hősök kicsapongásait, belülről azonban annál komolyabb veszély fenyegeti őket: nem az, hogy testük nem engedelmeskedik az agyukban feltörő vágyak felszólításainak, hanem az, hogy a csömörtől nem is születik vágy. Ezt jelzi a Pietra-Mala vulkáni fennsíkon élő óriás, Minski vallomása: „Szívem megcsömörlött, már nem élvezek.” Juliette és társnői, ha néhanapján rájuk is tör ez az érzés, ahogy új nap kezdődik, újjáélednek. Ha megunják partnereiket, egyszerűen csak megölik őket. Lelkiismert-furdalásnak nincs helye náluk. Gátlástalanok, gyilkosok, kéjelgők és tolvajok. Mindig csak a saját érdekükben cselekszenek, csak saját magukat tartják szem előtt, mások élete semmit sem jelent a számukra.

Nem tipikus élettörténet ez. Előre elhatározott filozófiája van: „Őrizkedjünk az erénytől, hiszen a bűn az örökös győztes; rettegjünk a nyomortól, hiszen azt mindig megvetik.” - mondja Juliette, amikor kikerül a zárdából. Elhatározza, hogy e szerint fog élni, ezért útját megbecstelenített, meggyilkolt szüzek és kéjenc latorok övezik. Meg akarja hódítani a világot, és mindezt brutális és tisztátalan eszközökkel szeretné végre hajtani. Vajon sikerült neki?

Megtudhatjátok, ha elolvassátok ezt a művet, mely születését legendák övezik. Mindenki olvasni fogja, akiben él a perverzió egy aprócska szikrája is, és véleményem szerint mindannyiunkban jelen van. Engem magával ragadott. Meg kell tanulni a dolgok mögé nézni és akkor nem csak a felszínes dolgok lesznek azok, melyek foglalkoztatni fognak bennünket, hanem letéphetünk egy képzeletbeli hártyát a szövegről és megláthatjuk a lényeget. Azt a filozófiát, mely Sade nevéhez köthető és nem csak az undorítónak, illetve erkölcstelennek bélyegzett író életművét.

Kán-i kula

Akad már egynéhány fotó a múlt heti kiruccanásból, úgyhogy ebből jöjjön egy kisebb válogatás a kíváncsi szemeknek! Kattints képaláírásra és láthatsz még pár képet! :)

Macibá és Pamacs

Újra civilizálódunk

Visszatértünk ebbe a tetves rohanó világba, ahova csak az vágyik vissza, aki nem volt még ott, ahol mi az elmúlt pár napot töltöttük. Kán - hát most nem hangzik jól ez a név? Szerintem eszméletlen. A település a Világ vége és a Semmi közepe között helyezkedik el. Öszzesen 6 állandó lakossal rendelkezik, akikkel sikerült megismerkednünk - csodával határos módon :)

Azt az átkozott mobiltelefont kikapcsoltam még az odaúton és csak akkor kapcsoltam be, amikor átjöttünk a határon visszafelé. Eszméletlen volt. Szinte négy napig nem voltam tisztában az idővel, soha nem tudtam, hogy hány óra van. Ebben a faluban ugyanis minden megállt valamikor 200 évvel ezelőtt. Lelassult az idő teljesen. Mi kilencen egy múzeumban laktunk, de szó szerint, csak annyi különbséggel, hogy be volt vezetve a víz és volt angol vécé. Olyan ágyban aludtunk, amilyenbe lehet, hogy még a dédszüleink sem. A falakon mindenütt réges-régi szerszámok függtek és a padló tele volt állatszőrmékkel.

Megérkezésünk után mindössze 3 perccel megjelent a házigazdánk, aki a helyi Maci Bár elnevezésű kocsma - Maci bácsi (Ács Lukács) - tulajdonosa és kiöntötte a "velkamdrinket", ami nem volt más, mint a saját körtepálinkája. Aztán persze a következőt is. Mindezek után pedig kijelentette, hogy a pálinka ingyen van! Na, ekkor követte el a legnagyobb hibát.

Volt este születésnap, harmincötös, berúgás és beszélgetés a helyiekkel. Kirándulás, fürdés, esőben sétálás és megbúvás a pigmeusok és Winetou elől, majd ismét pálinka, gulyás, őzpörkölt, pálinka, bor, kávé minden mennyiségben, napozás amíg lehetett, fakidőlés, egyeseknek lovaglás, pálinka, sör sörrel és még sok hasonló és kevésbé hasonló dolog, mely megmelengette a szívemet.

Nagyon rossz volt otthagyni ezt az idilli környezetet, de mondtam Macibának, ha vár negyven évet, akkor nyugdíjas koromban átveszem tőle a kocsmát és majd üzemeltetem én. Majdnem bőgtem mikor haza kellett jönni, mert teljesen megfogott az ottani emberek mentalitása és az is lehet, hogy kezdtem ráállni. De mindegy, baszok rá... az viszont teljesen biztos, hogy nem utoljára jártam ott. Köszönök mindenkinek mindent, mert arra mérget vehettek, hogy rengeteg élménnyel gazdagottam ezen pár nap leforgása alatt.

Képek később, majd amikor mindenki élkészíti az általa fotózott digitális lenyomatokat, akkor majd válogatást láthatnak a kíváncsi szemek.

Emmácska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiú, aki egy alkalommal az iskolában nagyon unatkozott és elkezdte olvasgatni az irodalmi szöveggyűjteményt. Talált is benne egy rövid kis írást, ami ha így tetszik, megváltoztatta az egész életét - ha ilyen nagyméretű frázisokkal dobálózhatunk. Ez pedig a következő kis novella volt:

Csáth Géza: A KIS EMMA

Az alábbi történetet egy naplóban olvastam. A naplóíró fiú távoli rokonom volt, és húszéves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrég halt meg, és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasáshoz. Meglepett az írás közvetlensége és egyszerűsége. A harmadik füzetben pedig ráakadtam azokra az érdekes följegyzésekre, amelyeket kissé rövidítve és az interpunkció némi változtatásával itt közlök.

A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már első látásra édesnek találtam.

Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy törődnek egy lánnyal, hozzá aki még csak elsőbe jár.

Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem.

A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyenkor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juci, akikkel azelőtt rendszerint csókolózni is szoktunk a pincében, a padláson, a kertben és a fáskamrában.

Gyönyörű meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép időnek, mint nyáron, mert újra az iskolában kellett ülni kettőtől négyig, és délelőtt is nyolctól tizenegyig, és utána annál jobban esett a szabad levegő és a labdázás. Így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk és lótottunk-futottunk, míg csak vacsorázni nem hívtak.

Az iskola is érdekesebb, mulatságosabb volt. Az új tanító tudniillik egy magas, vékony hangú és vörös arcú ember, Szladek Mihály - vágatott.

A házunk az ötödik kerületbe tartozott, emiatt ide, a külvárosi iskolába kellett járnunk. Az osztály túlnyomó többsége parasztfiúkból telt ki. Részint mezítlábasok, tarka kockás ingekben, mások meg bársonynadrágban és csizmában. Irigyeltem őket, mert úgy éreztem, hogy általában különbek, keményebbek, merészebbek, mint én. Volt egy Zöldi nevű, aki valamennyiünknél négy-öt évvel idősebb volt, bicskát hordott a csizmaszárában. Egyszer megmutatta nekem. Azt mondta:

- Az atyaúristentől se ijedek meg.

A bátyámnak ezt elbeszéltem. Nem hitte.

Az új tanító nem szeretett olvastatni vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsőosztályos tanítónk, hanem magyarázott, és feleltetett. Ha valaki beszélgetett, vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másodszorra már kihívta, és csendesen ezt mondta neki:

- Feküdj le, fiam!

Azután az osztályhoz fordult:

- Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki?

Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tízen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedők fölött, végre kiszólított egyet, és kezébe adta a nádpálcát.

- Ha nem ütöd teljes erővel - mondotta -, akkor te kapsz!

Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam megmagyarázni.

Én magam nem féltem a büntetéstől. Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám őrnagy, és hogy éles kardja van, tehát nem fog merni megvágatni.

A tanító hamar rájött, hogy a Zöldi tud legjobban pálcázni. Ettől kezdve ő osztotta ki az összes büntetéseket. Remekül értette. Még a pálca is másképp állt a kezében, mint a többinek. Nemigen múlt el óra egy-két "vágatás" nélkül. Voltak azonban meleg, sárga őszi délutánok, amikor nagyon figyelmetlen, nyugtalan volt az osztály, és ilyenkor az egész második óra, háromtól négyig, veréssel telt el. Minden második-harmadik padban egy síró fiú kucorgott.

Egy ilyen alkalommal eleredt az orrom vére, és lemehettem mosdóvizet kérni az iskolaszolgához. Hamarosan megszűnt a vérzés. Már vissza akartam térni az emeletre, mikor a földszinti folyosón, a lányok folyosóján megláttam a kis Emmát. Az osztályajtóban állt, befelé fordulva. De hamar észrevett. Nyilvánvaló volt, hogy kiállították. Odamentem hozzá. Szerettem volna megcsókolni és vigasztalni, de azután észrevettem, hogy egyáltalában nem szomorú. Egy szót se beszéltünk, csak néztük egymást. Édes volt és büszke. Mintha most is éreztetni akarta volna, hogy az én apám csak őrnagy, és az övé alezredes. Előrehúzta a copfját, kioldozta a rózsaszínű pántlikát, és újra masniba kötötte. Így zavartalanabbul nézhettem. Amikor pedig közben föl-fölnézett felém, mindannyiszor erősen megdobbant a szívem.

Másnap délután, amikor átjött hozzánk, titokban megkért, hogy ne szóljak senkinek arról, hogy az ajtó elé állították. Nem is szóltam. Irmától azonban megkérdeztem este, hogy miért kapott büntetést az Emma?

- Semmi közöd hozzá - ez volt a válasz.

Irma gyűlöletes volt. Szerettem volna e pillanatban összevissza verni és rugdosni. Határozottan féltette tőlem Emmát. Nem akarta, hogy szeressem, és hogy ő szeressen engem. Nem engedte velem hunyni. Állandóan mellette maradt, becézte, ölelte és csókolta. Még azt is megakadályozta, hogy sokat beszéljek Emmával. Elhívta, karon fogta, és az udvar túlsó végében sétáltak együtt. Sokszor nagyon keserű volt a szívem emiatt.

A nagy barátságból azonban egyszerre csak nagy harag lett. Egy napon láttam, hogy nem jönnek többé együtt az iskolából, hanem mindegyik más leánnyal. Emma ettől kezdve nem jött hozzánk. Húgomat faggattam, hogy mi az oka az összeveszésnek, de hátat fordított nekem és elszaladt. Bosszúból este vacsoránál elmondtam apámnak a dolgot. Irma azonban az ő kérdéseire is néma maradt, mire a sarokba kellett térdelnie, és nem kapott almát.

Hetek múltak el. Húgomat hiába próbáltam rábírni, hogy béküljön ki Emmával, makacsul hallgatott. A szemei azonban könnyesek voltak, és többször este az ágyban minden ok nélkül sírt.

Október közepe táján az iskolában rettenetes dolog történt. A tanító ez alkalommal Zöldit akarta megvágatni. Kihívta.

- Jöjjön csak ki szépen!

Zöldi azonban nem szólt, és nem mozdult. Erre elhangzott a parancs: - Húzzátok ki!

Tíz-tizenöt fiú rohant neki a legtávolabbi padokból. Sokan olyanok, akik féltek Zölditől, és haragudtak rá. Magam is gyűlöltem, és mi tagadás, az első pillanatra kedvem lett volna részt venni a kihúzásban, de rögtön eszembe jutott, hogy apám bizonyára megvetne, ha megtudná, hogy többekkel birkóztam egy ellen. A helyemen maradtam tehát. Elállt a lélegzetem, és reszkettek a térdeim. A fiúk lihegve dolgoztak. Egy részök a padból tolta Zöldit, mások a lábait kapták el, mert megvetette magát a láblécen, mások ismét az ujjait feszegették, amelyekkel görcsösen kapaszkodott a padasztal szélébe. Legalább öt percig tartott, míg kimozdították. Végre sikerült kilökni a földre. Itt újra megkapaszkodott. Ütni azonban nem mert, mivel valószínűleg gondolta, hogy a tanító, aki székére állva szemlélte a harcot, bele fog avatkozni a dologba. Szladek arca sötétvörös volt a méregtől.

Végre megfogták a két lábánál és két kezénél fogva. Így cipelték ki a katedrához, miközben a háta a padlót súrolta.

- El ne engedjétek! - kiáltotta a tanító harsányan. - Fektessétek hasra, és fogjátok le a kezeit és a lábait.

A fiúk nekihevülve és minden erejüket összeszedve, gyorsan teljesítették a parancsot. Most már nem volt Zöldinek mibe kapaszkodnia. Rátérdeltek a kezeire. A lábain négyen ültek, a fejét ketten nyomták. A tanító csak ezt várta. Nyugodtan odaguggolt, eligazította a fiúkat, hogy senki mást ne érjen a pálca, azután nekiállt, és egymás után ötöt-hatot húzott Zöldire. Rémesen hangzottak ezek az ütések. Élesen, tömören és magasan. Rajtam a hideg veríték ütött ki, de mégis mintegy delejes kényszer hatása alatt, a lábléc szélein lábujjhegyre álltam, nehogy elveszítsek valamit a látványból. A tanító most megállt. Zöldi azonban nem nyikkant.

- Leszel-e még engedetlen? - kérdezte csendesen Szladek.

- Felelj! - üvöltötte kis várakozás után, szinte megszédülve a dühtől.

Zöldi azonban nem felelt.

- Jól van, fiam - fújt a tanító a fogai között -, hiszen jól van, ha most nem felelsz, majd felelsz később, nekem mindegy!

És újra nekilátott. Egészen megvadulva, mind gyorsabban és gyorsabban sújtott. Szinte olvasni lehetett az ütéseket. Minden erejét megfeszítve, úgyhogy nyögött a fáradtságtól a nagy, erős ember. Majd kimerülve újra abbahagyta, és lihegve, rekedten kérdezte:

- Leszel-e még engedetlen?

Zöldi most se felelt.

A tanító megtörölte a homlokát, és lassabban folytatta a verést. Minden ütés után pihent, és újra és újra elmondta:

- Leszel-e még engedetlen?

Így ment ez további tíz-tizenöt ütésig. Végre felhangzott egy iszonyatos bőgés:

- Ne-e-e-m!

A tanító letette a pálcákat, és helyre küldte a fiúkat. Zöldi feltápászkodott, rendbe hozta a ruháját, amely a dulakodásban több helyen elszakadt, és a helyére ment. Az arca, orra egészen piszkos volt a padlótól, ahová odanyomták. A könnyei csurogtak a kabátján. Véreset köpött.

A tanító azonban újra kihívta:

- Mondta valaki neked, hogy helyre mehetsz? Jöjj csak ki szépen! Zöldi lehajtott fejjel kitámolygott. Szladek, mint jól végzett munka után szokás, dörzsölgette kezeit, és tettetett jóindulatú, szelíd hangon mondta:

- Ezt azért adtam neked, édes fiam, hogy jól jegyezd meg, és tanulj belőle a jövőre. Tanítóddal szemben engedetlennek lenni hálátlanság, és miután látom benned a hajlamot a rosszra, még adok neked egypár pofont.

