De Sade márki neve sokak számára ismerősen hangzik, míg rengetegen csak csodálkozva, vagy közönyösen reagálnak, ha hallanak róla. Róla lényegesen többen írtak, mint amennyien a műveit olvasták. Műveit Franciaországban csak a XX. század vége felé, egészen pontosan a hetvenes években tárták a nagyközönség elé.
A márki a mai napig az egyik legvitatottabb figurája történelmének, irodalmának. Nehezen megállapítható, hogy utálattal, vagy csodálattal nézzünk e rá, szeressük, vagy esetlegesen gyűlöljük életművét. Magyarországon Almási Miklós és Bajomi Lázár Endre foglalkozott eddig a Sade-eszmék és -művek befogadástörténetének buktatóival és paradoxonjaival. Egyik legnagyobb port kavart műve a Szodoma százhúsz napja, mely már a saját maga idejében is fergeteges botrányokat szült a közvéleményben. Máig megoldatlan kérdés, hogy egy ilyen művet szabad e ekkora példányszámban megjelentetni. Mindenesetre 1970-ig csak a legvékonyabb értelmiségi réteg férhetett hozzá a márki műveihez.
„Ezt a könyvet tehát azoknak a felnőtt olvasóknak ajánljuk, akik pornográf tartalmától és durvaságától el tudnak vonatkoztatni, s meglátják benne a rokokó világ túláradó szexuális fantáziűját.” – ezeket a szavakat olvashatjuk az Atheneum Kiadó által 2000-ben piacra dobott könyv hátoldalán. A kérdés az, hogy az a mondat igaz e vagy inkább ironikus? Erre a választ csak elolvasása után tudjuk megmondani.
De Sade 1784-ben kezdett bele a regényírásba, de ekkorra a „libertinus” kifejezés mér régen elveszítette rémítő auráját. A libertinus csupán züllött élvhajhász, aki, bármire szottyan kedve, kiéli minden gátlástalan gondolatát. A márki regényeiben a „libertinus” a kiválasztottak titulusa. Csak az méltó rá, aki teljes mértékben aláveti magát és szertelen végyait egy szigorú elvnek.
A könyvben a silingi kastélyban folyó sajátos orgia az este hattól tízig tartó előadások nyomán halad. Négy előadónő van, akik egytől egyik idős kurtizánok, s megosztják élettepasztalataikat az egybegyűltekkel. Mindegyikük 150 passziót, tehát összesen 600 történetet mesél el 120 nap alatt. A négy libertinus, akik a mű főszereplői, előszeretettl viszik át a gyakorlatba a hallottakat. A hatszáz passzió, szexuális mánia a fokozatosság elvét követve halad az egyszerűtől a legbetegebbek felé. Azért alkotja meg ezt a művet, hogy feltárja a rejtélyt, megvédje a közönséghez való jogát, teremtő erővé fordítsa önnön számkivetettségét. Sade elszántan küzd a norma fogalma ellen: „Szerveink tekintetében egységesek vagyunk, de abban már korántsem, hogy mit szeretünk.” A Szodoma százhúsz napját a teljesség igénye, az előadások katalógusszerű jellege miatt sokan a XIX. század szexológiai munkák előfutárának tekintették.
A négy libertinus az előadónőknek a lelkére köti, hogy egyetlen részletet se felejtsenek ki, mindent pontosan írjanak le. A négy férfi mindent tudni szeretne. Elmondják mennyi idős az illető, ismertetik társadalmi állását, leírják nemi szervét. Sade a daliás bajnokok elélvezésére előszeretettel halmozza a képeket. Szinte gyönyörűséggel tölti el az embert, mikor ezeket a sorokat olvassa: „Maga elé térdeltette a lányt, majd a melléhez lóbálta löttyedt golyóit, jelt adott neki, akkor a lány a petyhüdt szerszámot a szájába vette, s a jó útra tért bűnös hamarosan abba sírta bele vétkeit.”
Tehát nagy vonalakban: egy hermetikusan lezárt környezetben 120 napra, azaz négy hónapra összegyűlik 46 ember, hogy véghezvigyék a földön létező összes perverziót, ami csak létezik. Minden a megszabott rend szerint zajlik, hibáznia senkinek sem szabad. Az eseményeket négy libertinus kényúr irányítja. Sade azokat a személyeket helyezi bele ezekbe a szerepekbe, akikkel élete során konfliktusai támadtak. A műben nem létezik jó és nincs rossz. Az parancsol, aki a legerősebb.
A könyv tényleg csak az erős idegzetű olvasók számára ajánlott, mint azt már írtam, de aki szereti az elvontabb, érdekesebb és nem éppen hétköznapi írásokat, annak mindenképpen ajánlani tudom, persze csak akkor, ha az idegei kötélből vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése