Ezt csak azért, hogy művelődjetek és tudjátok meg, hogy kik voltak a magyarok nagy költői, írói. Kezdetnek itt van ez a Pilinszky János bácsi, aki a XX. század egyik legnagyobb költője volt, és ez nem csak szerintem van így. Az első kötete 1946-ban jelent meg Trapéz és korlát címmel, majd ezután sorban jöttek a további kötetei, melyekből csak néhányat említenék meg: Harmadnapon (1959), Rekviem (1964), Szálkák (1972), Térés kapcsolat (1975). Díjai: Baumgarten-díj (1947), József Attila-díj (1971), Kossuth-díj(1980), Magyar Örökség Díj (1997) - ez utóbbit viszont már nem vehette át személyesen 1981-ben bekövetkezett halála miatt.
Számomra egyik legkedvesebb verse:
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyósón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Azért szeretem nagyon ezt a költeményt, mert szerintem nagyon jó átírást sikerült kihoznom belőle, valamikor a hosszú főiskolai évek alatt:
Lassan mennem kell dolgozni, de úgy gondoltam, hogy előtte még megosztom veletek ezt a prózát, ami szintén nem mai keletű, de nem is olyan nagyon régi. Pontosan 2008. augusztus 30-án íródott, tehát még nincs egy éves. Azért szomorúan látom, hogy az oldalnak van látogatottsága, csak senki sem ír kommentet. Lusta banda. :(
L e m e g y a n a p
Vörösen tűzött a nap ezen a késő őszi délutánon, ahogy elérte a horizontot. A lehulló levelek olybá tűntek ebben a fényben, mintha lángba borulva szörföznének a levegőben a föld felé szállva. Enyhén fújt a déli szél és játékosan emelgette majd a földre hullajtotta a száraz faleveleket.
A fiú még nem tudta, hogy mit is várhat ettől a találkozástól. A lányt, akire várt, a világhálón ismerte meg és nagyon szimpatikusnak találta. Három hónapja leveleztek és nagyon sok dolgot megtudtak egymásról ez alatt az idő alatt. Végre eljött a találkozás pillanata és a fiú már nagyon izgatott volt, hogy mikor láthatja meg a lányt, akit eddig csak képeken láthatott és élőben még soha. A szökőkútnál beszéltek meg találkozót, amely a város központjában állt és víz csak akkor volt benne, ha nagyon sok eső esett egyszerre. Most nagyon ki volt száradva, mert langyos és száraz őszben voltunk még benne, csak futó záporok fordultak elő néha.
A fiú húsz perccel hamarabb érkezett a találkozóra, mert nem szeretett késni és nagyon izgatott volt, szinte a torkában dobogott a szíve. Egyszerűen öltözött fel: felvette kedvenc nadrágját és pulcsiját, mert ezekben a ruhadarabokban érezte magát a legjobban és ezekben nem feszengett. Nyakában ott lógott az elmaradhatatlan kockás sál, amitől nem vált volna meg soha, még langyosabb napokon sem.
Ahogy a lányra várt, egyre idegesebb lett, hogy mit is fog szólni, ha meglátja őt így élőben, és először fognak szemtől szembe beszélgetni. Félt tőle, hogy mi lesz, ha nem tudnak majd egymáshoz szólni és idegességében hülyeségeket fog neki mondani. Ahogy a képekre gondolt, amiket róla látott, egyszerre csak mosolyogni kezdett, mert nagyon tetszett neki és néha nagyon megkívánta, ahogy azokat nézegette. Amikor az egyiket nézegette otthon, olyan sok ideig meredt a szájára, hogy annyira meg szerette volna csókolni, mint még soha senkit az életében. Biztosan tudta, hogy a képbéli ajkak nagyon édes ízeket és hatalmas szenvedélyt rejtenek magukban. Most, hogy itt sétált körbe-körbe a szökőkút körül, egyre csak azon járt az esze, hogy mi lesz, ha megcsókolja, vajon ő hogy fog reagálni erre és visszacsókolja e, vagy csak egyszerűen ellöki magától és ezzel tönkretesz egy barátságot, amely olyan jól indult. Annyira bizonytalan volt, amennyire egy kisbaba az első lépései megtétele előtt lehet. Ezernyi gondolat cikázott át az agyán másodpercenként és a végén már olyan gyorsan és intenzíven pörögtek a gondolatai a fejében, hogy maga sem tudta követni.
Még volt mindig öt perce a találkozásig és úgy döntött, hogy nem fog azon gondolkodni, hogy „mi lesz ha”, hanem egyszerűen hagyja a dolgokat megtörténni és lesz, ami lesz. Egész életében minden egyes tettének végig gondolta a következményeit és ezen most változtatni akar és fog is. Teljesen határozottnak tűnt magában.
Közben a járókelőket figyelte, akik egymásba karolva sétálgatnak és lerí róluk, hogy szeretik egymást. Látott csókokat, hatalmas öleléseket és ő is ilyenekre vágyott. Hirtelen elszorult a szíve és arra gondolt, hogy lesz e valaha valaki, aki őt is ennyire fogja szeretni és esténként sétálgatnak majd a városban ölelkezve és egymásnak csókokat adnak majd minden tizedik lépés után? Lesz e valaha valaki, aki nem tudja majd elképzelni az életét nélküle? Ezek olyan kérdések voltak, amik már nagyon régóta foglalkoztatták, de válasz még mindig nem volt rájuk. Ilyen kérdések tekerőztek az elméjében miközben a lányra várt és a szökőkút szegélyén járkált körbe.
Hosszú barna haj lebbent a lemenő nap sugarai között és szilárd léptek kopogtak a járdán. Gyönyörű és hatalmas barna szemek figyelték a természet minden mozzanatát. Ismerték ezek a mesebeli szemek a városnak ezen részét, bár nem fordultak meg erre olyan gyakran. A lány határozottan haladt a célja felé és kicsit ideges is volt a találkozó miatt, érezte, hogy a szíve szinte a torkában ver. Félt, hogy mit fog szólni, aki rá vár. Annyira bizonytalan volt, mert szeretett volna tetszeni a fiúnak és félt attól, hogy mi lesz majd akkor, ha ő nem tetszik neki. Kicsit több parfümöt tett magára, de nem szándékosan. Ő nagyonis tetszeni akart a fiúnak, mert a fiú tetszett neki a képekről és a leveleiből, amiket neki írt.
Hajába belekapott az őszi szél és már látta a célt, ahova igyekezett. Bevette az irányt a bokrok között és amikor kibukott az ágak takarásából elétárult a szökőkút. Három alakot vett ki a sötétben, akik a kútban álltak és mintha táncoltak volna, de nem tették. Ők voltak a szökőkút díszei, akiknek ez az építmény nyújtott otthont hosszú éveken keresztül és minden bizonnyal még sokáig fog is. Körbejáratta tekintetét a területen és a nagy, meleg szemeivel a fiút kereste, aki miatt a gyomra egy kisebb gombóchoz hasonlított. De senki nem volt a megbeszélt helyen. Hirtelen azt hitte, hogy korán érkezett, de mikor megnézte az óráját, rájött, hogy nem jött korán, inkább nagyon is pontosan. Leült egy padra a szökőkút szélénél és várakozni kezdett, arra gondolva, hogy lehet, a fiú késik valami miatt. Valami közbejöhetett neki, de minden bizonnyal ideér majd egy kisebb késéssel. Ilyen gondolatok közepette várt ott egy órán keresztül, mikor is hatalmas szél támadt és arra gondolt, hogy ha eddig nem jött, hát már biztosan nem fog jönni. Minden bizonnyal valami komoly dolog történhetett és majd tisztázzák a dolgokat. Ahogy elindult hazafelé olyan eső támadt, amilyet már nagyon régen láttak és éreztek a városiak. Hatalmas cseppekben hullottak alá az égből a langyos esőcseppek és a lány csak táncolt az esőben. A szökőkút tizenöt perc alatt megtelt vízzel és az eső leverte a maradék leveleket is a fákról. Minden apróbb mélyedésben a földön állt a víz és minden annyira vizes volt, hogy nagyon régen nem volt már ilyen hatalmas égszakadás. A lány mikorra hazaért teljesen bőrig ázott és minden ruhadarabjából csavarni lehetett a vizet. Ahogy megszárítkozott, leült a számítógépe elé és levelet írt a fiúnak, majd csak ült ott a monitorra bámulva mereven és várt. Egész éjjel várt és várt. Aztán egész héten és egész télen. Néhányszor még írt neki levelet, de már egyre kevesebbszer, majd lassan elfelejtette a fiút. Nem várt tőle többet már levelet és nem is kereste egy jó ideje. Szinte teljesen kitörölte őt az emlékeiből, pedig még ősz elején azt hitte, hogy megtalálta végre az igazit. Tavasszal egy magas szőke sráccal sétált kézen fogva és teljesen elfelejtette azt, amelyik nem jött el a randevúra és nem is jelentkezett azóta...
... a szökőkútban pedig minden esős őszi napon egy kockás sál úszkál és keresi azt, aki nem vette volna őt le soha az életben.
Kaptok egy régi alliterációt, hogy jól teljen a napotok. Ez tényleg nem új és régen is csak próbálkozás volt. A saját mércém szerint egy hármast azért mindenképpen megérdemel... :P
Na gyerekek, ez nagyon régi már. Még Flaff 19. születésnapjára íródot... ő pedig (velem együtt) lassan 25 éves lesz, szóval tényleg régi és nem csak vetítek. Annyira réges-régi, hogy szerintem Flaff nem is tud róla, hogy létezik ilyen, neki. Ne de mindegy, ez van. Tessék!
Csak azért, hogy teljes mértékben hű maradjak önnön magamhoz, tessék olvasni ezt a nem is olyan régi novellát. Majdnem ebben az évben íródott(2008), tehát még egészen frissnek számít az eddigiek zöméhez képest. A véleményeket még mindig elvárom minden olvasómtól, tehát ne tessék lustának lenni és írjátok meg, amit gondoltok. :)
A szivárvány színei
Éppen előbújtak a nap első sugarai, amikor a fiú kilépett a lépcsőház ajtaján és elindult a járdán. Még nem tudta, hogy merre is megy, egyre csak azon járt az esze, hogy most mennyire boldog és mennyire szerencsésnek mondhatja magát. Szinte sugárzott az örömtől és alig várta, hogy megoszthassa a legjobb barátaival az elmúlt éjszaka élményeit. Úgy érezte, hogy repülni tudna a boldogságtól, hogy ez volt élete legeslegjobb éjszakája és olyan nincs, hogy ezt bármilyen más éjszaka felülmúlja.
Ahogy sétált, észre sem vette, hogy milyen hűvös van még így hajnaltájt. Nem fázott, sőt, egyáltalán nem is gondolt arra, hogy milyen idő van. Minden megszűnt körülötte létezni és nem is jelenhetett meg más a szeme előtt csak az az isteni barnaszemű lány, akivel az egész éjszakát együtt töltötte. Szerelmes lett egyetlen pillantásra és nem tudta kiverni a fejéből.Lassan gyülekeztek a piacon az emberek, az árusok kirakodtak az árujukkal és a fiú arra gondolt, hogy vesz a lánynak egy szép csokor virágot. El is indult a piac irányába és azon gondolkodott, hogy vajon milyen virágot is szeret szíve választottja. Lehet, hogy nem is szereti a virágokat? – futott át hirtelen az agyán a gondolat, de abban a pillanatban el is vetette. Méghogy egy ilyen gyönyörű és kedves teremtés ne szeresse a mindenféle színben pompázó és illatos csokrokat, szinte lehetetlen. Annyira illik az egyéniségéhez, hogy az már szinte nem is igaz. Nem volt a fiúnál olyan nagyon sok pénz, de úgy határozott, hogy azt mindet, ami van, azt virágokra fogja költeni, majd fogja magát és elindul, hogy felébressze a kedvesét, betakargassa az illatos és színes növények egész hadával.
Oda is állt egy nagyon kedvesnek tűnő idős néni standja elé és a virágokat nézegette. Észre sem vette, hogy a néni már többször is megkérdezte tőle, hogy mit szeretne, de ő nem reagált rá, így hát az asszonyság kénytelen volt odamenni hozzá és a karját megragadva újra feltenni a kérdést. A fiú olyannyira megrémült az érintéstől, hogy majdhogynem elordította magát a nagy riadalomban. Fel sem tűnt neki, hogy a gondolatai még mindig a lányon jártak és nem tudott tőlük szabadulni egyetlen pillanatra sem. A képe ott lebegett a szeme előtt teljes életnagyságban. Amikor a néni ismét megkérdezte tőle, hogy végülis mit szeretne, csak akkor jutott eszébe, hogy mit is keres a virágok között. Közölte a barátságos idős hölggyel, hogy mennyi pénze van és hogy minden egyes fillérért virágot szeretne venni valakinek, akit nagyon szeret. A hölgy gondolkodott egy picit majd elkezdett járni a keze és egy olyan hatalmas és gyönyörű színekben pompázó csokrot nyomott a fiú kezébe, hogy annak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. El is indult, hogy minél hamarabb boldoggá tegye a nőt, akiről érezte, hogy ő lesz élete nagy szerelme és mellette fogja leélni az egész életét. Már a piac kijáratánál volt, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtett fizetni. Vissza is fordult és látta, hogy a néni mosolyogva néz rá a standjától. Gyors léptekkel visszament hozzá és nem győzött bocsánatot kérni azért, hogy olyan hirtelen távozott és szabadkozott, hogy nem akart ő lopni, de hát az egy olyan dolog, hogy... és mondta volna tovább, de ekkor a néni csak ennyit szólt mosolyogva:
- Tudom fiam, a szerelem elveszi az ember eszét! A fiú nem is tudta, hogy erre most válaszolnia kell e vagy csak bólogatni, de csak annyit tett, hogy elmosolyogta magát, majd megköszönte a csokrot és elindult a kijárat felé. A léptei egyre csak gyorsultak és a torkában dobogott a szíve. Egyre csak azon gondolkodott, hogy mennyire fog örülni szíve hölgye ennek a hatalmas csokornak, majd a nyakába ugrik és soha nem engedi őt el.
A lány arra ébredt, hogy a nap sugarai kellemesen cirógatják a bőrét és édes illatú langyos szellő bújik be a nyitott ablakon. Hatalmasat nyújtózott, majd lerúgta magáról a takarót és beviharzott a fürdőszobába. Eszméletlenül boldognak érezte magát és szinte repülni lett volna kedve a gyönyörtől ami átjárta az egész testét. Gyorsan megmosakodott, fogat mosott és zenét kapcsolt. Végigtáncolt a lakáson többször is és egyre csak mosolygott, sőt néha még hangosan fel is kacagott. Nem nagyon értette, hogy mi van vele, csak annyit tudott, hogy ilyet még soha életében nem tapasztalt. Mintha minden szép lenne és színes. Minden illatos és szemet gyönyörködtető. Vizet tett a tűzhelyre, hogy teát főzzön magának. Nem volt éhes, bár tudta, hogy valamit ennie kéne, hogy legyen valami a gyomrában. Körülnézett a konyhában és még mindig táncolva és mosolyogva konstatálta, hogy nincs otthon egy szem kifli, vagy kenyér sem. Nagy szerencséjére nem lakott messze az üzlettől így hát úgy döntött, hogy páratlan jó kedvét másoknak is látniuk kell. Beszökdécselt a szobájába és ledobálta magáról az alvóruháját, majd megállt a szekrény előtt és hosszú percek után eldöntve, hogy mit is vegyen magára, szivárványszínekbe öltözött. Hóna alá csapta a táskáját, beledobta a pénztárcát, majd cipőt húzott és nekiindult a napsütésnek. A lépcsőkön szökdécselve egyre csak az járt a fejében, hogy ez volt élete legszebb éjszakája és semmi nincs ami a boldogságának az útjába állhatna.
Végre kilépett a lépcsőház ajtaján és elindult az élelmiszerüzlet felé. Ahogy szedte a lábait, hirtelen észrevette, hogy vágott virágokon lépdel és arra gondolt, hogy ki lehetett az az eszelős aki egy hatalmas csokor virágot szétdobál a járdán. De mindez nem nagyon érdekelte, mert eszméletlenül boldog volt és sugárzott az örömtől, így hát szökkenő mozdulatokkal haladt az üzlet felé. A kóbor macskák minden mozdulatát megfeszülve figyelték.
Nem is hittem volna, hogy így telik az idő. Annyira szárnyalnak a percek, napok, hónapok és az évek, hogy észre sem vesszük és végünk. Találtam éppen egy novellát, ami a maga nemében régi, de feltámadt és ennek fényében teljesen új is. Olvassátok hát.
...és süt a Nap
Reggel felkeltem és elmentem könnyíteni magamon. Ahogy visszafelé tartottam a szobába, megálltam egy pillanatra és belenéztem a tükörbe. Egy egészen más embert láttam ott. Intett nekem és mosolygott. Visszamosolyogtam és én is intettem neki. Úgy gondoltam, így legalább jól indulhat a napja a másik Énemnek. Azzal el is indultam az ágyam felé. Láttam, hogy ő még mindig a tükörben áll és figyeli ahogy távolodok tőle.
Lefeküdtem és lehunytam a szemem, azonnal elnyomott az álom. Láttam a tükörbeli Énem, ahogy fogja magát és elindul a nagyvilágba...
...csak megfordult és ment, még talán ő sem tudta, hogy hová. Kies mezőkön lépdelve haladt a nagyvilág felé. Körülötte a zöldellő és virágba borult táj szinte magába olvasztotta. Mindenütt pillangók szálltak és madarak énekelték tavaszi éneküket. A Nap ragyogóan sütött és melegített.
Hirtelen sötétség lett és eltűnt a mező, eltűntek a pillangók és a Hold felváltotta a Napot. Most már a nagyvárosban sétált, a betonrengeteg közepén, de mintha észre sem vette volna ezt a változást, egyre csak lépdelt előre, majd hirtelen megtorpant és jobbra fordult. Egy kocsma előtt állt, ahogy ezt a villogó tábla is elárulta. A már régről ismert zöld logó egy madárral a közepén egyre csak befelé hívogatta a fáradt és szomjas vándort. A fáradt és nagyon szomjas vándor pedig engedett a kísértésnek és belépett az ajtón. Félhomály és füst fogadta odabent és el kellett telnie egy kis időnek míg a szeme hozzászokott a szokatlan fényviszonyokhoz. Hirtelen felbúgott valami. Odakapta a fejét és konstatálta, hogy talán már a bentieknek is elegük lehet a füstből, mert bekapcsolták a füstelszívót. Már sikerült arcokat kivennie a teremben, de ismerőst nem látott. Mindenütt csak ismeretlenek bámultak vissza rá. Csupa fiatal fiú és lány iszogatott az asztaloknál és sehol nem volt egyetlen ülőhely sem. Sokan meghitten beszélgettek, mások csókolóztak, nem zavarva őket, hogy a fejük felett beszélték meg ketten, hogyan hányták ki magukat a legutóbbi bulin a parkett közepére.
Mindenki előtt poharak álltak. Néhányan már eléggé illumináltak voltak és hangjukat felemelve hívták fel magukra mások figyelmét. Ők nem is törődtek az idegennel. A „mások” viszont, akiknek még több volt a vér az ereikben, mint az alkohol, árgus pillantásokkal mérték végig a belépőt. Mikor végeztek a mustrával, nyugodtan folytatták tovább a beszélgetést és az iszogatást.
Hősünk magabiztos léptekkel indult meg a bárpult felé, hiszen annyira kiszáradt már a torka, hogy bármit megadott volna egy jó hideg sörért. Mivel még rajta kívül három ember várakozott az italára, odaállt mögéjük és türelmesen várakozott amíg rá nem került a sor. Közben ismét megpróbálkozott ismerősök felkutatásával a teremben, de újabb kudarc lett a kísérlet vége. Mikor sorra került és a pult felé fordult, elakadt a szava. Úgy érezte hirtelen, hogy álmai nőjét pillantotta meg, és a másodperc tört része alatt gondolatban elküldött mindenkit a jó édes anyukájába, aki azt állította neki élete folyamán, hogy nem létezik szerelem első látásra. A lány egyszerűen gyönyörű volt és egyre többször mondta már ki a „Mit adhatok?” kérdő mondatot. A fiú végre kinyögte, hogy mit is inna és a lány mosolygott rá, mikor észrevette a zavarát. Kicsapolta a sört és kitette a pultra. Hősünk fizetett és kicsit arrébb húzódott, de a pult mellet maradt. Csak a lányt nézte és nem bírta levenni róla a szemét, annyira magával ragadta a látvány. Alig kapott észbe, amikor a lány megkérdezte tőle, hogy adhat e még valamit. „A telefonszámodat!” - vágta rá végül, mire mind a ketten zavarba jöttek egy pillanatra. A fiú még kissé szorongva érezte magát, amikor megérkezett a válasz, ami nem várt reményt ébresztett benne: „Azt ám ki kell érdemelni!”
Ezzel kezdetét is vette egy beszélgetés, ami egész éjszaka folytatódott. Mikor a lány végzett már eléggé késő volt. A fiú megkérdezte, hogy hazakísérheti e és ő igent mondott.
Nekivágtak hát az éjszakának. Beszélgettek szinte mindenről. Szórakoztatónak találták egymás társaságát és szinte érezni lehetett, hogy a vonzalom kölcsönösen nő bennük a másik iránt. Sétájuk alatt áthaladtak parkon, lakóházak között és hídon is. Maguk mögött hagytak szórakozóhelyeket, ahonnan zene szivárgott ki, és földön fekvő részegeket, akiket kisebb csoportok álltak körül, de ők semmit sem regisztráltak mindebből.
Végül pedig megérkeztek egy ház elé és a lány búcsúzni akart, de a fiú nem engedte. Kérte, hogy sétáljanak még egy kicsit, de szíve választottja nem akart, mert fáradt volt és arra hivatkozott, hogy másnap is dolgoznia kell majd. A fiú megígérte, hogy bemegy utána a munkahelyére és hazakíséri ha végzett. A lány búcsúzóul közelebb hajolt a hozzá, és hirtelen megcsókolta. Hősünk abban a pillanatban úgy érezte, hogy a fellegekben szárnyal és senki nem állíthatja meg abban, hogy meghódítsa az egész világot...
...és ekkor hirtelen a földre zuhant. A háta mögött egy hang a pénzüket követelte. Megfordult és három magas férfit látott. Az egyik egy késsel a kezében feléjük bökött és ismét az értékeiket kérte tőlük. A fiút hirtelen bátorság öntötte el és szembeszállt velük. Határozottan küldte el őket oda, „ahonnan jöttek”, ám a három alak nem akart tágítani, sőt egyre csak közeledtek feléjük. A lány hátrálni kezdett az ajtó felé, ám az egyik fickó mögé ugrott és lefogta. Mivel a megtámadott sikítani kezdett, fogva tartója befogta a száját. Annyira tetszett neki a kapálódzó lány, hogy izgalomba is jött tőle azon nyomban és benyúlt foglya lába közé. A lány úgy érezte magát, mint egy csapdába szorult állat és egyáltalán nem tetszett neki, hogy egy perverz disznó tapogatja. Szemét elöntötte a düh könnyei. Végre sikerült megharapnia támadója kezét, ami, mint utólag kiderült, nem volt egy nagyon jó ötlet, mert a harapást egy hatalmas pofon követte, melytől a gyengébbik nem képviselője a földre zuhant, beverte a fejét és elájult.
Ekkorra a másik kettőnek sikerült lefognia fiút, aki csak úgy fújtatott a dühtől. „Most pedig megdugjuk a csajodat, te geci!” – Szólt a lányt leterítő fickó és közelebb lépett áldozatához, felhajtottaszoknyáját és letépte róla a bugyit. Ezután pedig mind a hárman megerőszakolták. Időközben magához is tért, de most jobban befogták a száját és sikításai csak nyöszörgéseknek hatottak. A fiú befogott szájjal és mozdulatlanul nézte végig ezt a gaztettet és azt, ahogy szerelmének elindul egy kisebb vérfolyam a lábán lefelé. Mikor mind a három fickó végzett, már alig volt a szegény párában erő. Kiabálni sem volt már energiája, csak pihegett, mint egy maratoni futó beérve a célba. Csak ült némán a hideg kövön egy kisebb vértócsába, lehunyt szemekkel és egyetlen hang sem bírt kijönni a torkán. Ekkor az egyik támadó úgy döntött, hogy ha túl is éli, felismerheti őket, ezért hát odalépett hozzá, lehajolt és elvágta a torkát. A vér csak úgy ömlött a betonra.
A fiú üvölteni akart, de nem volt ideje, mert érezte, ahogy a hideg penge a szívéig hatol hátulról...
...hirtelen felijedtem és regisztráltam, hogy el fogok késni a suliból. Gyorsan felkaptam a ruháimat, megmostam a fogam és elindultam.
Mikor kiléptem a házból, sütött a Nap. Nagyon szép idő volt. Rágyújtottam egy cigarettára és elindultam. Tényleg nagyon szép idő volt aznap.
Úgy döntöttem, hogy visszaadom az iskolának a "magiszteri" titulusomat. De mindennek vannak feltételei ugyebár. Tudjátok ti mi az, hogy "Rigorózna skúska"? Az egy olyan vizsga akar lenni, aminek az elvégzésekor megkapom a PhDr. titulust. A tanidő 18 hónap, és nem kell órákra járni, esetleg csak konzultálni. A feltételek pedig a következők:
1. két darab tantárgyból történő vizsga letétele az eltelt másfél év után, amikre a kérdések már megtalálhatók az iskola internetes oldalán;
2. egy minimum 80 oldalas szakdolgozat megírása én annak a megvédése szintén az eltelt idő végeztével.
A szakdolgozat témái a következők, amikből választani lehet:
Kultúrne vzťahy v časoch Uhorska (do 19. storočia)
Slovenský a maďarský literárny romantizmus
Problematika bilingvizmu v kultúrnom kontexte
Prekladateľská tvorba (z maďarčiny do slovenčiny a naopak)
Obdobie medzi dvoma svetovými vojnami a vzájomné Slovensko-maďarské kultúrne vzťahy
Národnostné kultúry (maďarská na Slovensku a slovenská v Maďarsku)
Osobnosti maďarskej a slovenskej kultúry, ktoré sa zaslúžili o rozvoj vzťahov medzi našimi kultúrami
Szerintem nem olyan veszélyes ez a dolog, tehát meg fogom próbálni. Az a baj, hogy azt nem tudom, mennyi lenne a tandíj egy szemeszterre. Belevágom a fejszémet. :)
A bejegyzés címe azért "Ismét", mert úgy döntöttünk - megbeszéltem magammal -, hogy bizonyos időközönként keresgélni fogok a gépemben és ha valami érdekes dologra bukkanok, azt felteszem ide, hogy mindenki olvashassa, persze csak akkor, ha akarja. Szóval nem kötelező, de azért szeretném. És ha valaki vette a fáradságot, hogy elolvassa az én, saját magam készítette írást, az tegye meg, hogy meg is kommentálja azt. Kössz vazze! :)
A következő írásomhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy valamikor a 2002-es évben íródott egy kanapén fekve, körül belül 3 perc alatt. Fájt is a kezem, amikor befejeztem. Tehát tessék:
A pillanat halála
Várakozás és öntudatlanság. Őnkívületi állapot. Teljes lelki és testi egyensúlyvesztés. Pánikba esés. A gyomor és a szív ütemes mozgása a végtelenségig, érzékek nélkül, mégis fájdalmasan. Gyűlölet, szeretet és megbocsátás egyben.Bambaság.
Letargia.
Összehúzódott tüdő, és kegyetlen agytorna. Önmarcangolás. Véres vonalak. Vér kívánása és a nap gyűlölete egyben, melynek következménye a vámpírizmus. Bunkóság és csalódottság állapota. Lelki fájdalom. A szemek vérbe borulása.
Vágyódás a szerelem és a csók után. Az érzéki ajkak rabságába esés mámorának pillanata felér az örökkévalóság felével, és mindig csak a felével. Szárnyalás a szerelem varázsszőnyegén mesebeli tájakra rálátva. Ízlelni és hallani a szenvedélyekben gazdag levegőt. Látni a láthatatlant, és érzékelni a nemlétezőt.
Az értelmetlennek tűnő dolgok értelmét észrevenni, és megérteni azokat. Felkészülni a lehetetlen megoldására és kivitelezésére.
Letargia.
Melankólikus képzelgések sorozatos ismétlődése. A boldogság és az öröm keresése az örökkévalóság hullámzó tengerében.
...és végül a gondolatok és érzések annyira várt, de mégis hirtelen halála...
Csak azért, hogy poétika terén se maradjunk szárazon, "neszenektek" alapon kaptok tőlem egy pár metafora-bombát. Akinek tetszik, az rendben van, akinek meg nem, az is. Nem fogok haragudni senkire, ha azt mondja valamelyik versikémre, hogy szar. De most komolyan. Mint azt már az előbbi bejegyzésekhez is írtam, kérek kritikát... mit kérek?! Egyenesen követelek! :)
Elalvás
Méregteleníted a testem, kiizzadok minden károsat, s mikor lefordulsz rólam, várom az álmomat.
Vár állt
Tökéletesen eltévelyedtem, romok közt bolyongok. Milyen romok ezek? Talán házból, vagy várból maradtak? S letűnt korok emlékei, vagy ennek a kornak.
(Ét)vágy
Dilettáns lehetek, hát meneküljetek, mert még nem ettem, de embert ehetek.
(v)ágy
Henteregsz, s hentergek, lepedőbe csavarlak, de csak akkor, ha én vagyok alattad.
Na ez is meglett! Lezajlott az államosvizsga és mindenki átment, tehát tegnaptól "magiszter" vagyok. Most már kiírhatom a nevem elé, hogy Mgr., de azért az dühít, hogy a Bc.-t meg elvették. :P Nem tudom mit írhatnék még a dologról, mert hirtelen nem jut eszembe semmi érdekes, majd a képek beszélnek magukért, ha megkapom őket. Addigis mindenki örüljön velem egyetemben.
Egyszerűen nem bírok magammal. Nem megy nekem ez a tanulás, egyszerűen annyira le tud fárasztani, hogy az már szinte fárasztó :P
De most komolyan... lassan 25 leszek és még mindig tanulok, de talán nem is ez az ami zavar, mert van aki még 50 évesen is tételeket magol, de én nem szeretem, ha valaki megmondja, hogy mit kell csinálnom, mit kell olvasnom, vagy hova kell mennem. Én már szabadságra vágyom és semmiféle kötöttségre, legalábbis olyanra nem, amit nem én akarok magamnak...
Parancsoljatok, még néhány gyöngyszem a tegnapelőttiekből:
Döntésképtelen
Kérdés vagy a fejemben; Hatalmas Enigmaként telepedsz rám, S mint keselyűk a májból, Te lényemből zabálsz!
Vajon?
Feledésbe merülök, Csak tudnám, van e alja, Hogy kimászhassak, Ha kedvem a sört akarja.
Nagy takarítás(ítás)
Képtelen vagyok gondolkodni, Nem megy ez nekem, Hogy a fejem kacatjait a helyükre tegyem.
Önfegyelem
Fegyelmezem magam, De meddig bírok velem? A testem hamar megtörik, S a lelkem elszelel.
Most kicsit szemezgetek az éjjeli alkotásokból, mert mostanában valahogy beindultam. Régen volt már ilyen nagy írói étvágyam és magamon is csodálkozom. Igaz, vannak olyanok, amiket összefirkálok, mert nem tetszenek, de a 75 százalék megállja a helyét... szerintem ;)
Nem pornó, de van benne szex, nem sok, de tényleg akad. Ismét telefonba történt a megírása, de most csak a fele, a másik fele már gépbe. Lehet olvasni, lehet véleményezni - ez utóbbit egyenesen elvárom mindenkitől! Nem kérek égbekiáltó értelmezéseket, elemzéseket. Nem kell szakszavakkal dobálózni, csak egyszerű véleményeket kérek. Köszi!
A második éjszaka meséi
Sűrű sötét volt az éjszaka. Még a megszokottnál is sötétebb, a város pedig annyira kihalt, hogy olyat csak a filmekben lát az ember. Teljesen körülölelt a komor csendesség, néha olyannyira, hogy egészen a csontomig hatolt. Magányosan róttam a város utcáit, mint már megannyi alkalommal ezen a nyáron és a gondolataimba merülve tettem az egyik lépést a másik után. A céltalanság vezérelt ismét, mint már annyiszor ezelőtt. Nem volt eltervezett útirány, nem volt cél, ami vezérelt volna. Egyik árnyék a másikat követte a járdán és én már szinte nem is érzékeltem, hogy mennyire rohannak a percek, az órák. Az ismerős szökőkút, a megszokott kultúrház és a kerti söröző visszatérő helyszínek voltak kóborlásaim során. A tikkadt „vízköpőn” álló három hölgy, mintha árgus szemekkel figyelte volna lépéseimet mindig, amikor elhaladtam azon. Vajon mi járhatott a fejükben? Hogy ki lehet ez a vándor, és merre tart? Nem! Semmi! Mit gondolhattak volna, hiszen élettelenek. Hosszú évek óta állnak már egy helyben és őrzik a csendet. Megéltek ők már sok dolgot, olyan események tanúi voltak, hogy ha mesélni tudnának, az egyik pillanatban szörnyülködnénk, a másikban elpirulnánk minden bizonnyal.
Éppen előttük haladtam el ismét, mikor belém hasított a gondolat: Vajon minek sétálgatok egyedül? Kit keresek? Ezek voltak azok a kérdések, amik foglalkoztattak, de válasz nem jött rájuk egy sem. Ismét itt volt az ismerős söröző udvara, szintén feketeségbe burkolózva a város árnyékában. A vendégek már régen haza mentek, hiszen inkább volt már korai idő, mint kései.
Az egyik padon egy alakot véltem felfedezni. Nem tudtam kivenni, hogy vajon ki lehet az, mit keres itt ilyenkor. Lehet, hogy ugyanazt keresi, amit én is, és talán ő lesz az, aki majd válaszokkal tud szolgálni, azokra a kérdésekre, amiket eddig csak magamnak tettem fel? Pár percig csak álltam és figyeltem őt. Háttal ült nekem és cigizett. Az egyiket szívta a másik után. Nem volt messze, tisztán hallani lehetett, ahogy rágyújt és ha jobban füleltem volna, lehet még azt is meghallom, ahogy a cigarettát szívja.
- Nem ülsz le? - kérdezte csak úgy maga elé. Nem tudhatta, hogy ki vagyok, hiszen nem nézett hátra, de biztos voltam benne, hogy hallotta a lépteimet. Odasétáltam mellé és leültem a padra. Szó nélkül felém nyújtotta a cigis dobozt én pedig elfogadtam egy szálat. Rágyújtottam. Most már ketten cigiztünk, csendesen egymás mellett ülve az idő korbácsolta asztal mellett. Egyetlen szó sem hagyta el nagyon sokáig egyikünk ajkát sem. Fogytak a cigik, szépen sorban, ahogy a libák anyjukat követik és hallgattuk az éjszaka csendjét. Nem ismertem őt, csak most láttam először. Csukja volt a fején, így csak az orra hegyét figyelhettem meg, mert az lógott ki az anyag alól. Viszont finom illata volt, egyszerűen őrjítő. Hosszú ideig tudtam volna magamba lélegezni ezt az édes fuvallatot, ami belőle áradt, de sokszor egy gyenge szellő más irányba sodorta és engem elkerült. Ismét rágyújtott.
- Nem lesz sok? - kérdeztem, megtörve a csendet.
- Nem számít, mitől halok meg, ha egyszer eljön a vég - jött a dekadens válasz a csuklya alól. Nem rossz felfogás - gondoltam. Én is gyakran csinálom azt, hogy csak sétálok és szívom egymás után a „koporsószögeket”.
- Honnan ez a mérhetetlen pesszimizmus, ami a hangodból árad? - kérdeztem kíváncsian.
- Az élet szar, ezt el kell fogadni - vágta rá ő, kissé gunyoros hangsúllyal.
- Vannak szép dolgok is az életben, apróságok, amiket nem veszünk észre - próbáltam hatni a lelkére.
- Akkor miért sétálsz egyedül minden egyes éjjel? - kérdezett vissza, és hirtelen nem tudtam, mit is válaszoljak erre a hirtelen jött kérdésre. Honnan tudja, hogy én minden éjjel egyedül járom a várost?
- Honnan tudod, hogy… - tettem fel a kérdést hangosan is, de nem volt időm befejezni.
- A szem lát, a kéz érzékel - jött a mélyen filozofikus válasz, de csak ennyi.
- Szoktál látni? - kérdeztem ismét én, mert nagyon érdekelt, honnan tud a kiruccanásaimról.
- Látlak minden éjjel - vágta rá ismét a hang, mert az arcot még mindig nem volt alkalmam szemügyre venni.
- Ezek szerint te is gyakran jársz éjjel a városban.
- Téged követlek - mondta, mire kicsit megijedtem és szóhoz sem tudtam jutni hirtelen, csak hápogtam, mint egy kacsa, akinek éppen készülnek elmetszeni a torkát.
- Mit akarsz tőlem? - nyögtem ki végül, még mindig ugyanakkora megdöbbenéssel.
- Kit keresel? - vette át a kérdező szerepét.
- Nem tudom - horgasztottam le a fejem.
- Tudod, csak kicsit jobban magadba kéne nézned, hogy megleld a választ - jött elő belőle most a pszichológus - Ahhoz, hogy elérjük céljainkat, először magunkkal kell tisztában lennünk.
- Honnan ez a mérhetetlen sok keserűség? - kérdeztem, mikor maghallottam a hangsúlyán az érzést.
- Ez mindenkiben ott van, csak elnyomják magukban. Ki kell engedni és akkor előbb, vagy utóbb, de elmúlik, úrrá tudsz lenni rajta - kaptam ismét egy mélyreható választ.
- Te valamiféle filozófus vagy? - néztem rá furcsán arra várva, hogy talán felém fordul és megláthatom, milyen arc tartozik a rekedtes, elcigizett hanghoz. De nem nézett rám, ismét az arcát fedő anyag alól válaszolt.
- Dehogyis - mondta és kacagni kezdett. Furcsa nevetés volt ez, olyannyira furcsa, hogy bele is borzongott az egész testem és libabőrös lettem teljesen.
- Akkor? - türelmetlenkedtem.
- Ne kérdezz többet, inkább gyere - állt fel és egy pillanatra megláthattam világító zöld szemeit.
- Hova megyünk? - aggodalmaskodtam, de nem szólt már egy szót sem, csak kézen ragadott és a park egyik sötét sarka felé vonszolt. Amikor elértük a legsötétebb pontot a földre lökött és pár mozdulattal megszabadult a ruháitól. Ott állt előttem anyaszült meztelenül egy szőke lány a világító zöld szemeivel és engem bámult. A teste hófehér volt és tökéletes. Vékony volt, gömbölyded mellei megcsillantak az utcai lámpák felénk szűrődő fényében, de az arcát még mindig nem tudtam teljesen megfigyelni. A kevés fény, ami ránk vetődött, az is hátulról jött és így lehetetlenné tette, hogy megnézzem őt rendesen. Amit viszont ki tudtam venni belőle, az elhárított bennem minden aggodalmat, amik ha voltak is, már mind a múlt karmainak martalékává vált. Úgy éreztem, mozdulni sem bírok, mintha a végtagjaim, majd az egész testem hirtelen ólommá változott volna és az összes erő elhagyná az izmaimat. Tehetetlen voltam, de nem féltem. Óvatosan fölém hajolt és vetkőztetni kezdett. Egyetlen szó sem bírta elhagyni a számat, mintha megnémultam volna. Úgy éreztem magam, mint egy halott, aki látja mi történik vele miután a lelke távozott porhüvelyéből. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már én is teljesen meztelen vagyok és a lány a szájába veszi a farkamat. Leírhatatlan érzés öntött el. Hirtelen melegem lett, majd a hideg futott rajtam végig, és újra a melegség. Nem tudtam mire vélni ezt az érzést. A szája és a nyelve olyan játékot játszott rajtam, hogyha azt megpróbálnám szavakba önteni, akkor biztosan nem tudnám. Mikor már elég kemény voltam, felegyenesedett, majd óvatosan rám ült. A behatolás mozzanata eszméletlen volt. Régen volt részem ilyen pillanatban, és ahogy lassan mozogni kezdett, hirtelen olyan érzés fogott el, amilyenben még sohasem volt részem. Gyengéden játszott a testemen a körmeivel, néha erősebben, mint kellett volna, de ez csak a kéjt fokozta bennem, miközben „táncolt” rajtam, mert az tánc volt, amit csinált, nem közösülés. Ha létezik olyan, hogy Gyönyörország kapuja, akkor én beléptem rajta és most ott sétálok mosolyogva, mi több, egyenesen vigyorogva. Amikor a katarzis felé közeledtem, és várt rám a végkifejlett, a cél, hogy megöntözzem a magvaimmal, hirtelen elsötétült minden.
Amikor magamhoz tértem, a padra dőlve aludtam, körülöttem cigarettacsikkek hevertek a földön.
- Csak álom volt - morogtam magam elé kicsit szomorúan -, na de milyen álom - mondtam már hangosabban és mosolyogni kezdtem. Lassan megjelentek a horizont alatt a nap első sugarai. Úgy gondoltam, hogy már ideje lenne hazamenni, mert lassan ébredni kell és akartam még aludni egy keveset.
Csendesen léptem be a lakásba, nehogy felébresszek bárkit is, majd a szobámba mentem és ledobálva magamról minden ruhámat az ágyamba dőltem. „S az éjszaka, mint hullócsillag,egy pillanat marad csupán…” Ezek a régen írt sorok jártak a fejemben és tényleg, egy pillanat sem telt bele és elnyomott az álom. Észre sem vettem a függőleges csíkokat a mellkasomon…
Arra kellett rádöbbennem, hogy ez a tanulás dolog, ez már nem nagyon megy nekem. Valahogy nem tudom rávenni magam arra, hogy megtanuljam azt a mérhetetlen sok (nem is annyira) anyagot, ami itt hever az orrom előtt. Egyszerűen nem megy. Nyolctól ébren vagyok és még szinte semmit sem tanultam. Mindig találtam valami más elfoglaltságot, csak tanulnom ne kelljen. Még pizzát is sütöttem... 3félét, és már meg is ettem mindet (szétdurranok), filmet is néztem, csak ne kelljen semmi olyat olvasni, amitől tágul a fejem... Most is a gépemben kotorásztam és ismét rábukkantam valami régire! Egy rövidke kis alliteráció, ami az előzőhöz hasonlóan elég koros már :) Tessék, olvassatok!
