Heti vers No. 10

PAUL VERLAINE: EGY LÁNYHOZ

Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;

ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;

ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét;

ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvemet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered;

ha derekad ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén:

gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,

hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.

Még el nem követett gyilkosság

Beszélgetés Bíró Szabolccsal terveiről és Francis W. Scott-tal való „szakításáról”

Bíró Szabolcs neve ismerősen csenghet jó néhány olvasó számára. A fiatalember a szlovákiai magyar székirodalom megteremtője, néhány könyvet maga mögött tudhat már. Francis W. Scottálnéven publikált művei nem hagynak maradandó nyomot maguk után, ezért komoly elhatározásra szánta el magát. Vajon mi lehet az?

– Úgy tudom, hogy ezentúl a saját neveden szeretnél könyveket kiadni. Miért döntöttél a profilváltás mellett?

– Akármennyire is a szívemhez nőtt a Francis W. Scott név, akármennyire is szeretek A-ból B pontba eljutó krimiket írni – amelyben az elején megtörténik a gyilkosság, a végén pedig megtudjuk, hogy ki a gyilkos és kész –, ha objektíven állunk hozzá a dolgokhoz, akkor rájövünk arra, hogy igazából nincs szükség még egy ilyen íróra. Már túl sokan írnak ilyen típusú, témájú könyveket a kortársak közül, tizenkettő egy tucat ezekből a kiadványokból. Ez hobbinak jó, megírhatjuk magunknak, vagy megmutathatjuk néhány embernek, de maradandót nem alkotunk vele semmiképpen. Én pedig szeretnék maradandót alkotni, bármennyire is nagyképűségnek hangzik. Az ember valahol azért is lesz író, hogy szórakoztasson. A szórakoztató irodalomról tehát nem mondok le, csak egy teljesen más ösvényét próbálom kitaposni, és megpróbálom megtalálni a határt a szórakoztató- és a szépirodalom között. A Bíró Szabolcs regényekben a Francis W. Scott könyvekkel ellentétben már nem az lesz a végén a lényeg, hogy ki a gyilkos, mert közben egy utat járt be, tanult valamit, és új dolgokat ismert meg.

– Milyen regényeket akarsz írni?

– Bíró Szabolcs mindenekelőtt európaibb lesz Francis W. Scottnál. Európa kultúrája, művészete gyakran megjelenik majd a lapokon. Most egy olyan könyvön dolgozom, amely színtiszta történelmi regény, a címe Non nobis, Domine, és a magyar templomos lovagokról szól majd. Semmi hókuszpókusz, semmi varázslat, semmi krimi, tisztán és egyszerűen egy tragikus sorsú rend magyar ágának a története. Lesznek krimik is, mint például a Sub Rosa című regény, ami egy szerkesztőnél van már, és éppen választ várok rá. Ez utóbbi krimi is, meg nem is, művészettörténeti thriller, szerelmes regény, áltörténelmi-paranoiás-összeesküvés-elméletes iromány egyben. Valahol még a paródia címke is ráragasztható. Eléggé összetett írás, az bizonyos.

– Mivel készülsz legközelebb az olvasók számára?

– Az ötödik parancsolat, ami nemsokára megjelenik majd, egy 1334 decemberében játszódó történelmi krimi. Teljes mértékben Umberto Eco A rózsa neve című művére épül. Van is benne utalás a könyvre, például a művemben szereplő apátot Bolognai Umbertónak hívják, Umberto Eco pedig Bolognában tanít és ott is él. Ha valaki olvasta már A rózsa nevét, és elolvassa majd Az ötödik parancsolatot, akkor teljesen nyilvánvalóvá válik számára, hogy ugyanazon a helyszínen is játszódik, mint Umberto Eco műve, csak épp azután, hogy az egész kolostor leégett, és csak őrültek laknak ott, akik már csupán meghalni akarnak. Egy akkori aktuális történelmi problémára szeretné a regény felhívni a figyelmet, a gyilkos motivációra. Ez egyszerűbb, mint a majdani Bíró Szabolcs könyvek, ez csak egy kisregény, afféle kedvcsináló bemutatkozás.

– Ha ez egyszerűbb, akkor milyenek lesznek a további könyveid?

– Ennél sokkal összetettebbeket fogok majd írni. Tele lesznek utalásokkal, rétegesebbek lesznek. Nem az lesz bennük a lényeg, hogy egy nyomozó szívogatja a pipáját, és a végén minden titkot az olvasó elé tár. Nem lesznek a könyveimben Johnok, meg Lucyk, hanem Jiřík, Sándorok szerepelnek majd. Sokkal reálisabb lesz az egész világom. Sokkal szórakoztatóbb olyan szempontból, hogy nem csak maga a cselekmény lesz majd érdekes, hanem az is, ami a sorok közt van. Ha az olvasó ismeri azokat a könyveket, illetve filmeket, amelyekből táplálkozik, vagy amelyekből épp szó szerint idéz, akkor egy másik dimenzión keresztül is szórakoztat majd, és nem csak azon a síkon, hogy „vicceset mondott a főszereplő”.

– Melyik kiadó adja majd ki ezeket a könyveket?

– Az ötödik parancsolat című kisregényem, amit már említettem, teljesen ingyen letölthető lesz az internetről, a www.biroszabolcs.eu honlapról, január elsejétől. Egyetlen kattintással bárki számára elérhető. Ez afféle szülinapi ajándék, mert újraszületik Bíró Szabolcs, és szeretne adni valamit az olvasóinak. Kiadókkal még nem egyeztem meg, de mindenképpen Magyarországon fognak megjelenni ezek a könyvek. Legalábbis a nagy részük biztosan.

– Miért Magyarországon, és miért nem itthon?

– Mert az itteni kultúrában én vagyok a közellenség, és az itthoni kultúra nem akarja megérteni, amit és amiért írok. Kirekesztenek. Itthon nem veszik észre a létezésemet, egyszerűen nem foglalkoznak velem. Az sem lehet véletlen, hogy az olvasóim túlnyomó része magyarországi. Legalább háromszor akkora az olvasótáborom, mint a saját hazámban. Nem vesznek tudomásul. A magyar média ír a könyveimről, az itthoni nem. A másik dolog pedig az, hogy szerintem a magyarországi kultúra sokkal nyitottabb, sokkal nagyobbak a lehetőségek.

– Ezidáig vannak visszajelzések kiadók részéről?

– Magyarországon már van egy kiadó, aki a következő könyvem iránt érdeklődött, viszont a nevét még nem árulhatom el. Azt elmondhatom, hogy pozitív visszajelzéseket kaptam. Valószínűleg még 2010 folyamán publikálják is a művet. Nagyon sok munka lesz még vele, viszont egy olyan kiadóról van szó, akinek a könyveit a tévében, a rádióban és még nagyon sok helyen hirdetik. A kiadványaikról nívós irodalmi magazinok értekeznek, és több nyelvre lefordítják. Ha minden jól megy, akkor a Sub Rosa című könyvemet ők jelentetik majd meg. Ha pedig összejön az együttműködés, akkor a Non nobis, Domine is az ő gondozásukban lát napvilágot. A többit pedig majd a világ dönti el. Mindent a világ dönt el.

– Mik a további terveid?

– Az ötödik parancsolat, Sub Rosa, Non nobis, Domine, Vitriol, Deus le volt, Billog… Nagyon sok latin cím lesz. A Vitriol például egy szabadkőműves betűszó (Visita interiora terrae, rectificando invenies occultum lapidem), azt jelenti, hogy vizsgáld meg a Föld mélyét, és az alkímia „rectificando” művelete által megtisztulva megtalálod a rejtett követ, ami ugye a Bölcsek köve. Ez szintén Prágában fog játszódni. Minimum egy ötrészes sorozatot tervezek a városban, az lesz a címe, hogy Praga Caput Regni (Prága a királyság feje). Amikor először utaztam a városba, akkor láttam ezt a kiírást a régi városháza oldalán, és nagyon megfogott. Átfedések lesznek a művek között, mert például aki a Sub Rosában főszereplő, az a Vitriolban lehet, hogy elsétál a Károly-hídon és odamosolyog. A Vitriol megint egy fokkal bonyolultabb lesz, mint a Sub Rosa. Öt alakot akarok „főszerepeltetni” benne, akik egymástól teljesen különálló utakon járnak, és csak a végén találkoznak. Az egyik egy hoteligazgató, a másik egy könyvtáros… Teljesen hétköznapi figurák. Némelyik kicsit zakkant, és szeret latin idézetekben beszélni, a másik régi könyveket gyűjt, amelyeket el sem tud olvasni. Mindegyiknek lesz egy kis „defektje“. Tehát ezek azok a dolgok, amelyeket szeretnék kicsit továbbfejleszteni a Bíró Szabolcs profilon belül. Az egyik ez a művészettörténeti, kicsit áltörténelmi, de azért valahol mégis történelmi thriller, mint a Sub Rosa vagy a Vitriol. A másik vonal pedig a történelmi regény. Ebben a kategóriában lesz majd a Non nobis, Domine, amely a magyar templomos lovagokról szól, ezután következik a Deus le volt, ami az utolsó keresztes hadjárat idején játszódik, és félig krimi. Mindezek után a terveim közt szerepel egy könyv, ami a Billog címet viseli majd, és a középkor nyugati és keleti társadalmi érintkezéseit mutatja be.

– Valójában mi történik majd Francis W. Scott-tal, ha megjelenik Bíró Szabolcs?

– Meghal.

Az eredeti szöveg megtalálható a netBarátnő oldalán:

http://baratno.com/view.php?arclid=2009122902

Heti vers No. 9

William Blake: A tigris

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek

mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész

fonta szíved izmait? És

mikor elsőt vert szived,

milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?

Mily kohóban forrt agyad?

Mily üllőre mily marok

törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,

mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimmetriád?

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Erkölcstelen gondolatok

Nem is olyan régen gondolkodom néhány szójátékon, zárójelezésen és a többértelmű szavak játékán. Annyira jól lehet őket variálni és annyira élvezeteseen lehet dolgozni velük. Meg is született egy kisebb "ciklus" az elsőkből, tehát beszéljenek ők helyettem.

(r)ondó

Egy éjszakába 13 menet fér csak bele.

(n)apol

Mikor érintkeznek már ajkaink?

(t)aktus

Két test egyenletes mozgása.

(k)anális

Eltávozó csatornádból szenny ömlik.

(m)orális

Erkölcsileg fertőzött a szád.

Heti vers No. 8

Pilinszky János:

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

9 dal

Michael Winterbottom filmje a 9 songs 2004-ben látott napvilágot. A főszereplő Matt (Kieran O'Brien) a brit geológus az emlékeiből próbálja megállapítani, hogy mekkora volt szerelme Lisával (Margo Stilley) az amerikai vendéghallgatóval.

A mű címe azért 9 dal, mert kilen koncertbejátszás szakítja meg az erotikus jeleneteket a filmben. Nem dráma, de mégis... nem pornó, de rá lehet fogni... nem romantikus film, viszont eléggé erős benne a szentimentális vonzat. Ami biztos, betiltották. Ugyanúgy tették tiltó listára, mint annak idején a KenPark-ot is, amiben mindent feltáró pornó-jelenetek is helyet kaptak. De miért kell ezeket a filmeket tabu-nak elkönyvelni, mikor a szexualitás éppúgy része az életünknek, mint a reggeli!

"A 9 dal nem koncertfilm, nem pornó, de még szoft-erotika sem. Michael Winterbottom 2004-es dokumentarista stílusgyakorlata vérbeli romantikus dráma, igaz, pont azokból az elemekből építkezik, amiket a konzervatív filmkészítők és cenzorok elsőként húznának ki a szinopszisból: valóságos, explicit, gondos narratív ívet felhúzó szexjelenetekből. Winterbottom olyan körítést szerkesztett intim és kevésbé intim, de mindvégig személyes pillanatokból, amik mind az elsődleges szándékot támasztják alá – a brit Antarktisz-kutató és az amerikai diáklány pár szavas vitái, közös főzőcskéik és főleg koncertélményeik már tökéletes látleletet biztosítanak kapcsolatukról. A 9 dal ugyanis a brit Matt flashbackjeire épül, aki már a nyitányban bevallja, hogy nem emlékszik a beszélgetéseik részleteire, csak a lány ízére, illatára és tapintására, arra, ahogyan egymást kielégítették és koncertekre jártak" - írja a Filmvilág.

A 9 dal szexuális jelenetei megindítóak, bemutatja két fiatal felhőtlen szerelmét, érzelmi hullámvasútjukat. A szeretkezésen keresztül próbál a rendező rámutatni Matt és Lisa kapcsolatára, egy olyan kapcsolatra, melyet teljesen befed a rózsaszín köd... ami végül olyan hirtelen száll fel, mint amilyen hirtelen temette maga alá a szereplőket. A srác hazautazik és vége... lehet valaminek ilyen hirtelen és direkt módon véget vetni? Ezt talán mindenki döntse el maga és aki teheti nézze meg. Ne szabjunk előítéleteket, ne cimkézzük fel a nem látott filmeket. Rá lehet mondani, hogy pornó - látatlanul -, de aki veszi a fáradságot, leül a képernyő elé és végignézi a kicsivel több, mint egy órás opust, rájön, hogy a szexuális jelenetek nem is annyira érdekelték, mint a film hátsó mondandója.

