A tornaterem előtti lépcsőn feküdtünk éppen és azon gondolkoztunk, hogy ki kéne ganézni a dínók alól, de egyikünknek sem fűlött hozzá a foga. Olyan jó pózt találtam én is magamnak, amiből egy ideig egyáltalán nem volt kedvem felkelni. Azt mondtad, hogy szegény állatok lassan belefulladnak a sok szarba, amit maguk alá termeltek az eltelt napokban. „Kit érdekel?” – kérdeztem vissza egykedvűen – „Az évezredek alatt igazán megtanulhatták volna használni a klozetot. Ha nem képesek haladni a korral, vessenek magukra.” Tovább feküdtünk a ránk nehezedett csöndben és becsukott szemmel élveztük a zajtalanságot. Néha valaki átlépett rajtunk, de se engem, sem pedig téged nem izgatott mindez. Nyugodtak voltunk, gondtalanok és bohók. Néha felbőgött valamelyik állat és néhányan követték, mintegy tiltakozásképpen a felgyülemlett „piszok” miatt, de nem izgattam magam. „Tényleg meg kéne tenni” – mondtad, de leintettelek: „A szükség nagy úr, majd rájönnek, hogyan kell kitakarítani maguk alól, mert ráviszi őket a kényszer.” Félve bólogattál, mert te sem hitted el, amit mondtam éppen úgy, ahogy én sem. Egyszerűen lusta voltam, de azt nem akartam mondani. Egész éjjel a fellegekben jártam és időnként irtózatosan nehéz fent tartani magamat ott. A légáramlatok esetenként olyan hatalmas erővel löktek meg, hogy minden koncentrációmat be kellett vetnem, nehogy leessek.
„Már nem bőgnek” – mondtad az ajtó felé bökve a fejeddel. „Akkor biztosan kihaltak” – konstatáltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése