Statues

Terpesz! Micsoda testhelyzet, micsoda rálátás! Csiklandoz az ízed. Egyre csak a nyelvem hegyén érzem zamatod és nem enged, ragad magával a mélybe, egyre mélyebbre, míg el nem érjük a szakadék legalját. Nincs sem lent, sem fent. Valahol középtájon minden megszűnik, csak a zuhanás marad és az ízed a nyelvemen. Semmi más nincs nekem, gondolnád, szegény vagyok, pedig zamatod tesz igazán gazdaggá. Egy pillanat, egy pillantás, egy mozdulat, ami egész életemen át az emberek leggazdagabbikává emel. Ismét a szájpadlásomon érzem, majd újra a nyelvemen és így körforogva. Egyre csak cikcakkban ugrándozik az ízlelőbimbóimra is, hogy megbolondítson. A te ízed, ami ennyire lázba hoz, ami elvakít, amitől talán még mindig élek és lélegzem. Talán ez a zamat, ami tartja bennem a lelket és nem engedi emberi porhüvelyemet elveszni az időben… 

            Csiklandozza a talpam a ropogós reggeli fű. A harmatban mosom meg az arcom, azt hiszem, felfrissülök, de csak mélyebb álomba taszít és elalszom a mezőn. Hatalmas szárnyas emberek találnak rám és magukkal cipelnek, mert azt hiszik, ha maradok, biztosan felfalnak a vadak. Egy olyan helyre visznek, ahol semmi sincs, mert minden van. Ebbe a paradox létbe taszítanak, ott vigyázzák épségem. Azt mondják, hogy jó ott nekem, mert nem lesz semmi bajom. Hogy tudhatja bárki is, hogy nekem mi a jó? Azzal én egyedül vagyok, illetve lehetek tisztában. Nekem a szabadság a jó, egy olyan szabadság, amelyben szabadon mozoghatok, senki nem mondja meg, hogy mikor mit csináljak. Ha éppen úgy tetszik, akkor éjjel kettőkor iszom kávét, és a poharat csak akkor mosom el, ha az összes a mosogatóban van már. Ott teszem le a könyveimet, ahol én akarom, és akkor dolgozom, amikor elkap a dolgozhatnék…

Fuldoklom! Lehet, hogy a nagy szárnyas embereknek igazuk van? Ott a biztonság, ahol a bezártság? Lófaszt!