A Lírikus

Mindenütt azok a rózsaszín állatok voltak felakasztva és a hideg futkározott a hátamon a látványtól. Apámnak húsboltja volt a belvárosban és kisgyerekként sokat nyüzsögtem körülötte. Na, nem mintha érdekelt volna a húsfeldolgozás mechanizmusa, hanem mert folyton azt hallgattam: „Hentes lesz belőled is, fiam!” – mondogatta apám. Hatalmas ember volt, hatalmas tenyérrel megáldva. Ahányszor elhangzott a szájából ez a mondat, minden egyes alkalommal azt feleltem „Igen!”, és bólogattam is hozzá, holott teljesen máshol jártam már akkoriban is. Más terveim voltak az életet illetően. Repülni szerettem volna, gondolatok hátán lovagolni a messzeségbe és nem törődni a világ dolgaival. Mindenek felett szerettem volna létezni.

Már negyedszer ejtettem ki a kezemből a bárdot és ismét behúztam a nyakam, mint az előző két alkalommal, de így sem kerülhettem el a nyaklevest. Újra nagyot csattant és égett a helye, a tenyér lenyomata.

– Figyelj oda jobban, mihaszna kölyke – üvöltött a mester újfent –, soha nem lesz belőled igazi hentes, ha így folytatod. De az én gondolataim már máshol jártak és egyáltalán nem szerettem volna halott állatokkal foglalkozni. Úgy éreztem, hogy nem ez való nekem, ráadásul ügyetlen is voltam hozzá. Inkább elbújtam esténként a fészerben és fűztem egymásba a sorokat. Apám egyszer rajtakapott és rettentően megvert. Azt mondta, hogy írásból nem lehet megélni, és hogy nézzem meg az írókat. Egyik napról a másikra élnek és sosem tudják előre, hogy mit hoz a holnap. Csak tengnek-lengnek, haszontalan részesei „konvenszionális” társadalmunknak. Szerette használni az ilyen erős kifejezéseket, még akkor is, ha helytelenül mondta ki őket és valószínűleg a jelentésükkel sem volt tisztában. De mintha megcsillant volna a szeme olyankor. Hentes volt és nem szerette az írókat. Miután megvert, egy ideig nem tudtam elmenni dolgozni, ezért naphosszat csak írtam, mikor ő munkában volt és csak édesanyámnak mutattam meg a verseimet. Szűkszavú, mosolygós asszonyság volt és szerette, ahogy írtam. Gyakran felolvastam neki a konyhában, miközben az ebédet készítette.

Ő is félt apám haragjától.

– Gyere fel hozzám és írok rólad egy verset – mondta a költő.

– Komolyan rólam írnál verset? – vigyorgott a lány és szinte lefolyt a székről örömében. Szép volt. Hetykén álló mellei átsejlettek a lenge nyári anyagon, amelyet viselt. A kávézó szinte üres volt, csak egy idős házaspár szürcsölte a feketét, meg a pincér szorgoskodott a pult mögött.

– Feljössz? – kacsintott a költő.

– De ahhoz miért kell felmennem hozzád, hogy rólam írj? – kérdezte félszegen a szőkeség.

– Azért, hogy lássalak, miközben papírra vetem gondolataimat és végtelen metaforák képében köszönsz vissza rám onnan. Ha nem látlak miközben soraimat fűzöm, nem biztos, hogy olyan gyönyörű szóképeket alkothatok, mint jelenlétedben – imponált neki.

– Komolyan? – kérdezte sugárzó tekintettel a lány – Tehát ilyen fontos vagyok számodra?

– Nélküled az életem semmit sem ér. Te vagy a múzsám, az ihlető démonom – mondta a költő.

– Mit is írtál eddig pontosan? – sandított rá a lány.

– Sokmindent. Pár éve kiadtam az első kötetem és úgy érzem, hogy a következő rólad szól majd – áradozott.

Ősz szakállát simogatta a kocsma hátsó asztalánál a férfi, mikor reszkető lábakkal állt meg előtte egy fiúcska papírlappal a kezében. Ő ránézett békés tekintetével és mosolyra húzta a száját.

– Mond – szólt a fiúnak.

– Mester, megtenné, hogy elolvassa ezt a versemet és véleményt mond róla? – kérdezte megszeppent hangon.

– Tedd ide az asztalra és ülj le – a fiú leült és ő a kezébe vette a papírt, majd úgy csinált, mintha rettentően belemerülne az olvasásba, de igazából csak átfutotta a szöveget. „Büntetni kéne azokat, akik ilyet leírnak” – gondolta.

– Egész jó – mondta végül –, de van még mit tanulnod. Amikor befejezte a mondatot, hirtelen lebukott és a fiú nem tudta mire vélje ezt.

– Mi a baj mester? – kérdezte az asztal alá nézve.

– Ülj rendesen és csend legyen – rivallt rá a fiúra, aki mikor kiegyenesedett, hallott valamiféle veszekedést a háta mögött. A pultos egy idős asszonnyal szólalkozott össze, de nem lehetett kivenni a szavaikból, hogy miről is van szó. A nő még utoljára körbefutatta a tekintetét az asztaloknál ülőkön, majd távozott. Ekkor a költő előbújt az asztal alól és a fiú felé fordult:

– Ha valaha költő leszel, soha ne mond egyetlen nőnek sem, hogy verset írsz róla.