Gondolatmenet I

Kultúralkoholizmus

Nem is történt olyan nagyon régen, amikor leestem az almafáról. Nem ütöttem meg nagyon magam, csak a lábam fájt egy kicsit. Horzsolás éktelenkedett rajta, ami még a mai napi látszik, ha valaki közelebbről vizsgálja. Vérzett is, ha jól emlékszem, de nem vagyok benne teljesen biztos… az ilyen dolgok nem maradnak meg bennem. De az is lehet, hogy ez az egész nem is velem történt, hiszen panelban laktunk és nem is volt almafánk.

De az a történet, amikor elvittek a rendőrök, az igen. Nem volt semmi a sztori. Éppen a suli előtt álltam és vártam, hogy szülőanyám hazarepítsen a kétkerekűje hátsó ülésén, amikor bekanyarodott az utcába egy villogó autó zöld csíkkal az oldalán és hatalmasat fékezett előttem. Kiugrott belőle egy magas feketeruhás hapsi álarccal a fején, majd a bordáim közé nyomta a fegyverét és a jármű hátsó ülésére kényszerített. Az őrszobán később kiderült, hogy azt hitték róla, drogot árulok az iskolából kilépő gyerekeknek. Könyörgöm!!! Kilencévesen? Hol élnek ezek a f…kalapok? Bár, ha jobban meggondolom, lehet, hogy akkor kellett volna elkezdeni és nem most, ugyanis akkoriban minden bizonnyal nagyobb kellettje volt a hallucinogén anyagoknak és a különféle tudatmódosító szereknek.

Viszont azt hiszem, hogy ezt sztorit a tévében láttam. De hiszen nem is volt tévénk, annyira szegények voltunk akkoriban. Akkor biztosan hallottam valakitől, vagy az újságok írtak róla. Valamelyik szennylap lehetett, amelyik ilyen gagyi sztorival áll a nyilvánosság elé. Ki hinné már el, hogy bevisznek a zsaruk egy kilencévest drog terjesztésének, illetve árusításának gyanújával? Azért az emberek sem hülyék, bár…

Az a bajunk, hogy ebben az ingerszegény társadalomban élünk. Az emberekben olyannyira eluralkodott az igénytelenség, hogy ha fájna, akkor mindenki üvöltene. Sétálok az utcán és valaki összeesik mellettem a járdán. Segítek neki? Dehogy segítek, dögöljön meg ott ahol van – ez az általános reakció. Az emberek le sem szarják embertársukat, ha találkoznak is egy régi ismerőssel az utcán, nyilvánvaló, hogy puszta jó modorból, nem pedig kíváncsiságból teszik fel a „hogyvagy” kérdést. Én nem szoktam! Én is ingerszegény vagyok és lassan belefulladok ebbe az erkölcsi fertőbe, ami körülvesz. Le se szarom „hogyvagy”, de most komolyan. Jössz velem szembe az utcán és csak két perced van, mert rohansz, tegyük fel, a buszra, akkor ne álljunk már meg azt megvitatni, hogy melyikünk „hogyvan”, mert lehet, hogy miközben éppen mozgalmatlan életemet ecsetelem, bevágod a „bocsdesietnemkell” frázist és otthagysz a mondandóm kellős közepén. Inkább haladjunk csak el szépen egymás mellett és elégedjünk meg egy „sziával”. Ennyi!

Elegem van belőlük már, de komolyan. Ők azok, akik jönnek szembe az utcán és ezerrel vigyorognak a képedbe, majd mikor közelebb érnek, akkor köszönnek. De ki a franc is volt ez? – ez fordul meg a fejemben. Miért nem tudnak engem sokan elfelejteni és miért kéne nekem minden egyes arcot memorizálnom és elraktároznom a fejemben? Le se szarom. – Tényleg ingerszegény vagyok! – De most komolyan: Hogy a fenébe tudnék megjegyezni annyi embert? Nekik könnyű! A legrosszabb, amikor beszélgetni is akarnak, mert a múltkor találkoztunk ott, meg itt is és olyan jót beszélgettünk. Ja, tuti, biztosan megkérdeztem ankétra, vagy „tudomisén”.

De mindegy, mert azért körül kell néha nézni, néha pedig egyenesen el kell fordulni a világtól. Mostanában azt praktizálom, ha nem sietek nagyon sehova, sétálás közben olvasok. Nem valami könnyű, de megoldható, viszont akinek gyenge a gyomra, az ki ne merje próbálni, hacsak nem akarja szándékosan elengedni a „kisvukkot” az utcán. Szóval sétálok és olvasok, mikor mit, most éppen az Élet és Irodalom legutóbbi számát böngészgetem. Az az igazság, hogy könyvet sokkal könnyebb olvasgatni, mint egy újságot. De nem ez a lényeg. Olyan jó, amikor lecsesz az ismerősöm, XY, hogy én nem vettem észre őt az utcán, meg hogy mekkora paraszt vagyok, hogy nem intettem vissza, meg ilyenek. Erre pedig a válaszom: „Bocs, olvastam.” És ezzel el is van intézve a dolog. Tehát nem kell attól tartanom, hogy valaki azt mondja, hogy nem vettem észre, mikor csak a fejemből kifelé bámulva sétálta, mert olvasok. Bár amúgy sem nagyon szaggatná az ereimet, ha lecsesznének, hogy nem intek. Mondom, hogy ingerszegény vagyok.

A legújabb szó, amit tanultam a minap, a „kultúralkoholizmus”. Ha nem vagyok ott, amikor elhangzik, akkor biztosan nem hiszem el. De tényleg van ilyen. Lehet, hogy igazából is létezik, de ennek majd még utánanézek. Amúgy a kifejezést egyáltalán nem szabad komolyan venni, kizárólag ironikus hangvételű kontextusba passzol bele. Ugyebár sokan mondják – többek közt én is –, hogy az alkohol kihozza az emberből az állatot. Ez igaz, de az állat előtt a parasztot is. Ekkor lép érvénybe a kultúralkoholizmus kifejezés jogossága. „Mi a picsát nízű?”, „mit iszúú?” és a hasonló kérdőmondatok hallatán az ember hirtelen nem is tudja, hova került, de aztán rájön, hogy „van itt kultúra”.