Trailer

Heti vers No. 7

Kassák Lajos:

KÉT PONT KÖZÖTT

Megbeszéltük életünket

távolból szóltál

s a tenger hullámai felmutattak.

Emlékeim az ajtó résein

szűrődnek át

s a tükör gyűlölködik.

Milyen kimeríthetetlen

milyen betölthetetlen ez az idő.

Fejem felett

mintha egy galamb lebegne

vérrózsával a begyén

s te nem láthatsz engem.

A tegnap és a tegnapelőtt oka mindennek

az átlyuggatott házak

a széthányt papírrongyok

a halottak elkerülhetetlen árnyéka

a kutyák

amint patkányokra vadásztak

egy borbélycégér nyikorgása a szélben

egy megsebzett torony

keresztje a sárban.

Mozdulatlan állok ott

ahol éjféltájt elhagytál

ígérettel a szádon.

Miért zártad be az ajtót

amin kiosontál.

Hogyan nyújtsam át ajándékom

szívedet és a szívemet

amint egy párna ráncai közt

alszanak.

A Lírikus

Mindenütt azok a rózsaszín állatok voltak felakasztva és a hideg futkározott a hátamon a látványtól. Apámnak húsboltja volt a belvárosban és kisgyerekként sokat nyüzsögtem körülötte. Na, nem mintha érdekelt volna a húsfeldolgozás mechanizmusa, hanem mert folyton azt hallgattam: „Hentes lesz belőled is, fiam!” – mondogatta apám. Hatalmas ember volt, hatalmas tenyérrel megáldva. Ahányszor elhangzott a szájából ez a mondat, minden egyes alkalommal azt feleltem „Igen!”, és bólogattam is hozzá, holott teljesen máshol jártam már akkoriban is. Más terveim voltak az életet illetően. Repülni szerettem volna, gondolatok hátán lovagolni a messzeségbe és nem törődni a világ dolgaival. Mindenek felett szerettem volna létezni.

Már negyedszer ejtettem ki a kezemből a bárdot és ismét behúztam a nyakam, mint az előző két alkalommal, de így sem kerülhettem el a nyaklevest. Újra nagyot csattant és égett a helye, a tenyér lenyomata.

– Figyelj oda jobban, mihaszna kölyke – üvöltött a mester újfent –, soha nem lesz belőled igazi hentes, ha így folytatod. De az én gondolataim már máshol jártak és egyáltalán nem szerettem volna halott állatokkal foglalkozni. Úgy éreztem, hogy nem ez való nekem, ráadásul ügyetlen is voltam hozzá. Inkább elbújtam esténként a fészerben és fűztem egymásba a sorokat. Apám egyszer rajtakapott és rettentően megvert. Azt mondta, hogy írásból nem lehet megélni, és hogy nézzem meg az írókat. Egyik napról a másikra élnek és sosem tudják előre, hogy mit hoz a holnap. Csak tengnek-lengnek, haszontalan részesei „konvenszionális” társadalmunknak. Szerette használni az ilyen erős kifejezéseket, még akkor is, ha helytelenül mondta ki őket és valószínűleg a jelentésükkel sem volt tisztában. De mintha megcsillant volna a szeme olyankor. Hentes volt és nem szerette az írókat. Miután megvert, egy ideig nem tudtam elmenni dolgozni, ezért naphosszat csak írtam, mikor ő munkában volt és csak édesanyámnak mutattam meg a verseimet. Szűkszavú, mosolygós asszonyság volt és szerette, ahogy írtam. Gyakran felolvastam neki a konyhában, miközben az ebédet készítette.

Ő is félt apám haragjától.

– Gyere fel hozzám és írok rólad egy verset – mondta a költő.

– Komolyan rólam írnál verset? – vigyorgott a lány és szinte lefolyt a székről örömében. Szép volt. Hetykén álló mellei átsejlettek a lenge nyári anyagon, amelyet viselt. A kávézó szinte üres volt, csak egy idős házaspár szürcsölte a feketét, meg a pincér szorgoskodott a pult mögött.

– Feljössz? – kacsintott a költő.

– De ahhoz miért kell felmennem hozzád, hogy rólam írj? – kérdezte félszegen a szőkeség.

