Búcsú Pomichal Richárd Tanár Úrtól (1951-2010).
Emlékszem, tízéves voltam, amikor bekerültem a Dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Gimnázium falai közé. Kisfiúként, akit még szinte az iskolatáska cipelt, nem pedig fordítva. Félénken sandítottam a tőlem több fejjel magasabb diáktársakra. Az első nyolcosztályos gimnázium tanulója lettem. Új iskola, új tanárokkal – utólag bevallom, ijesztő is volt némileg a szituáció. Megismerkedni 33 új gyerekkel és megannyi új tanárral, amikor minden órán más és más oktat – maga volt a rémálom! De ez a rémálom lassan 180 fokos fordulatot vett, és mosollyá változott. Megismerkedtem az új diáktársakkal, majd lassan a tanárokat is megszerettem. A kedvenc tantárgyam az első néhány évben pedig a biológia lett…
Pomichal Richárd tanár úr annyira szépen, érthetően és játékosan magyarázta a növények, állatok és emberek felépítését és szokásait, hogy élvezet volt hallgatni. Ő szerettette meg velem a növényvilágot, aminek eredményeként nem sokkal később növényhatározót vásároltam, és komolyabban kezdtem foglalkozni a botanikával. Imádtam a virágokat, és mikroszkópon keresztül vizsgálni a keresztmetszeteket. Pontosan ezek hatására jelentkeztem biológia-gyakorlatra is, ahol heteken keresztül növényekkel foglalkoztunk. Amikor Pomichal tanár úr megkérdezte, ki szeretne biológia-versenyre jelentkezni, azon nyomban fel is tettem a kezem. Szép eredményt értünk el, sajnos már nem emlékszem a helyezésre, de büszke volt rám a felkészítő tanárom. S én is büszke voltam rá és bátran mondhattam, hogy a kedvenc oktatóm lett. Ahogy teltek az évek sajnos egyre messzebb kerültem a biológia világától, amit a tanár úr sajnált is, de nem tehettem semmit. Évek múltán jobban érdekelt az irodalom, mint a biológia. Az egyetlen tantárgy volt, amelyből jó jegyeim voltak, s ezek szép lassan leromlottak. Kamaszodtam, olvastam, de már szépirodalmi alkotásokat, nem tudományos könyveket. Az elsőben vásárolt növényhatározó is a polcra került és nem is nyitottam ki többé…
Végzős koromban félévkor nem tanultam a biológia-vizsgára, hogy ne bukjak meg, és a tanár úr nagyon dühös lett. Az iskola folyosóján kiáltott utánam, mikor megtudta, hogy nem készültem: „Pedig a kedvenc diákom voltál!” Sosem felejtem el a szavait… Mikor leérettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és a virágokat már csak a vázában néztem, nem a mikroszkóp alatt. De Pomichal tanár úrra még mindig kedvenc tanáromként emlékeztem.
Elteltek az egyetemi évek, szakállt növesztettem. Többször mentem el a tanár úr mellett az utcán kicsiny városunkban és ritkán fogadta köszönésemet. Először azt hittem, talán haragszik rám valamiért. Majd egy alkalommal, idén júniusban, összefutottam vele a Dunaszerdahelyi Élelmiszeripari Szakközépiskola igazgatóságán. Éppen az igazgató úrtól jöttem ki, ő pedig hozzá igyekezett. „Te vagy az Sándor? Meg sem ismertelek! Hallottam, hogy újságíró lettél. Ha valamire szükséged van, hívj fel nyugodtan, ha tudok, segítek!” – mondta és diktálta is a mobilszámát, de közben rohant. Leírtam, de nem voltam biztos benne, hogy helyesen. Hatalmas kő esett le a szívemről, mert tudatosult bennem, hogy nem haragszik rám, csak nem ismert meg a szakáll miatt. Ez valahogy boldogsággal töltött el, mert rájöttem, hogy kedvenc tanárom nem neheztel.
Múlt pénteken találkoztam a feleségével és megkértem, hogy diktálja le nekem a férje számát, mert nem vagyok biztos benne, hogy jól írtam-e le. Készséges volt és azonnal mondta is. Terveztem, hogy felhívom valamikor, mert kíváncsi voltam, hogyan alakult az élete.
Vasárnap hajnalban öngyilkos lett. Nem tudni, miért tette, csak annyi bizonyos, hogy megtörtént. Sajnos nem beszélhetek vele többé, a találkozás elmarad. Nem találtam szavakat, amikor értesültem a halálhíréről. Még most sem hiszem el…
Ötvenkilenc éves volt Pomichal Richárd biológus, tanár, férj és családapa. Nyugodjon békében, Tanár Úr!
