„Hogyan csöppen bele egy román hoszpodár egy francia erotikus regénybe? Szójátéknak.” Pontosan így kezdődik az Unió Kiadó által 1990-ben kiadott Tizenegyezer vessző című könyv. A középiskolai irodalomórákon tanultunk ugyan Apollinaire-ről, de az oktatók ezt a szadista – mazochista – nekrofil – pedofil pikareszkregényt minden alkalommal kihagyták az író műveinek felsorolásából.
A regény 1906-1907 között íródott, persze álnéven. Egyesek szerint három nap és három éjszaka dolgozott rajta, mások viszont úgy vélik, hogy rengeteget pepecselt mire elkészült a mű. Kétségtelenül ő írta a művet, erről tanúskodik egy nemrégiben előkerült példány, amelyet Apollinaire dedikált magának Picassónak. A kritikusok megegyeznek abban, hogy messzemenően felülmúlja Sade-t, akit egyébként igen nagyra tartott és sokat tanult a műveiből. Nagyon sokáig, még Franciaországban, az erotikus irodalom hazájában is tilos volt árusítani. Még a Nemzeti Könyvtárban is elrejtették a legsötétebb sarokba. Okkal tették ezt, ugyanis kevés olyan könyv van az irodalomban, amely ennyire feltárná az emberi perverziókat és bemutatná az emberek legalantasabb és legsötétebb vágyképeit. Ezért is van az, hogy néhányunkban, akik olvastuk, mérhetetlen undort kelt, vagy pedig csodálatot. Kicsit másként kell nézni/olvasni, mint egy hétköznapi könyvet. Meg kell próbálni a szöveg mögé nézni és akkor észrevesszük, hogy nem is annyira a szókimondása és a gusztustalansága miatt olvassuk, hanem például a humora miatt. Elég ha megvizsgáljuk a szereplők neveit és mindjárt láthatjuk, hogy milyen beszélő neveket használt az író. Itt van legjobb példának a főszereplő: Mony Bebascu önjelölt herceg és örökös hoszpodár. Ennek a román névnek a „cu” végződése a franciákat megmosolyogtatná, ugyanis a jelentése „fenék”. Vagy nézzünk egy másik nevet a könyv elejéről: Buzilo Tosszevics a szerb konzul, aki később el is tűnik. Az ő nevét felesleges magyarázni, hiszen magáért beszél. Akadnak még ilyen nevek, melyeket csak megemlítenék (szintén beszélő nevek, felesleges körülírnom őket): Alexine Capbea, Puncilina de Chegbecourt és L’Obassó, aki a herceg szolgálója, inasa lesz a regény végéig. Hőseink a mű egész terjedelmében kalandokból-kalandokba sodródnak és szinte minden oldalon - „szeretkeznek” – akár ezt a szavat is használhatnám, de mivel ilyen jellegű nemi érintkezés nem fordul elő a műben, a legautentikusabb, ha azt írom, kefélnek egymással, különböző felállásban. Az egész könyv nem más, mint egy hatalmas orgia, telis tele nemi szervekkel, gyilkolással, fajtalankodással és az ember teste által termelt nedvekkel.
Az 1990-es kiadás címoldalán nagy betűkkel köszön felénk egy felirat: „Kizárólag erős idegzetű, felnőtt olvasóknak!” Hát igen, ennek így kéne lenni, csak sajnos van akinek a kezébe ideje korán kerül ez a könyv. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha az olvasó el tudna vonatkoztatni a valóságtól, csak sajnos ez nem mindenkinek sikerül.
Hogy botránykönyv lenne? Igen, minden bizonnyal! Hogy gusztustalan? Természetesen! Mindenkinek el kéne olvasnia? El kéne, vagy legalábbis bele kéne kezdeni és néhány oldal után úgyis megtudja az ember, hogy érdemes e folytatni vagy nem. Mindenképpen a világirodalom egy eltitkolt és botrányos remekéről van szó, de ilyenre is szükségünk van. Igenis, nyissuk ki a szemünket és nézzünk körül, olvassunk és ismerjük meg magunk körül a világot, mert minden irodalom, amit papírra vetettek és nem fordíthatunk neki hátat, bármennyire is ellenkezik az ízlésvilágunkkal. Végezetül pedig mindenkit arra kérek, hogy nézzen mélyen magába, tegye félre minden szégyenérzetét és válaszoljon a könyv végén feltett kérdésre:
„Itt nyugszik Bebascu herceg,
Kigyúlt a tizenegyezer vessző tüzétől.
Vándor! Valld be, nem volna jobb a kedved
Tizenegyezer szűztelenített szűzétől?”
1 megjegyzés:
Imádom, fantasztikusan vicces a rgény, új életcélom hogy örökös hospodár lehessek =)
Megjegyzés küldése