Gondolatmenet IV.

Spleen

Furcsa dolog a fájdalom, mely a semmiből sunyi módon tör rá az emberre azon ügyködve, hogy tönkre tegye estéjét, napját, vagy az egész életét. Hirtelen jön és azon nyomban le akarja rombolni a már egy ideje felépített jókedvet, amelyről azt hisszük, hogy szilárd talajon áll, de sajnos tévedünk. Kifejezetten élesen villannak be képek a múltból, melyeknek fizikai hatásuk annyi, mintha az ember szívét vasmarok facsargatná, és nem akarná elengedni soha. Felettébb kellemetlen pillanatok okozója lehet ez a jelenség és nem tudni, hogyan védekezhet ellene az ember. Nincs védőburok melyen ne tudna áthatolni ez a keserű érzés, nincs gyógyszer, mely semlegesíteni tudná a hatását… egyszerűen csak belenyilall a lelkünkbe és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy végre távozzon onnan.

A halál mindig olyan jelenség, amely hirtelen csap le emberekre, nem válogatva köztük és nem érzékelve azt, hogy mennyi fájdalmat okoz ezzel a körülöttük élőknek. A halálnak nincsen szíve, nincs lelke, de még teste sem. A halál semleges. Nincsenek érzései és egyaránt ragad el jót és rosszat. Mégis rossznak gondoljuk őt magát is, pedig ha itt az idő és menni kell, akkor nincs visszaút, csak az emlékek maradnak, semmi más.

Hatan kávézunk minden reggel, csak az a baj, hogy mindegyikük én magam vagyok. Azt mondják a többiek, hogy ez fog a sírba vinni és erre csak bólogatni tudok. Viszont a fekete leves az a dolog, ami az életet tartja bennem, mert ha nem lenne, akkor nem tudom, hogy mihez tudnék kezdeni. Nehéz életben maradni, ha az embernek folytonos pörgésre van szüksége és túlontúl rövid nyomorult kis életünk arra, hogy átaludjuk a felét. Inkább üssön az a bitangnagy koffeinadag.