Az embert néha elkapja egyfajta nosztalgikus hangulat, ami teljesen hatalmába keríti és ráparancsol, hogy írjon. Kényszeríti, hogy leírja gondolatait, érzéseit az emlékkel kapcsolatban és addig nem hagyja nyugodni, amíg ezt meg nem teszi. Így történt velem is a minap, akkor vetettem papírra az alábbi szösszeneteket.
Álom
mézédesen alszol mellettem
fekszel az ágyban
párnák alatt lélegzel
be levegőt, s illatot
árasztanak a mezei virágok
csokorba kötve a kezemben
van a sorsod, az életem
nélküled semmit sem ér-
-demes ezt csinálni velem
maradhatnál álmomban
mikor mézédesen alszol.
Fülledt
az én izzadságom rajtad,
a tiéd pedig rajtam szárad;
nem hagynám,
hogy ezzel vége legyen
e hosszú éjszakának.
Fürtök
Mókás volt a hajad reggel,
Mert kócosan ébredtél a karomban
S mikor rám néztél, elnevettem magam.
A reggeli nap játszott a hajaddal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése