Gondolatmenet I

Kultúralkoholizmus

Nem is történt olyan nagyon régen, amikor leestem az almafáról. Nem ütöttem meg nagyon magam, csak a lábam fájt egy kicsit. Horzsolás éktelenkedett rajta, ami még a mai napi látszik, ha valaki közelebbről vizsgálja. Vérzett is, ha jól emlékszem, de nem vagyok benne teljesen biztos… az ilyen dolgok nem maradnak meg bennem. De az is lehet, hogy ez az egész nem is velem történt, hiszen panelban laktunk és nem is volt almafánk.

De az a történet, amikor elvittek a rendőrök, az igen. Nem volt semmi a sztori. Éppen a suli előtt álltam és vártam, hogy szülőanyám hazarepítsen a kétkerekűje hátsó ülésén, amikor bekanyarodott az utcába egy villogó autó zöld csíkkal az oldalán és hatalmasat fékezett előttem. Kiugrott belőle egy magas feketeruhás hapsi álarccal a fején, majd a bordáim közé nyomta a fegyverét és a jármű hátsó ülésére kényszerített. Az őrszobán később kiderült, hogy azt hitték róla, drogot árulok az iskolából kilépő gyerekeknek. Könyörgöm!!! Kilencévesen? Hol élnek ezek a f…kalapok? Bár, ha jobban meggondolom, lehet, hogy akkor kellett volna elkezdeni és nem most, ugyanis akkoriban minden bizonnyal nagyobb kellettje volt a hallucinogén anyagoknak és a különféle tudatmódosító szereknek.

Viszont azt hiszem, hogy ezt sztorit a tévében láttam. De hiszen nem is volt tévénk, annyira szegények voltunk akkoriban. Akkor biztosan hallottam valakitől, vagy az újságok írtak róla. Valamelyik szennylap lehetett, amelyik ilyen gagyi sztorival áll a nyilvánosság elé. Ki hinné már el, hogy bevisznek a zsaruk egy kilencévest drog terjesztésének, illetve árusításának gyanújával? Azért az emberek sem hülyék, bár…

Az a bajunk, hogy ebben az ingerszegény társadalomban élünk. Az emberekben olyannyira eluralkodott az igénytelenség, hogy ha fájna, akkor mindenki üvöltene. Sétálok az utcán és valaki összeesik mellettem a járdán. Segítek neki? Dehogy segítek, dögöljön meg ott ahol van – ez az általános reakció. Az emberek le sem szarják embertársukat, ha találkoznak is egy régi ismerőssel az utcán, nyilvánvaló, hogy puszta jó modorból, nem pedig kíváncsiságból teszik fel a „hogyvagy” kérdést. Én nem szoktam! Én is ingerszegény vagyok és lassan belefulladok ebbe az erkölcsi fertőbe, ami körülvesz. Le se szarom „hogyvagy”, de most komolyan. Jössz velem szembe az utcán és csak két perced van, mert rohansz, tegyük fel, a buszra, akkor ne álljunk már meg azt megvitatni, hogy melyikünk „hogyvan”, mert lehet, hogy miközben éppen mozgalmatlan életemet ecsetelem, bevágod a „bocsdesietnemkell” frázist és otthagysz a mondandóm kellős közepén. Inkább haladjunk csak el szépen egymás mellett és elégedjünk meg egy „sziával”. Ennyi!

Elegem van belőlük már, de komolyan. Ők azok, akik jönnek szembe az utcán és ezerrel vigyorognak a képedbe, majd mikor közelebb érnek, akkor köszönnek. De ki a franc is volt ez? – ez fordul meg a fejemben. Miért nem tudnak engem sokan elfelejteni és miért kéne nekem minden egyes arcot memorizálnom és elraktároznom a fejemben? Le se szarom. – Tényleg ingerszegény vagyok! – De most komolyan: Hogy a fenébe tudnék megjegyezni annyi embert? Nekik könnyű! A legrosszabb, amikor beszélgetni is akarnak, mert a múltkor találkoztunk ott, meg itt is és olyan jót beszélgettünk. Ja, tuti, biztosan megkérdeztem ankétra, vagy „tudomisén”.

De mindegy, mert azért körül kell néha nézni, néha pedig egyenesen el kell fordulni a világtól. Mostanában azt praktizálom, ha nem sietek nagyon sehova, sétálás közben olvasok. Nem valami könnyű, de megoldható, viszont akinek gyenge a gyomra, az ki ne merje próbálni, hacsak nem akarja szándékosan elengedni a „kisvukkot” az utcán. Szóval sétálok és olvasok, mikor mit, most éppen az Élet és Irodalom legutóbbi számát böngészgetem. Az az igazság, hogy könyvet sokkal könnyebb olvasgatni, mint egy újságot. De nem ez a lényeg. Olyan jó, amikor lecsesz az ismerősöm, XY, hogy én nem vettem észre őt az utcán, meg hogy mekkora paraszt vagyok, hogy nem intettem vissza, meg ilyenek. Erre pedig a válaszom: „Bocs, olvastam.” És ezzel el is van intézve a dolog. Tehát nem kell attól tartanom, hogy valaki azt mondja, hogy nem vettem észre, mikor csak a fejemből kifelé bámulva sétálta, mert olvasok. Bár amúgy sem nagyon szaggatná az ereimet, ha lecsesznének, hogy nem intek. Mondom, hogy ingerszegény vagyok.

A legújabb szó, amit tanultam a minap, a „kultúralkoholizmus”. Ha nem vagyok ott, amikor elhangzik, akkor biztosan nem hiszem el. De tényleg van ilyen. Lehet, hogy igazából is létezik, de ennek majd még utánanézek. Amúgy a kifejezést egyáltalán nem szabad komolyan venni, kizárólag ironikus hangvételű kontextusba passzol bele. Ugyebár sokan mondják – többek közt én is –, hogy az alkohol kihozza az emberből az állatot. Ez igaz, de az állat előtt a parasztot is. Ekkor lép érvénybe a kultúralkoholizmus kifejezés jogossága. „Mi a picsát nízű?”, „mit iszúú?” és a hasonló kérdőmondatok hallatán az ember hirtelen nem is tudja, hova került, de aztán rájön, hogy „van itt kultúra”.

A libertinizmus iskolája

De Sade márki neve sokak számára ismerősen hangzik, míg rengetegen csak csodálkozva, vagy közönyösen reagálnak, ha hallanak róla. Róla lényegesen többen írtak, mint amennyien a műveit olvasták. Műveit Franciaországban csak a XX. század vége felé, egészen pontosan a hetvenes években tárták a nagyközönség elé.

A márki a mai napig az egyik legvitatottabb figurája történelmének, irodalmának. Nehezen megállapítható, hogy utálattal, vagy csodálattal nézzünk e rá, szeressük, vagy esetlegesen gyűlöljük életművét. Magyarországon Almási Miklós és Bajomi Lázár Endre foglalkozott eddig a Sade-eszmék és -művek befogadástörténetének buktatóival és paradoxonjaival. Egyik legnagyobb port kavart műve a Szodoma százhúsz napja, mely már a saját maga idejében is fergeteges botrányokat szült a közvéleményben. Máig megoldatlan kérdés, hogy egy ilyen művet szabad e ekkora példányszámban megjelentetni. Mindenesetre 1970-ig csak a legvékonyabb értelmiségi réteg férhetett hozzá a márki műveihez.

„Ezt a könyvet tehát azoknak a felnőtt olvasóknak ajánljuk, akik pornográf tartalmától és durvaságától el tudnak vonatkoztatni, s meglátják benne a rokokó világ túláradó szexuális fantáziűját.” – ezeket a szavakat olvashatjuk az Atheneum Kiadó által 2000-ben piacra dobott könyv hátoldalán. A kérdés az, hogy az a mondat igaz e vagy inkább ironikus? Erre a választ csak elolvasása után tudjuk megmondani.

De Sade 1784-ben kezdett bele a regényírásba, de ekkorra a „libertinus” kifejezés mér régen elveszítette rémítő auráját. A libertinus csupán züllött élvhajhász, aki, bármire szottyan kedve, kiéli minden gátlástalan gondolatát. A márki regényeiben a „libertinus” a kiválasztottak titulusa. Csak az méltó rá, aki teljes mértékben aláveti magát és szertelen végyait egy szigorú elvnek.

A könyvben a silingi kastélyban folyó sajátos orgia az este hattól tízig tartó előadások nyomán halad. Négy előadónő van, akik egytől egyik idős kurtizánok, s megosztják élettepasztalataikat az egybegyűltekkel. Mindegyikük 150 passziót, tehát összesen 600 történetet mesél el 120 nap alatt. A négy libertinus, akik a mű főszereplői, előszeretettl viszik át a gyakorlatba a hallottakat. A hatszáz passzió, szexuális mánia a fokozatosság elvét követve halad az egyszerűtől a legbetegebbek felé. Azért alkotja meg ezt a művet, hogy feltárja a rejtélyt, megvédje a közönséghez való jogát, teremtő erővé fordítsa önnön számkivetettségét. Sade elszántan küzd a norma fogalma ellen: „Szerveink tekintetében egységesek vagyunk, de abban már korántsem, hogy mit szeretünk.” A Szodoma százhúsz napját a teljesség igénye, az előadások katalógusszerű jellege miatt sokan a XIX. század szexológiai munkák előfutárának tekintették.

A négy libertinus az előadónőknek a lelkére köti, hogy egyetlen részletet se felejtsenek ki, mindent pontosan írjanak le. A négy férfi mindent tudni szeretne. Elmondják mennyi idős az illető, ismertetik társadalmi állását, leírják nemi szervét. Sade a daliás bajnokok elélvezésére előszeretettel halmozza a képeket. Szinte gyönyörűséggel tölti el az embert, mikor ezeket a sorokat olvassa: „Maga elé térdeltette a lányt, majd a melléhez lóbálta löttyedt golyóit, jelt adott neki, akkor a lány a petyhüdt szerszámot a szájába vette, s a jó útra tért bűnös hamarosan abba sírta bele vétkeit.”

Tehát nagy vonalakban: egy hermetikusan lezárt környezetben 120 napra, azaz négy hónapra összegyűlik 46 ember, hogy véghezvigyék a földön létező összes perverziót, ami csak létezik. Minden a megszabott rend szerint zajlik, hibáznia senkinek sem szabad. Az eseményeket négy libertinus kényúr irányítja. Sade azokat a személyeket helyezi bele ezekbe a szerepekbe, akikkel élete során konfliktusai támadtak. A műben nem létezik jó és nincs rossz. Az parancsol, aki a legerősebb.

A könyv tényleg csak az erős idegzetű olvasók számára ajánlott, mint azt már írtam, de aki szereti az elvontabb, érdekesebb és nem éppen hétköznapi írásokat, annak mindenképpen ajánlani tudom, persze csak akkor, ha az idegei kötélből vannak.

Egy átlagpolgár véleménye II.

Méregdrága élet

Miért van az, hogy a filmekben minden jól végződik? Jön a „hepiend” és a néző elégedetten konstatálja, hogy a szereplők „boldoganélnekamígmegnemhalnak” és még a gonosz is elnyerte méltó büntetését.

Az életben ez nem így működik. Mindig pofára esünk, mert semmi sem mehet zökkenőmentesen, sokszor kapjuk meg azt a bizonyos nem várt pofont az Élettől, amit annyian emlegetnek, de sokszor csak legyintünk, hogy „ugyanmár”. Sokáig azt hisszük, hogy mi nem kaphatjuk meg azt az arculcsapást, de aztán mégis. Talán az első egynéhány után még azt hisszük, hogy biztosan csak véletlenül csapott le ránk a sors ökle és legközelebb elkerül bennünket, de ez nem igaz. Jön a következő ütés és még mindig próbáljuk hitegetni magunkat, hogy ez biztosan véletlen lehet és nem történhet meg harmadszor is. Aztán még egyszer! És bumm! Ilyenkor kezdi azt hinni az ember, hogy ez már nem vicc. Jönnek a „miértpontvelem”, vagy a „miértpontén” kérdések és nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Ezvan!

Azt mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Vajon lehet ebben valami? Vagy csak ezzel és az ehhez hasonló mondásokkal próbáljuk magunkban tartani a lelket, hogy lesz még jobb is. Elmennek a felhők és vége lesz ennek a viharnak, amely az életünkben tombol és gyökerestől tép ki minden útjába kerülő „lélekfát”. Kitudja! Az a nagy kérdés, hogy az ember mennyi ilyen pofont bír elviselni. Bizonyos, hogy vannak olyanok, akik keveset bírnak, de jónéhányan egész soká talpon tudnak maradni. Bízzunk benne, hogy mi, akik ezezeknek a soroknak az olvasói vagyunk, az erősebb gárdát gazdagítjuk és ránk legyen igaz a mondás… erősítsen meg!

-as-

Egy átlagpolgár véleménye

Melegek, homoszexuálisok, vagy ahogy pejoratív értelemben használják: buzik. Elnézést a kifejezésért, semmiképpen nem tekintendő személyeskedésnek. Eszem ágában sincs bántani az embereket – ha ők sem ártanak nekem, csak tényeket vázolok.

Tehát, ki is az a homoszexuális? Sokak fejében ezen kifejezés hallatán férfiak jutnak eszükbe, akik „szeretik” egymást (értse mindenki, ahogy akarja). De álljunk csak meg egy szóra… Nem csak férfiakról van itt szó. Nem, nem! A homoszexuális az: „Aki a vele azonos neműekhez vonzódik, velük tart fenn nemi kapcsolatot.” – ezt írja az Akadémia Kiadó által 2003-ban kiadott Értelmező kéziszótár. Ez így van! Tehát aki a kifejezés hallattán férfiakra gondol, az gyorsan nézzen magába…

Ez itt a probléma. Az, ha két nő nyalja-falja egymást, azzal nincs semmi gond, mert azt még mi férfiak is élvezzük, de még a nők is izgatottan bámulják. Ha ugyanez történik két hímmel, akkor az már gusztustalan. Ez az általános vélemény és bevallom, hogy ezzel magam is egyet kell, hogy értsek, csak azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez. Egyszerűen így vagyunk „programozva”, vagy imigyen lettünk „létrehozva”; nem értem és talán nem is fogom megérteni sohasem.

Vannak felvonulások, tüntetések ellenük, mellettük, velük, de vajon használnak ezek valamit is. Mennyire nehezen fogadják be a közösségek a „másokat”? Pár évvel ezelőtt az én környezetemben is kiderült egy illetőről, hogy a saját neméhez vonzódik. Pár hétig mindenki azon csámcsogott, de aztán el is ült a pletykavihar, viszont az illetőt azóta nagyon ritkán látni (talán kétszer futottam vele össze az eset óta). De ő bevallotta és ezzel magára nyomta a társadalom láthatalan bélyegét. Kellett ez neki? Egyes külföldi országokban teljesen „emberszámba” veszik őt/őket, de nálunk még nem alakult ki az a tolerancia az emberekben és nem tűrik meg a „másokat” maguk között/mellett. Vajon kinek, vagy minek a hibája ez? Feltehetjük tehát magunknak a kérdést, hogy vajon mi vagyunk-e a maradiak, vagy azokkal az országokkal van a baj, ahol engedik a házasságukat és még gyereket is adoptálhatnak? Mindenki nézzen jól magába és döntse csak el, hogy fáj az neki, ha a szomszédja a saját neméhez vonzódik? Fáj, ha köszön az utcán? Nem mondom, olyan esetben, ha rámszállna egy pasi és a tizedikre sem értené, hogy én a csajokra bukom, akkor én is bemosnék neki, de ez csak a töredék. Szóval? Van velük bajunk, vagy nincs? Én személy szerint tényleg addig vagyok nyugodt és toleráns, míg nem fogdozzák a fenekem azonosneműjeim, és bocs, de ez az én véleményem.

