2009. június 24., szerda

Néha csak úgy


Esik. Már több napja egyfolytában - kisebb, nagyobb közökkel - dől az égi csapadék. Ilyenkor az emberek melankóliába esnek és nem tudják, hogy mi történik velük pontosan. Fáradság tör a többségre és alig várják, hogy álomra szenderedjenek az este, vagy esetleg napközben, kinek miként adatik meg az idő intervallumában.
Szeretem ha esik. Imádom ahogy a vízcseppek lassan átnedvesítik a ruhám, ahogy a város utcáit járom és pocsolyákba lépdelek. Szeretem a szagát. Eszméletlenül jó illata van a nedves talajnak és a vizes leveleknek. Ez a természet parfümje, aminél finomabbat és jobbat a földanya nem is adhatott volna a világnak. Miért nem lehet ezt flakonba tölteni? Minden nap ezt fújnám magamra és természet-illatom lenne.
Víz van mindenütt és éjjel csendesség. Halkabb a város minden utcája, mint általában. Az emberek félik a vizet. Lehet, hogy ez a magunkban hordozott természetünk része, vagy esetleg genetikus adottság? Nem tudom. Sőt, lehet, hogy senki sem tudja biztosan. Ez van és kész! Pedig mi lenne velünk eső, illetve víz nélkül? Minden bizonnyal nem telne bele sok időbe és feldobnánk a járóalkalmatosságainkat és alulról szagolhatnánk azt a bizonyosa lila tavaszi virágot.
A saját magam által elnevezett "Néha csak úgy" című sorozat következő darabja is egy ilyen melankólikus délutánon íródott, amikor - ahogy a kontextusból leszűrhető - kissé eluralkodott rajtam a Byron-i spleen és mindent szürkében láttam. Sajnos vannak ilyen pillanatok, de ezek is életünk részei és meg kell tanulnunk velük együtt élni. Ahogy pedig Brandon Lee a Holló című filmben mondta: "Örökké nem eshet!" - és ezt vésse mindenki jó alaposan bele a kobakjába.
Jöjjön tehát a "régi és új" címke következő darabja! Olvassátok hát!

Néha csak úgy…


Néha csak úgy jelez belül valami,

Azt súgja, nem ártana valamit tenni,

Átcsap felettem a hideg vízáradat,

Fröccsen, szökik a vér, kábulat.

Áldozatokat keresek,

De csak egy keveset tekerek,

Legyilkolok minden tetemet,

Mert ördög vagyok, gyilkos féreg,

Galád disznó, lator állat,

Gaz.

Néha csak úgy kinézek magamból,

Látom a jövőt, de homályos,

És nem tudom, mit jelentenek a jelek,

Melyek a fejembe mennek,

Csak leterhelnek.

Rettegek a szavaktól is, mert…

Néha csak úgy felnézek az égre,

Elordítom magam: Végre,

Nap süt, sárgán ég a világ,

De mégis homály száll le rám.

Félek a kimondatlantól, pedig érzem,

Hogy ki kéne végre mondani őket,

Nagy dolgokat véghezvinni,

Tanítani az élőket,

De én félek,

Rettegek.

Néha csak úgy leülök írni,

Várom a végkifejlettet,

Legalább addig sem kell beszélnem.

Nem zaklat senki,

Mert ilyenkor mindent megölök,

Magam körül nyugalmat szülök,

Nincsen idő és nincsen tér

Nincsen más csak te és én…


…néha csak úgy vége lesz mindennek.


1 megjegyzés:

baowah írta...

m
e
n
t
a

t
a
t
a

m
e
n
t
a