Az "egypárból" azonban sok lett, mert a tanító újra nagyon belejött, és addig pofozta, míg Zöldi szédülten a falnak nem esett. Szerencsére megkapaszkodott, és kiszaladt az ajtón. A tanító halkan káromkodott egyet, becsapta a nyitva hagyott ajtót, a katedrára ment, és leült. Az osztályban egy légy repülését is meg lehetett volna hallani.

Aznap alighogy hazaértem, láz ütött ki rajtam, és félrebeszéltem. Ágyba dugtak, és este az apám kivallatott. El kellett mondanom az iskolai eseményt. Szüleim vadállatnak és gazembernek nevezték Szladeket, és megegyeztek, hogy más tanítóhoz adnak. Egy hét múlva már a belvárosi iskolába jártam. Nem láthattam többé mindennap a kis Emmát. Fájt a szívem.

Október huszonötödikén olvastam az újságban, hogy egy kocsist felakasztottak, mert meggyilkolta és kirabolta az utasát. Hosszan le volt írva, hogyan viselkedett a kocsis a siralomházban és reggel az akasztófa alatt. Azon a napon szüleim a vacsoránál az akasztásról beszéltek, és apám elmesélte azt az akasztást, amelyet húszéves korában látott.

- De szerettem volna látni! - kiáltottam.

- Örülj neki - mondta apám -, hogy nem láttad, és ne is nézz meg soha egyet se, mert azzal álmodsz hét esztendeig, mint én.

Másnap délelőtt, iskola után, azt ajánlottam Gábor bátyámnak, hogy csináljunk akasztófát, és akasszunk fel rajta egy macskát vagy kutyát. Gábornak tetszett a terv, és hamarosan a padláson dolgoztunk. Egy ruhaszárító kötelet szedtünk le, és hurkot csináltunk rá. Az akasztófa-ácsolásról azonban lemondtunk, mert egyrészt nem volt gerendánk, másrészt pedig tartottunk tőle, hogy ha az udvaron rendeznénk akasztásokat, a szülők beleavatkoznának a dologba.

Gábor nem volt szenvedélyes állatkínzó, de ha belejött, akkor nagyszerű ötletei voltak. Így például egy évvel előbb egy eleven macskát vágott ketté a nagy konyhakéssel. Ez a kertben történt. Ani és Juci fogták a macskát, azután mindannyian leszorítottuk a földre, és hanyatt kifeszítettük. Gábor pedig konyhakéssel vágta keresztül a hasán át.

A padlás egyik gerendáján vetettük keresztül a kötelet. Még aznap délután egy daxli tévedt az utcáról az udvarunkba. Becsuktuk a kaput, elfogtuk a kutyát, és hamarosan valamennyien a padláson voltunk. A lányok ujjongtak. Mi Gáborral nyugodtan készülődtünk.

- Te vagy a bíró - kiáltott Gábor -, én vagyok a hóhér. Neked jelentem, hogy minden készen van az akasztáshoz.

- Jól van - szólottam. - Hóhér, teljesítse kötelességét.

Erre Gábor meghúzta a kötelet, míg magam a kutyát kissé megemeltem. Majd bátyám utasítására hirtelen elengedtem. Szomorú, mély, síró hangokat adott a daxli, és kapált a sárga foltos fekete lábaival. De azután hamarosan kinyúlt, és mozdulatlan maradt. Egy darabig néztük, azután függve hagytuk, és ozsonnázni mentünk. Ozsonna után a leányok folyton a kapuban settenkedtek, és cukorral egy újabb kutyát csaltak be. Azután ölükben odavitték Gábornak, hogy rendezzen még egy akasztást. Bátyám azonban lefújta a tervet. Kijelentette, hogy egy napra elég egy akasztás, mire Juci kinyitotta a kaput, és kiengedte a kutyát.

A következő napokban egészen elfeledkeztünk az akasztásról, mert egy új labdát kaptunk. Gáborral kettesben folyton duplexot játszottunk.

Utána Emmáról beszélgettünk. Gábor kijelentette, hogy utálja, mert olyan büszke, és ostobának nevezte Irmát, hogy annyira eseng utána.

- Legjobb volna, ha sohase békülnének ki, mert újra eljön ide, és affektál, henceg! - mondta dühösen Gábor.

Gábor kívánsága nem teljesedett. Másnap délután beállított hozzánk Emma. Irmával jöttek.

- Utálatos! - súgta nekem Gábor.

- Édes, drága! - mondtam magamban én, de azért nagyon haragudtam Irmára.

Irma tudniillik valósággal úszott az örömben. Játék közben minduntalan elhívta Emmát, ölelte, csókolta, majd megfojtotta. Később azonban mégis összeharagudtak valamin.

- Hát nem ígéred meg, hogy nem beszélsz többet a Rózsival? - kérdezte Irma csaknem sírva.

- Azt nem! - felelte Emma határozottan, és mosolygott.

Juci és Ani egymással suttogtak. Gábor, Irma és én a kis Emmát néztük. Milyen szép volt, Istenem, milyen szép!

Az utolsó napos, őszi délutánokat éltük. A miénk volt az udvar. Apa és anya kilovagoltak. A szakácsné kávét adott, azután a konyhába ment főzni.

- Láttál-e már akasztást? - kérdezte ozsonna után a húgom Emmától.

- Nem! - felelte Emma, és rázta a fejét, hogy a haja az arcába csapódjék.

- De a papádtól hallottad?

- Igen, mesélte, hogy felakasztottak egy gyilkost - mondta Emma hűvösen, és érdeklődés nélkül.

- Van ám nekünk akasztófánk - dicsekedett Juci.

Hamarosan mind a padláson termettünk, hogy megmutassuk Emmának az akasztást. A daxlit már napokkal előbb elástuk Gáborral a szemétgödörben, a hurok szabadon lóbálózott.

- Most játszhatunk akasztást - mondta Irma. - Emma lesz a bűnös, őt fogjuk felakasztani.

- Inkább tégedet - kacagott Emma.

- Hóhér, teljesítse kötelességét! - kommandírozott Gábor saját magának.

A kis Emma elhalványodott, de mosolygott.

- Most állj mozdulatlanul - mondta Irma. Én rátettem a hurkot a nyakára.

- Nem én, nem akarok - nyafogott a kisleány.

- A gyilkos kegyelemért könyörög! - kiáltotta Gábor kipirulva -, de a hóhérsegédek megragadják az elítéltet. - Juci és Ani erre lefogták Emma karját.

- Nem engedem, nem! - sikította a kis Emma, és sírni kezdett.

- Istennél a kegyelem! - szavalta Gábor. Irma pedig a térdénél fogva a levegőbe emelte a barátnőjét.

Nem bírta, el akart esni, és ezért odamentem, segítettem neki. Ekkor történt először, hogy átöleltem őt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötözte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetősen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszűnt a mozgás. A test kinyúlt, mintha a lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamennyiünket. Hanyatt-homlok rohantunk le a padlásról, és szanaszét elbújtunk a kertben. Ani és Juci hazafutottak.

A szakácsné, aki valamit le akart hozni a padlásról, akadt rá a holttestre egy félóra múlva. Ő hívta át Emma apját is, még mielőtt apáék hazaérkeztek volna...

E ponton vége szakad az idevonatkozó feljegyzéseknek. A naplóíró, kit az a szerencsétlenség ért, hogy résztvevője lett ennek a borzalmas eseménynek, nem beszél róla többet. A család sorsáról csak annyit tudok, hogy az apa mint ezredes, nyugalomban van, Irma jelenleg özvegyasszony, Gábor pedig katonatiszt.

Rovarbaj

Szerdán este (minden valószínűség szerint) megcsípett egy szúnyog. Na, nem mintha nagyon kényes lennék a szúnyogcsípésre, de ez hatalmas állat volt 10 centis fogakkal és 44-es lábbal. Olyan hatalmasat csípett a bal bokámba, hogy csak na. Megvolt vagy 85 kiló és rettenetesen gyors volt. Talán ez lehet annak is az oka, hogy egyedül csak én láttam és senki más rajtam kívül. Pedig mindig az öcsémet szokták megharapni míg közös szobánk volt. Szép idők is voltak...

Na de a lényeg: Szóval viszketett meg minden, aztán elkezdett egyre jobban fájni, de Sanyika kemény és kizárt, hogy orvoshoz menjen egy rohadt bogárcsípés miatt - meg amúgy is. Péntek este már alig tudtam rálépni és Felhőcske szülinapjáról is majdnem bőgve sétáltam hazáig, annyira kínzott a fájdalom. De kemény voltam, mint a kő... mit nekem szúnyog, vagy esetleg "komár"-NO!!!

Eljött szombat és magával hozta a reggelt is, ami nem is lett volna baj, de a fájdalmat nem utaztatta el Rovarországba, pedig kurvára örültem volna neki. A helyzet úgy állt, hogy nem tudtam lábra állni, de még bicegni sem nagyon, mert ahogy 50 centi alá tettem a lábam, azon nyomban hatalmas fájdalom mászott bele és nem akart kiszökkenni belőle.

Eljött hát a pillanat, amikor fel kellett adnom a büszkeségemet és az elveimet. Jóanyám beült a sofőrülésbe, én pedig mellé - ez amúgy általában pontosan fordítva szokás - és elindultunk a készültségre (a gyengébbek kedvéért POHOTOVOSZTY).

Kaptam is egy szép kis receptet, amit el lehetett olvasni (már eleve gyanús volt) és indultam a gyógyszertárba. Antibiotikum és két tubus kenőcs lett a jutalom a papírért cserébe.

Ma már csak lila a fél lábam, tehát reményeim szerint javulóban van... remélem nem vágják le. Volt, aki azzal hülyéskedett, hogy ez olyan szúnyog volt, amely impotenciát okoz... na akkor tuti felkötöm magam :)

De remélem megmaradok :)

Dilemma

Próbálok véghez vinni valamit,

amit nem lehet.

Vajon sikerrel járok?

Elalvsás

Méregteleníted a testem,

kiizzadok minden károsat,

s mikor lefordulsz rólam,

várom az álmomat.

Barátság

A srác miután belőtte az adagot, szinte repült. Könnyűnek érezte magát, mint a tollpihe és sárgának, mintha fiatal kiscsibéből tépték volna ki. Lebegett a város felett. A többiek csodálták, hogy milyen bátor volt és ki merte próbálni a szert. Felnéztek rá merészsége miatt.

Az őt bámuló arcok szemében hősnek tetszett, aki táncol. Igen, táncoló hősnek. Karját széttárva lépdelt a szökőkút peremén és furcsa, állati hangokat adott ki. Majd hirtelen hanyatt vágta magát a kövön és csak nevetett. Mit nevetett? Egyenesen kacagott. Volt aki tátott szájjal nézte, volt aki közömbös tekintettel, de senki sem merte megközelíteni.

Hirtelen felugrott és azt mondta, hogy azonnal beszélnie kell Istennel. Ezzel futásnak is eredt, mint akit puskából lőttek ki. Senki nem futott utána, csak tátott szájjal bámulták, míg el nem nyelte az éjszaka. Néhányan jót derültek a dolgon, de senkinek nem jutott eszébe, hogy baja is eshet.

Másnap az édesanyjától tudták meg, hogy meghalt.

Kamion alá ugrott a főúton.