A meg nem értett zseni

Pier Paolo Pasolini költő, regényíró, esszéista, filmrendező és megrögzött vitázó volt. Elég sokoldalú egyéniség volt, amint láthatjuk. Nagyon sokat támadták mássága, homoszexualitása miatt, viszont sokan csak így emlegetik a mai napig: „a meg nem értett zseni”. De valóban zseni volt, vagy csak ezt a címkét ragasztották rá? Erre a kérdésre találja meg mindenki maga a választ.

Bolognában született, majd később itt járt egyetemre, ahogy ő mondja „egy középszerű és fasiszta egyetemre”. Itt szerzett 1945-ben bölcsész doktorátust. Édesapja Carlo Pasolini gyalogsági hadnagy, aki eltékozolta a családi vagyont. Anyja Suzanna Colusia, tanítónő. Apját állandóan más állomáshelyre irányították, ezért a család rengeteget költözött. Már gyermekkorában kezdett verseket írni. Fiatalon belépett a kommunista pártba, de 1949-ben kizárták botránya miatt, melyben serdülő fiúkkal folytatott szexuális kapcsolatokkal vádolták.

1950-ben ment Rómába, ahova anyját is magával vitte exfasiszta apja elől. Nagyon hamar hírnevet szerzett magának első két verseskötetével, a Gramsci hamvai (Le cereni di Gramsci, 1957) és a Korom vallása (La religione del mio tempo, 1961) című gyűjteményekkel. A Gramsci hamvai című kötete kapcsán, melyet olasz nyelven írt, hivatalosan beemelik az olasz költők közé. Ezek után megjelenő két regénye már csak öregbítette hírnevét, melyekben előszeretettel használta a római dialektust és a szlenget. Ezek a művei pedig ­Az élet gyermekei (Ragazzi di vita, 1955) és az Erőszakos élet (Una vita violente, 1959) voltak. Felfigyeltek érzékére, amely a köznyelvi párbeszédeket illeti és részt vehetett Fellini Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria, 1957) című filmjének forgatókönyvírói munkálataiban.

…és forog a a szalag

Első két önálló rendezése A Csóró (Accattone, 1961) és a Mamma Róma (Mamma Roma, 1962) Róma szegényei közt játszódik. Ahogy ő fogalmaz, a film a „valóság írott nyelve”, ez volt számára a film. Ezekben a filmekben Bach és Vivaldi muzsikája felerősíti és felkelti a néző figyelmét, viszont nem a zene az elsődleges szempont amely e két filmet élvezhetővé teszi. A Levétel a keresztről című paródiájáért szentséggyalázással vádolták, míg az 1964-es Máté evangéliuma (Il vangeo secondo Matteo, 1964) című rendezése, mely bibliai térténeteket tár elénk, a marxista katolikus címkét ragasztotta rá. „Az Evangélium feldolgozása során, természetesen teljesen hű akartam maradni Mátéhoz, mert így láttam helyesnek, elsősorban esztétikai, de történelmi okok miatt egyaránt… Később, a film forgatásakor mégis megpróbáltam erőszakot tenni az anyagon, hogy az aktualitásokhoz közelítsem…” – mondta el filmjéről.

Pasolinit érdekelték a vallás szakrális vonatkozásai, de egyre inkább a primitív vallásokban és mítoszokban talált rá a szent dolgokra. Három filmjében is kutatta a primitivitásból a civilizációba való átmenetet - Ödipusz király (Edipo re, 1967), Disznóól (Porcile, 1969), Madea (Madea, 1970). Utópiában a lehető legmesszebbre rugaszkodott el a modern kapitalista, burzsoá társadalmotól, amelynek tagja és egyszersmind áldozata volt, s inkább az alsóbb néposztályokhoz vagy a kitaszítottakhoz, időben a régmúlthoz fordult, kétségbeesve keresve a maga mitikus hazáját.

A hatvanas években két tanulmányában is kísérletett tett arra, hogy elméleti alapra helyezze a filmhez fűződő kapcsolatát (A valóság írott nyelve, A költészet filmje).

Egyszerű, de nagyszerű

Saját filmjeinek semmi köze a naturalismuzhoz. Pasolini az egyszerű, ámde nagyerejű képek megalkotása felé fordult, melyeknek expresszivitását első látásra az ég világon semmi sem köti össze a realitással. Mégis képes volt őket hangsúlyossá tenni egyfajta preszimbolikus igazság, egy érzelmi valóság már-már kétségbeesett keresése, amelyet a modern ember többé nem képes megragadni. Szinte csupa amatőr szereplővel dolgozott, sőt sok esetben még ő is feltűnt a vásznon.

A Teorema (Teorema, 1968) című filmje bemutatja egy polgári család brutális lemészárlását. „Egy olyan világban, amelyből immár minden metafizikus összetevő kiveszett, váratlanul és titokzatos körülmények között megjelenik az Igaz. A héber ’megismerés’ értelmében volt arra szükség, hogy a Vendég és a családtagjai között szexuális kapcsolat jöjjön létre, ebbe sűrűsödik a film minden jelképe és jelentése.” – véleményezte saját rendezését. Ezután inkább történelmi témákhoz nyúlt és távoli időkből választotta filmjeit. 1970-ben kezd hozzá ahhoz a sorozathoz, mely középkori mesegyűjteményre épül: Dekameron (Il decamerone, 1970), Canterbury mesék (I rasconti de Canterbury, 1971), Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fior delle mille e una notte, 1974). Ezt a három művét nevezik az „Éjtrilógiá” - nak. Úgy fogadták és ünnepelték őket, mint az öröm és az ártatlan szexualitás elveszett világának megkerülését. Ezen filmek elkészülése után egyre csak erősödött benne a meggyőződés, hogy a „szexuális felszabadulás” (többek közt a melegek felszabadulása) csak ámítás. Publicisztikájában heves támadásokat intézett a korabeli szexuális erkölcsök ellen.A Caeterbury mesék című filmje új irányt adott művészetének: „Megváltoztam. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy egyre mélyebb undort érzek a mai olasz társadalom iránt.” – mondta.

Saló, 120 nap krónikája

1975-ben rendezte meg méltán híres könyvadaptációját a Sáló, avagy Szodoma 120 napja (Sálo o le centoventi giornato di Sodoma, 1975) című filmjét. Az olasz fasiszta rendszer utolsó éveit vegyítette Sade márki azanos című regényével. Ebben a rendezésben közvetlenül összekötötte a fasizmust, a szadizmust, a szexuális szabadosságot, a megalázást, a leggusztustalanabb emberi fantáziákat és az elnyomást. Befejezetlen regényét, a Petrólió-t kivéve (posztumusz jelent meg 1922-ben) ez a film volt utolsó műve, ugyanis 1975. november 2-án találtak rá agyonvert holttestére a Róma melletti ostiai egyik üres telkén. „A Saloval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat, azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja a személyiségétől... Én különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie: ...új, elidegenített és hazug értékrendet hirdet, a fogyasztó társadalom értékeit. Ma az megy végbe éppen, amit Marx az élő, valódi, korábbi kultúrák megsemmisítésének nevezett...” – szolgáljon utolsó filmje tiltakozásként az akkori rendszer és annak jelenkori maradványai ellen.

Az akkori emberek sem nagyon értették meg őt és művészetét, tehát nekünk, itt a 21. század küszöbén sincs nagy esélyünk arra, hogy teljes mértékben megértsük műveinek mondanivalóját, üzenetét. Egyébként sem ajánlottak filmjei mindenki számára, ugyanis a legtöbb korhatáros, de néha még a felnőtt ember sem képes végigülni őket. Furcsa ízlése és meg nem értett művészete minden bizonnyal rányomta a bélyegét a huszadik századi filmgyártásra.