A Szlovákiai Magya Írók Társasága az idei évben második alkalommal rendezte meg a Text-túra elnevezésű rendezvényt az albárhoz közeli Ralx-parkban. Három mentorunk volt és rajtam kívül még 15 fiatal vett részt a rendezvényen. Nem vagyok benne biztos, de hatalmas esélyem van arra, hogy a "fiatalok" közt én voltam a legöregebb. A három mentor pedig: Juhász Katalin, Bettes István és Z. Németh István voltak. Beszélgettünk, felolvastunk és alkottunk - már aki, mert én rettentően lusta ember lévén egy két héttel ezelőtti prózát olvastam... de azt hiszem, hogy a képek helyettem is beszélnek majd.
2009. szeptember 27., vasárnap
2009. szeptember 22., kedd
nem is tudom
mézédesen alszol mellettem
fekszel az ágyban
párnák alatt lélegzel
be levegőt, s illatot
árasztanak a mezei virágok
csokorba kötve a kezemben
van a sorsod, az életem
nélküled semmit sem ér-
-demes ezt csinálni velem
maradhatnál álmomban
mikor mézédesen alszol.
Fülledt
az én izzadságom rajtad,
a tiéd pedig rajtam szárad;
nem hagynám,
hogy ezzel vége legyen
e hosszú éjszakának.
Fürtök
Mókás volt a hajad reggel,
Mert kócosan ébredtél a karomban
S mikor rám néztél, elnevettem magam.
A reggeli nap játszott a hajaddal.

2009. szeptember 21., hétfő
Versikék
2009. szeptember 18., péntek
Leesett az arcom...
2009. szeptember 17., csütörtök
Gondolatmenet IV.
Furcsa dolog a fájdalom, mely a semmiből sunyi módon tör rá az emberre azon ügyködve, hogy tönkre tegye estéjét, napját, vagy az egész életét. Hirtelen jön és azon nyomban le akarja rombolni a már egy ideje felépített jókedvet, amelyről azt hisszük, hogy szilárd talajon áll, de sajnos tévedünk. Kifejezetten élesen villannak be képek a múltból, melyeknek fizikai hatásuk annyi, mintha az ember szívét vasmarok facsargatná, és nem akarná elengedni soha. Felettébb kellemetlen pillanatok okozója lehet ez a jelenség és nem tudni, hogyan védekezhet ellene az ember. Nincs védőburok melyen ne tudna áthatolni ez a keserű érzés, nincs gyógyszer, mely semlegesíteni tudná a hatását… egyszerűen csak belenyilall a lelkünkbe és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy végre távozzon onnan.
A halál mindig olyan jelenség, amely hirtelen csap le emberekre, nem válogatva köztük és nem érzékelve azt, hogy mennyi fájdalmat okoz ezzel a körülöttük élőknek. A halálnak nincsen szíve, nincs lelke, de még teste sem. A halál semleges. Nincsenek érzései és egyaránt ragad el jót és rosszat. Mégis rossznak gondoljuk őt magát is, pedig ha itt az idő és menni kell, akkor nincs visszaút, csak az emlékek maradnak, semmi más.
Hatan kávézunk minden reggel, csak az a baj, hogy mindegyikük én magam vagyok. Azt mondják a többiek, hogy ez fog a sírba vinni és erre csak bólogatni tudok. Viszont a fekete leves az a dolog, ami az életet tartja bennem, mert ha nem lenne, akkor nem tudom, hogy mihez tudnék kezdeni. Nehéz életben maradni, ha az embernek folytonos pörgésre van szüksége és túlontúl rövid nyomorult kis életünk arra, hogy átaludjuk a felét. Inkább üssön az a bitangnagy koffeinadag.

2009. szeptember 16., szerda
Gondolatmenet III.
Táguló idő és tér
Akkor hát nézzünk csak körbe, hogy mi is folyik körülöttünk. Mindenki teljesen el van züllve. Nagymamám azt szokta volt mondogatni: „Fiam, ha egyszer elindulsz a lejtőn lefelé, akkor nincs megállás!” Legyintettem minden egyes alkalommal, hogy „Igen, mama!” Persze teljes iróniával a hangomban. De volt ebben a mondatban valami! Tényleg volt, de abban a helyzetben az ember valahogy nem fogja fel, inkább támadásnak tekinti és nem is foglalkozik vele. Na de mindegy is, mert úgyis mindenki magával törődik, senkit sem érdekel a körülötte zajló világ…
… a minap felhívtam az Ágit és megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt felelte, hogy éppen semmit, de diplomamunkát kéne írni, majd megkérdezte, miért érdeklődöm. „Elmennék hozzád egy kávéra” – feleltem én, mire ő meglepődött, hogy Győrbe akarok menni Szerdahelyről egy kávé miatt. De az álla akkor esett le igazán, amikor közöltem vele, hogy mindezt biciklivel szeretném véghezvinni. Mikor letettük a telefont, elkezdtem készülődni, majd ismét felhívott Ági, mert ő azt hitte, hogy csak hülyéskedem vele, meg hogy 40 kilométer, meg 3 óra, meg ilyenek, de amúgy szívesen látnak a barátjával.
Az út másfél óra oda, viszont másnap reggel közel kettő és fél vissza. Ebből kifolyólag rá kellett jönnöm, hogy bármit is csinálunk, vagy az idő, vagy a tér tágulni fog mindig is. Ez van. Na de a lényeg, hogy volt sör a Rába partján, filmforgatás helyszínéről eltérítés, éjjeli kolbászevés sajttal és korai indulás. Mindössze 98 kilométerembe került ez az út, de jó volt. Köszönöm Ágnesem!
(Itt most lesz egy összekötő szöveg, ami teljes mértékben arról fog szólni, hogy én mennyire szeretek ugrálni a témák közt és ez kit mennyire zavar, valamint hogy fogom én ezt fel)
Tehát, nagyon szeretek ugrálni a témák között, azt írni, ami éppen az eszembe jut, majd vagy kidobni, esetlegesen megtartani magamnak, néhány esetben pedig a (nagy)közönség számára. Az pedig, hogy ez kit mennyire érint meg, vagy zavar, azt magasról leszarom. Lehet, hogy most egy picit alpári voltam, de sajnos ilyen vagyok, mert ilyenné tett ez a mocskos világ (hát, hogy ez mekkora közhely volt). Tehát tényleg nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek, mert aki ismer és szeret, az ilyennek szeret, amilyen vagyok, nem pedig másnak.
Az a legnagyobb probléma, hogy mindannyian álarcot szeretnénk készíteni magunknak, de ez valahogy nem akar sikerülni, mert minden egyes alkalommal becsúszik valamilyen baki. Maszkok mögé szeretnénk bújni, hogy elrejtsük igazi énünket a külvilág elől. De vajon miért tesszük mindezt? Miért nem merjük felvállalni azt az embert, akik igazán vagyunk és megmutatni az embereknek: „Ez vagyok én, basszátok meg! Ilyen vagyok!” Ezt kéne mindenkinek csinálnia, kiállni a térre és kiabálni, hogy pontosan olyan vagyok, mint a többi ember, csak külsőleg nem hasonlítunk, mert ugye egyformák vagyunk, csak formálhatók és a csomagolásunk különbözik. Csak azok az átkozott címkék készítenek ki, melyeket a társadalom aggat ránk és amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy belefulladjunk a mocsokba…

2009. szeptember 15., kedd
Gondolatmenet II.
Kirakatkávézók
Antiszociális vagyok. Nem tudom, hogy ez az érzés minek a hatására tört fel bennem, de egyszerűen vannak olyan emberek, akiket mostanában nem akarok látni. Ennek az ellentétje viszont, hogy néhány emberrel szívesen találkoznék, csak nem tudom, hogy miért. Szerintem saját magamat sem értem! Akkor miért szeretném pont én megfejteni az élet nagy titkait és olyan lényeket, akik szemben állnak minden olyan dologgal, ami a logikával függ össze, tehát teljes mértékben taszítanak mindent, ami normális és kézenfekvő lenne. Megnehezíteni az életet, arra van eszük. Éppen most olvastam az egyik közösségi portálon felírva egy ismerős által a következőt: „…mi idővel szépülünk. Ők meg csak elhasználódnak.” Ezzel én senkit nem akarok bántani, mert „tiszteletakivételnek”.
Szóval ott tartottunk, hogy antiszociális vagyok… vagy ezt már megtárgyaltuk? Az a lényeg, hogy tegnap este is sétáltam egy nagyot és teljesen jót tett a friss levegő. Kicsit mintha kiszellőzött volna a fejem, de közben azért néhány furcsa gondolat motoszkált benne…
Van ez a kávézó a főút mellett, ami egy európai fővárosról kapta a nevét és nem illik összekeverni Bukaresttel. Tehát ennek a kávézónak a teraszán napi rendszerességgel, és majdnem minden alkalommal ugyanazon időben megjelennek ugyanazok az arcok és nem csinálnak mást, mint azt, hogy bámulják az embereket. Ők azok, akik a kirakatban ülnek, tehát jogosan nevezhetjük őket kirakatkávézóknak. Biztosan nem azért járnak oda, mert jó ott a kávé – bár semmi baja a fekete levesnek – hanem inkább a látványosságok miatt. Ezeket az arcokat annyira nem tudom megérteni. Lehet, hogy nem is én vagyok antiszoc, hanem mindenki más az? Lehet, hogy nem mindig saját magamban kéne a hibát keresnem, hanem a körülöttem élőkben. Az is meglehet, hogy ez azért van, mert ezek az erkölcsi fertőben lubickoló szociopaták, ergo emberek, mindig csak a másikra mutogatnak, ahelyett, hogy a saját lelkükbe „kuksiznának” bele, mert előfordulhat, hogy ott leledzik a hibának forrása. De minek? Még mindig sokkal egyszerűbb ujjal mutogatni!
Más. Tegnap éjjel, sétálásom közepette komoly elhatározásra jutottam: én is hangosan fogom hallgatni a mobilomat az utcán és talán akkor én is menő leszek. Végül is, gondoljunk csak vissza azokra a hatalmas „kétkazettás” magnókra, melyeket a vállukon hordoztak a HVCS-k (helyi vagány csávó)… szóval a hávécsé most kisebb méretű zenedobozzal közlekedik és ezzel még telefonálni is tud, de nem csak azt, mert szöveges és képes üzenet elküldésére, mi több, fogadására is képes. Furcsa is lett volna, ha a nagy magnókat annak idején a kezükbe fogják maguk előtt és elkezdenek rajta sms-t pötyögni (ezt talán láttam egy filmben, de az is lehet, hogy ennyire vizuális típus vagyok).
Tehát a tanulság legyen az, hogy lehet, nem is velem van a baj, hanem mindenki mással és nem is én vagyok antiszociális, ingerszegény és megcsömörlött, hanem mindenki más az.

2009. szeptember 5., szombat
Egy átlagpolgár véleménye III.
Vége?
A gyengébbik nem és a kapcsolataik felbomlása – vagyis a nők és a szakítás. Férfiszemmel közelítve a téma felé, elég nehéz dolgom van, mert nem látok bele az ellenkező nem lelkébe, tehát csak példákkal tudok élni, amelyeket a saját és a körülöttem élők mindennapjaiból ragadok ki.
Nem tudnak a nők szakítani! – ez az általános vélemény, ráadásul nem csak férfi szájából hangzik el ez a mondat, hanem volt már rá példa, hogy egy lányismerősöm hangsúlyozta. Lehet, hogy meg fognak kövezni ezért, de ezzel egyet kell, hogy értsek. Bocs, csajok, de tényleg nem megy nektek ez a dolog. Véget vetni valaminek, az nem a ti stílusotok – persze ismételten itt is vannak kivételek – és ez sajnos így volt mindig is. De vajon miért van ez?
„Mert így kényelmes” – hangzik egy válasz. Érdekes, szóval inkább gyötörjük a partnerünket, mert nekünk így kényelmes, ha akarunk odabújhatunk hozzá, ha pedig éppen nincs kedvünk a társaságához, egyszerűen nem vesszük fel neki a telefont és nem válaszolunk az üzeneteire sem. Csak azért mert kényelmes?! Érdekes egy lények vagytok ti nők, az ember megfejtene benneteket, de ha az egész életét is tenné fel rá, akkor sem sikerülne.
Olvastam egy könyvet, melyben az egyik részletet szeretném megosztani az olvasóval, ugyanis nagyon szépen leírja az író, hogy kinek nehezebb a szakítás, és hogyan vészelik át a felek: „Érdekes – gondolta a néni –, mennyivel könnyebben viseli az elválást egy nő, mint egy férfi. A nő egy-két hét, vagy legfeljebb egy-két hónap alatt megvigasztalódik. Igaz, hogy rendszerint megy valakihez, így könnyebb. A férfi egészen más. Ő legbelül egyedül marad, s elhordja magában a fájdalmat néha esztendőkig is. Nem mutatja, végzi a maga munkáját, de benne van. Egyedül él vele, s csak soká kopik ki belőle. Ha egyáltalán kikopik.” – írja Dallos Sándor a Nap szerelmese című könyvében.
Mint átlagpolgár, én is azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudtok ti szakítani a férfiakkal. Inkább húzzátok, ameddig csak lehet, de nem mondjátok ki a „viszlátot”. Ha pedig ki is mondjátok nagy nehezen, keserves kínszenvedések közepette, akkor hozzáteszitek, vagy csak gondoljátok – de a szemetekben ott van – a „maradjunkbarátok” frázis. Könyörögve kérek mindenkit, aki a gyengébbik nemet képviseli, hogy mellőzzétek ezt a szókapcsolatot, mert ettől mászik minden pasi a falra. Köszönöm!