Gondolatmenet V. (az elfelejtett)

Változatok indiánmód

Mókás volt az a tincs, mely a szemedbe lógott ébredéskor. Szerettem a hajadat, a hosszú barna fürtöket, melyekkel a szél játszott, vagy melyeket néhanapján csavargattál, ha incselkedni kívántál velem. Szépen az arcodba hullottak néha és tovasuhantak miután kiélvezték selymes bőröd érintését. Ezek az idők elmúltak és maradt a komor magány, mely lassan felemészt belülről. Konvencionális szokásaim rabja lettem, melyeken változtatni szeretnék, de nehéz. Nehéz megszokni a nem megszokottat és elszakadni a megszokottól.

Az ember úgy érzi néha, hogy a társadalom perifériájára szorul, de az is lehet, hogy ő van a központban és mindenki más távolodik el tőle. Nem lehet meghatározni ilyen esetben a távolságokat, mert meghatározhatatlanok, ugyanis tágulunk mi is, ahogy az idő és a tér tágul…

Kapcsolataink nem tartanak örökké, ugyanis semmi sem tart örökké, mert mindennek vége szakad valamikor és valamilyen módon. Ha más nem, hát a Vég fejezi be a „mondatot”. Pontot tesz életünk végére és hánykolódhatunk az „örök vadászmezőkön”, ahol majd Winettou-val és vértestvérével, Old Shatterhand-dal száguldozunk vad musztángok hátán az amerikai prérin. Milyen szép is volna, csak arra kell majd vigyáznunk, hogy ezek a mézben áztatott illúziók nehogy teljesen magukkal ragadjanak bennünket, mert elfelejtjük, hogy munkába kell menni holnap…

Mintha olyan egyszerű volna megszokni ezt a mókuskereket melybe belekerültünk és nem tudunk kikászálódni belőle. Mindannyian szokásaink rabjai vagyunk és ilyesféle opusokkal szeretnénk kitűnni az általánosnak vélt tömegből. Vajon kinek sikerül? Merthogy nem sikerülhet mindenkinek az is bizonyos. Mindannyian nem tudjuk áttörni a korlátainkat és vágtába ugorva belerohanni lovunk hátán a naplementébe, mint a „kóbojfilmek” oly nagyra tartott főszereplői, kik a lányt megcsókolva tűnnek tova a horizont alatt.

Változtatni tudni kell és muszáj, hogy ne porosodjunk be az évek alatt és ne keseregjünk folyton folyvást egyazon kínon, mely megtörtént és ellene tenni nem lehet. Induljunk hát el egy új, kies ösvény felé – ahogy a nagy indián törzsfő mondaná –, hogy megtaláljuk és kitűzzük magunk elé célunkat, mely egész életünkben az orrunk előtt lebeg majd.