Mert ha belegondol az ember, akkor rájön, hogy milyen mézédes is a bosszú. Talán olyan íze lehet, mint az akácmézben érlelt diónak, mely teljesen átveszi annak ízét és úgy mállik szét az ember fogai közt, mintha arra teremtetett volna. Vagy valami hasonló.
Egy biztos, hogy senki sem tud olyan jól hegedülni, mint ahogy azt én tudok. Sosem mutattam senkinek az ismerőseim közül és lehet, hogy éppen ezért tűnik kissé hihetetlennek a dolog, de biztosíthatom a kedves, illetve kevésbé kedves olvasót, hogy ez így van. Egy alkalommal a druidáknak játszottam valamikor hajdanán – sajnos eléggé rossz az időérzékem – és rettentően élvezték. Olyannyira tetszett nekik a muzsikám, hogy megajándékoztak egy löttyel, amiről azt mondták, hogy az örök élet itala. Ugyanmá’! Ki hinne nekik? Nem?! Hiszen örökké senki sem élhet, így hangzik a mondás, vagy mifene. Én sem akarok az örök időkig élni, hiszen a századok alatt láttam már rengeteg furcsa dolgot.
Egy reggel arra ébredtem, hogy sárkányok énekelnek az ablakom alatt. Nem is kellett több, azonnal kipattantam az ágyból, fogtam a hegedűmet és kísértem az éneküket a hangszeren. Annyira jól sikerült a rögtönzött produkció, hogy megkértek, kísérjem el őket egy koncertturnéra, ami a föld körül zajlik majd. Így kezdtem el a sárkányokkal bejárni a világot. Mindenhol felléptünk, viszont az utolsó koncert időpontjára valamiért nem érkeztek el. Azóta sem láttam őket….
Most pedig indulok a konyhába és bekapom azt az átok piros kapszulát, amit az a néger orvos írt fel a minap…
1 megjegyzés:
Nem tudom, mi ez, de baromi jó! :)
Megjegyzés küldése