Megszületett

Nem pornó, de van benne szex, nem sok, de tényleg akad. Ismét telefonba történt a megírása, de most csak a fele, a másik fele már gépbe. Lehet olvasni, lehet véleményezni - ez utóbbit egyenesen elvárom mindenkitől! Nem kérek égbekiáltó értelmezéseket, elemzéseket. Nem kell szakszavakkal dobálózni, csak egyszerű véleményeket kérek. Köszi!

A második éjszaka meséi

Sűrű sötét volt az éjszaka. Még a megszokottnál is sötétebb, a város pedig annyira kihalt, hogy olyat csak a filmekben lát az ember. Teljesen körülölelt a komor csendesség, néha olyannyira, hogy egészen a csontomig hatolt. Magányosan róttam a város utcáit, mint már megannyi alkalommal ezen a nyáron és a gondolataimba merülve tettem az egyik lépést a másik után. A céltalanság vezérelt ismét, mint már annyiszor ezelőtt. Nem volt eltervezett útirány, nem volt cél, ami vezérelt volna. Egyik árnyék a másikat követte a járdán és én már szinte nem is érzékeltem, hogy mennyire rohannak a percek, az órák. Az ismerős szökőkút, a megszokott kultúrház és a kerti söröző visszatérő helyszínek voltak kóborlásaim során. A tikkadt „vízköpőn” álló három hölgy, mintha árgus szemekkel figyelte volna lépéseimet mindig, amikor elhaladtam azon. Vajon mi járhatott a fejükben? Hogy ki lehet ez a vándor, és merre tart? Nem! Semmi! Mit gondolhattak volna, hiszen élettelenek. Hosszú évek óta állnak már egy helyben és őrzik a csendet. Megéltek ők már sok dolgot, olyan események tanúi voltak, hogy ha mesélni tudnának, az egyik pillanatban szörnyülködnénk, a másikban elpirulnánk minden bizonnyal.

Éppen előttük haladtam el ismét, mikor belém hasított a gondolat: Vajon minek sétálgatok egyedül? Kit keresek? Ezek voltak azok a kérdések, amik foglalkoztattak, de válasz nem jött rájuk egy sem. Ismét itt volt az ismerős söröző udvara, szintén feketeségbe burkolózva a város árnyékában. A vendégek már régen haza mentek, hiszen inkább volt már korai idő, mint kései.

Az egyik padon egy alakot véltem felfedezni. Nem tudtam kivenni, hogy vajon ki lehet az, mit keres itt ilyenkor. Lehet, hogy ugyanazt keresi, amit én is, és talán ő lesz az, aki majd válaszokkal tud szolgálni, azokra a kérdésekre, amiket eddig csak magamnak tettem fel? Pár percig csak álltam és figyeltem őt. Háttal ült nekem és cigizett. Az egyiket szívta a másik után. Nem volt messze, tisztán hallani lehetett, ahogy rágyújt és ha jobban füleltem volna, lehet még azt is meghallom, ahogy a cigarettát szívja.

- Nem ülsz le? - kérdezte csak úgy maga elé. Nem tudhatta, hogy ki vagyok, hiszen nem nézett hátra, de biztos voltam benne, hogy hallotta a lépteimet. Odasétáltam mellé és leültem a padra. Szó nélkül felém nyújtotta a cigis dobozt én pedig elfogadtam egy szálat. Rágyújtottam. Most már ketten cigiztünk, csendesen egymás mellett ülve az idő korbácsolta asztal mellett. Egyetlen szó sem hagyta el nagyon sokáig egyikünk ajkát sem. Fogytak a cigik, szépen sorban, ahogy a libák anyjukat követik és hallgattuk az éjszaka csendjét. Nem ismertem őt, csak most láttam először. Csukja volt a fején, így csak az orra hegyét figyelhettem meg, mert az lógott ki az anyag alól. Viszont finom illata volt, egyszerűen őrjítő. Hosszú ideig tudtam volna magamba lélegezni ezt az édes fuvallatot, ami belőle áradt, de sokszor egy gyenge szellő más irányba sodorta és engem elkerült. Ismét rágyújtott.

- Nem lesz sok? - kérdeztem, megtörve a csendet.

- Nem számít, mitől halok meg, ha egyszer eljön a vég - jött a dekadens válasz a csuklya alól. Nem rossz felfogás - gondoltam. Én is gyakran csinálom azt, hogy csak sétálok és szívom egymás után a „koporsószögeket”.

- Honnan ez a mérhetetlen pesszimizmus, ami a hangodból árad? - kérdeztem kíváncsian.

- Az élet szar, ezt el kell fogadni - vágta rá ő, kissé gunyoros hangsúllyal.

- Vannak szép dolgok is az életben, apróságok, amiket nem veszünk észre - próbáltam hatni a lelkére.

- Akkor miért sétálsz egyedül minden egyes éjjel? - kérdezett vissza, és hirtelen nem tudtam, mit is válaszoljak erre a hirtelen jött kérdésre. Honnan tudja, hogy én minden éjjel egyedül járom a várost?

- Honnan tudod, hogy… - tettem fel a kérdést hangosan is, de nem volt időm befejezni.

- A szem lát, a kéz érzékel - jött a mélyen filozofikus válasz, de csak ennyi.

- Szoktál látni? - kérdeztem ismét én, mert nagyon érdekelt, honnan tud a kiruccanásaimról.

- Látlak minden éjjel - vágta rá ismét a hang, mert az arcot még mindig nem volt alkalmam szemügyre venni.

- Ezek szerint te is gyakran jársz éjjel a városban.

- Téged követlek - mondta, mire kicsit megijedtem és szóhoz sem tudtam jutni hirtelen, csak hápogtam, mint egy kacsa, akinek éppen készülnek elmetszeni a torkát.

- Mit akarsz tőlem? - nyögtem ki végül, még mindig ugyanakkora megdöbbenéssel.

- Kit keresel? - vette át a kérdező szerepét.

- Nem tudom - horgasztottam le a fejem.

- Tudod, csak kicsit jobban magadba kéne nézned, hogy megleld a választ - jött elő belőle most a pszichológus - Ahhoz, hogy elérjük céljainkat, először magunkkal kell tisztában lennünk.

- Honnan ez a mérhetetlen sok keserűség? - kérdeztem, mikor maghallottam a hangsúlyán az érzést.

- Ez mindenkiben ott van, csak elnyomják magukban. Ki kell engedni és akkor előbb, vagy utóbb, de elmúlik, úrrá tudsz lenni rajta - kaptam ismét egy mélyreható választ.

- Te valamiféle filozófus vagy? - néztem rá furcsán arra várva, hogy talán felém fordul és megláthatom, milyen arc tartozik a rekedtes, elcigizett hanghoz. De nem nézett rám, ismét az arcát fedő anyag alól válaszolt.

- Dehogyis - mondta és kacagni kezdett. Furcsa nevetés volt ez, olyannyira furcsa, hogy bele is borzongott az egész testem és libabőrös lettem teljesen.

- Akkor? - türelmetlenkedtem.

- Ne kérdezz többet, inkább gyere - állt fel és egy pillanatra megláthattam világító zöld szemeit.

- Hova megyünk? - aggodalmaskodtam, de nem szólt már egy szót sem, csak kézen ragadott és a park egyik sötét sarka felé vonszolt. Amikor elértük a legsötétebb pontot a földre lökött és pár mozdulattal megszabadult a ruháitól. Ott állt előttem anyaszült meztelenül egy szőke lány a világító zöld szemeivel és engem bámult. A teste hófehér volt és tökéletes. Vékony volt, gömbölyded mellei megcsillantak az utcai lámpák felénk szűrődő fényében, de az arcát még mindig nem tudtam teljesen megfigyelni. A kevés fény, ami ránk vetődött, az is hátulról jött és így lehetetlenné tette, hogy megnézzem őt rendesen. Amit viszont ki tudtam venni belőle, az elhárított bennem minden aggodalmat, amik ha voltak is, már mind a múlt karmainak martalékává vált. Úgy éreztem, mozdulni sem bírok, mintha a végtagjaim, majd az egész testem hirtelen ólommá változott volna és az összes erő elhagyná az izmaimat. Tehetetlen voltam, de nem féltem. Óvatosan fölém hajolt és vetkőztetni kezdett. Egyetlen szó sem bírta elhagyni a számat, mintha megnémultam volna. Úgy éreztem magam, mint egy halott, aki látja mi történik vele miután a lelke távozott porhüvelyéből. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már én is teljesen meztelen vagyok és a lány a szájába veszi a farkamat. Leírhatatlan érzés öntött el. Hirtelen melegem lett, majd a hideg futott rajtam végig, és újra a melegség. Nem tudtam mire vélni ezt az érzést. A szája és a nyelve olyan játékot játszott rajtam, hogyha azt megpróbálnám szavakba önteni, akkor biztosan nem tudnám. Mikor már elég kemény voltam, felegyenesedett, majd óvatosan rám ült. A behatolás mozzanata eszméletlen volt. Régen volt részem ilyen pillanatban, és ahogy lassan mozogni kezdett, hirtelen olyan érzés fogott el, amilyenben még sohasem volt részem. Gyengéden játszott a testemen a körmeivel, néha erősebben, mint kellett volna, de ez csak a kéjt fokozta bennem, miközben „táncolt” rajtam, mert az tánc volt, amit csinált, nem közösülés. Ha létezik olyan, hogy Gyönyörország kapuja, akkor én beléptem rajta és most ott sétálok mosolyogva, mi több, egyenesen vigyorogva. Amikor a katarzis felé közeledtem, és várt rám a végkifejlett, a cél, hogy megöntözzem a magvaimmal, hirtelen elsötétült minden.

Amikor magamhoz tértem, a padra dőlve aludtam, körülöttem cigarettacsikkek hevertek a földön.

- Csak álom volt - morogtam magam elé kicsit szomorúan -, na de milyen álom - mondtam már hangosabban és mosolyogni kezdtem. Lassan megjelentek a horizont alatt a nap első sugarai. Úgy gondoltam, hogy már ideje lenne hazamenni, mert lassan ébredni kell és akartam még aludni egy keveset.

Csendesen léptem be a lakásba, nehogy felébresszek bárkit is, majd a szobámba mentem és ledobálva magamról minden ruhámat az ágyamba dőltem. „S az éjszaka, mint hullócsillag, egy pillanat marad csupán…” Ezek a régen írt sorok jártak a fejemben és tényleg, egy pillanat sem telt bele és elnyomott az álom. Észre sem vettem a függőleges csíkokat a mellkasomon…