Mindannyian ott álltunk az épület előtt szinte teljesen csendben. Egyszerre csak felhangzott az a szó, amire mindenki várakozott:
– Most – ordított a vezetőnk a tömegből. Erre mindenki elkezdte az ablakokat és az ajtókat téglákkal dobálni. Annyit hoztunk magunkkal, amennyit csak győztünk. Én szinte a fél fészert lebontottam otthon, hogy legyen elég „lőszer” a tervünkhöz. A „küzdelem” nem tartott sokáig, mert csak néhány percig fitogtathattuk az erőnket, ugyanis néhány katona rohant ki az épületből fegyverekkel és felszólítottak mindenkit, hogy hagyja abba a dobálást. Vezérünk ekkor előlépett az emberek közül és a katonák felé indult.
– Állj! – ordítottak rá, de úgy tűnt, hogy nem hallgat rájuk. – Állj, vagy lövök! – hangzott fel ismét az utasítás. A vezető ekkor megtorpant, mintegy másfél méterre tőlük és mélyen a szemébe nézett a vele pontosan szemközt álló fegyveresnek. Megfagyott a levegő, senki sem szólt és a katona, mintha kissé leeresztette volna a kezében tartott gépfegyvert. Vezérünk ekkor – senki sem tudja, hogy mi vitte rá – szemen köpte az előtte állót. Annak hirtelen düh öntötte el a fejét és szinte látni lehetett, ahogy leszállt a vörös köd a szeme elé. Felemelte a géppisztolyt és egy sorozatot engedett a férfiba. Az összeesett a lépcsőkön, mi pedig csalódottan hazamentünk.
Nem sokkal később eltűnt a holtteste, csak a vérfolt mutatta, hogy valami történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése