Táguló idő és tér
Akkor hát nézzünk csak körbe, hogy mi is folyik körülöttünk. Mindenki teljesen el van züllve. Nagymamám azt szokta volt mondogatni: „Fiam, ha egyszer elindulsz a lejtőn lefelé, akkor nincs megállás!” Legyintettem minden egyes alkalommal, hogy „Igen, mama!” Persze teljes iróniával a hangomban. De volt ebben a mondatban valami! Tényleg volt, de abban a helyzetben az ember valahogy nem fogja fel, inkább támadásnak tekinti és nem is foglalkozik vele. Na de mindegy is, mert úgyis mindenki magával törődik, senkit sem érdekel a körülötte zajló világ…
… a minap felhívtam az Ágit és megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt felelte, hogy éppen semmit, de diplomamunkát kéne írni, majd megkérdezte, miért érdeklődöm. „Elmennék hozzád egy kávéra” – feleltem én, mire ő meglepődött, hogy Győrbe akarok menni Szerdahelyről egy kávé miatt. De az álla akkor esett le igazán, amikor közöltem vele, hogy mindezt biciklivel szeretném véghezvinni. Mikor letettük a telefont, elkezdtem készülődni, majd ismét felhívott Ági, mert ő azt hitte, hogy csak hülyéskedem vele, meg hogy 40 kilométer, meg 3 óra, meg ilyenek, de amúgy szívesen látnak a barátjával.
Az út másfél óra oda, viszont másnap reggel közel kettő és fél vissza. Ebből kifolyólag rá kellett jönnöm, hogy bármit is csinálunk, vagy az idő, vagy a tér tágulni fog mindig is. Ez van. Na de a lényeg, hogy volt sör a Rába partján, filmforgatás helyszínéről eltérítés, éjjeli kolbászevés sajttal és korai indulás. Mindössze 98 kilométerembe került ez az út, de jó volt. Köszönöm Ágnesem!
(Itt most lesz egy összekötő szöveg, ami teljes mértékben arról fog szólni, hogy én mennyire szeretek ugrálni a témák közt és ez kit mennyire zavar, valamint hogy fogom én ezt fel)
Tehát, nagyon szeretek ugrálni a témák között, azt írni, ami éppen az eszembe jut, majd vagy kidobni, esetlegesen megtartani magamnak, néhány esetben pedig a (nagy)közönség számára. Az pedig, hogy ez kit mennyire érint meg, vagy zavar, azt magasról leszarom. Lehet, hogy most egy picit alpári voltam, de sajnos ilyen vagyok, mert ilyenné tett ez a mocskos világ (hát, hogy ez mekkora közhely volt). Tehát tényleg nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek, mert aki ismer és szeret, az ilyennek szeret, amilyen vagyok, nem pedig másnak.
Az a legnagyobb probléma, hogy mindannyian álarcot szeretnénk készíteni magunknak, de ez valahogy nem akar sikerülni, mert minden egyes alkalommal becsúszik valamilyen baki. Maszkok mögé szeretnénk bújni, hogy elrejtsük igazi énünket a külvilág elől. De vajon miért tesszük mindezt? Miért nem merjük felvállalni azt az embert, akik igazán vagyunk és megmutatni az embereknek: „Ez vagyok én, basszátok meg! Ilyen vagyok!” Ezt kéne mindenkinek csinálnia, kiállni a térre és kiabálni, hogy pontosan olyan vagyok, mint a többi ember, csak külsőleg nem hasonlítunk, mert ugye egyformák vagyunk, csak formálhatók és a csomagolásunk különbözik. Csak azok az átkozott címkék készítenek ki, melyeket a társadalom aggat ránk és amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy belefulladjunk a mocsokba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése