Az ember úgy érzi néha, hogy a társadalom perifériájára szorul, de az is lehet, hogy ő van a központban és mindenki más távolodik el tőle. Nem lehet meghatározni ilyen esetben a távolságokat, mert meghatározhatatlanok, ugyanis tágulunk mi is, ahogy az idő és a tér tágul…
Kapcsolataink nem tartanak örökké, ugyanis semmi sem tart örökké, mert mindennek vége szakad valamikor és valamilyen módon. Ha más nem, hát a Vég fejezi be a „mondatot”. Pontot tesz életünk végére és hánykolódhatunk az „örök vadászmezőkön”, ahol majd Winettou-val és vértestvérével, Old Shatterhand-dal száguldozunk vad musztángok hátán az amerikai prérin. Milyen szép is volna, csak arra kell majd vigyáznunk, hogy ezek a mézben áztatott illúziók nehogy teljesen magukkal ragadjanak bennünket, mert elfelejtjük, hogy munkába kell menni holnap…
Mintha olyan egyszerű volna megszokni ezt a mókuskereket melybe belekerültünk és nem tudunk kikászálódni belőle. Mindannyian szokásaink rabjai vagyunk és ilyesféle opusokkal szeretnénk kitűnni az általánosnak vélt tömegből. Vajon kinek sikerül? Merthogy nem sikerülhet mindenkinek az is bizonyos. Mindannyian nem tudjuk áttörni a korlátainkat és vágtába ugorva belerohanni lovunk hátán a naplementébe, mint a „kóbojfilmek” oly nagyra tartott főszereplői, kik a lányt megcsókolva tűnnek tova a horizont alatt.
Változtatni tudni kell és muszáj, hogy ne porosodjunk be az évek alatt és ne keseregjünk folyton folyvást egyazon kínon, mely megtörtént és ellene tenni nem lehet. Induljunk hát el egy új, kies ösvény felé – ahogy a nagy indián törzsfő mondaná –, hogy megtaláljuk és kitűzzük magunk elé célunkat, mely egész életünkben az orrunk előtt lebeg majd.
LIU TEH-ZSEN:
HÁRFÁSLÁNNYAL A FOGADÓBAN
Dereng már. Őszi eső kopogtat. A hárfáslány
szeme lecsuklik. - "Fáradt vagyok" - suttogja -, "drágám."
Itt piheg most mellettem. Oly forró a párnás ágy!
Dunyhánk alatt szelíden pengetem hárfácskáját.
Időutazás
Éppen befejezte a varázsige mormolását, amikor zajokra lett figyelmes a folyosó felől. Elfújta a gyertya lángját és ahogy kisietett a szobából, maga után húzta annak gyenge füstjét.
„Vajon ki lehet az?” – gondolkodott. Kilesett a kukucskálón, de sötétséget látott, viszont a hangokat hallotta. Többen voltak. Az ő nevét mondták az ismeretlen szájak. Egy pillanatra összerezzent, de nem pánikolt be. Visszasietett a szobába és kezdte elpakolni a gyertyákat, a pálcát, a köteleket és a növényeket. Neszeket hallott ismét, amik arra engedték következtetni, hogy a zárral babrálnak, de ő csak hallgatott és pakolt tovább teljes nyugalommal. Tudta, mi vár rá, ellenkezni nem volt miért.
Mikor úgy látta, hogy minden a helyén van, kezébe fogta a kést, az athamét. A tükör elé állt, majd saját szemébe nézett. Idegen nyelven kezdett mormogni. Egyre erőteljesebben hagyták el a száját a szavak és ő csak skandált. Majd hirtelen abbamaradt a mondóka. Felemelte kezét és a tükör felé fordította a tenyerét, majd megvágta a késsel. Ekkor kivágódott az ajtó…
Pár nappal később a szomszédoknak furcsa lett, hogy nem látják a lányt és kihívták a rendőröket. Munkába sem ment be, de még a boltba sem. A hatóságok felakasztott holttestre leltek a lakásban. Öngyilkosság. A szakértő nem értette, hogy miért vágta meg a kezét, mielőtt öngyilkos lett.
A következő hetekben nyolc megmagyarázhatatlan haláleset történt a környéken. Mind 40-es férfi volt és egytől egyig egyházi személyek.
Térey János:A húgom pincérnő a mélypincében