– Azért, hogy lássalak, miközben papírra vetem gondolataimat és végtelen metaforák képében köszönsz vissza rám onnan. Ha nem látlak miközben soraimat fűzöm, nem biztos, hogy olyan gyönyörű szóképeket alkothatok, mint jelenlétedben – imponált neki.

– Komolyan? – kérdezte sugárzó tekintettel a lány – Tehát ilyen fontos vagyok számodra?

– Nélküled az életem semmit sem ér. Te vagy a múzsám, az ihlető démonom – mondta a költő.

– Mit is írtál eddig pontosan? – sandított rá a lány.

– Sokmindent. Pár éve kiadtam az első kötetem és úgy érzem, hogy a következő rólad szól majd – áradozott.

Ősz szakállát simogatta a kocsma hátsó asztalánál a férfi, mikor reszkető lábakkal állt meg előtte egy fiúcska papírlappal a kezében. Ő ránézett békés tekintetével és mosolyra húzta a száját.

– Mond – szólt a fiúnak.

– Mester, megtenné, hogy elolvassa ezt a versemet és véleményt mond róla? – kérdezte megszeppent hangon.

– Tedd ide az asztalra és ülj le – a fiú leült és ő a kezébe vette a papírt, majd úgy csinált, mintha rettentően belemerülne az olvasásba, de igazából csak átfutotta a szöveget. „Büntetni kéne azokat, akik ilyet leírnak” – gondolta.

– Egész jó – mondta végül –, de van még mit tanulnod. Amikor befejezte a mondatot, hirtelen lebukott és a fiú nem tudta mire vélje ezt.

– Mi a baj mester? – kérdezte az asztal alá nézve.

– Ülj rendesen és csend legyen – rivallt rá a fiúra, aki mikor kiegyenesedett, hallott valamiféle veszekedést a háta mögött. A pultos egy idős asszonnyal szólalkozott össze, de nem lehetett kivenni a szavaikból, hogy miről is van szó. A nő még utoljára körbefutatta a tekintetét az asztaloknál ülőkön, majd távozott. Ekkor a költő előbújt az asztal alól és a fiú felé fordult:

– Ha valaha költő leszel, soha ne mond egyetlen nőnek sem, hogy verset írsz róla.

Heti vers No. 6.

Robert Browning:

Éjszakai találkozó

A szürke tenger, a fekete táj:

a hold, mint sárga, görbe kés:

s az álmukból riadó pici

hullámok tüzes gyűrűi,

mikor az öbölbe fordulok, és

csónakom a parton megáll.

Aztán egy mérföld sós homok:

három dűlőn túl a tanya:

ablak, kopogás, gyors sercegés,

kék gyufaláng, mely elenyész,

egy nő halk, boldog sikolya,

s két szív, mely egymáson dobog!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Most mi van?

Valami történik! Egyre többet írok, firkálok és folyamatosan toll van a kezemben. Olyannyira megrögzötten olvasok újságot, hogy keresem a hibákat benne és javítom is őket. Mindig van egy papír a közelemben, amire értelmes, vagy helyenként értelmetlen és összefüggéstelen dolgokat írok le. Ez utóbbi inkább jellemző rám.

Kezd elhatalmasodni rajtam valamiféle írásmánia. Most vettem telefont is és nem elég, hogy összemaszatolható (érintőképernyős), de oldalra kicsúsztatható komplett billentyűzet található benne/rajta. Az utcán sétálgatva, miközben bömböl belőle a zene, írni is tudom folyamatosan az elmémből kiáramló marhaságokat, melyek helyenként nem is annyira baromságosak. Ha fimet nézek, akkor is firkálok egy-egy lapra szavakat, amelyek éppen eszembe jutnak.

Néha lefekvés előtt elkap az ihlet és verset kezdek írni. Megírok egyet, majdd még egyet és még egyet... ez így megy egészen addig, amíg kb. 20-30 készen lesz és megfájdul a kezem, mert olyan gyorsan és hirtelen törnek rám a gondolatok, hogy alig győzöm papírra vetni őket. Az a másik oldala ennek az esti íráskényszernek, hogy a kész opusok elhullanak, mint az egyetem elsőévesei és a 20-30 termékből mindössze 2-3 marad meg, ami használható.

Tehát ez van mostanában. Ez a bejegyzés afféle helyzetjelentés volt. Sziasztok!

Heti vers No. 5 - éppen aktuális

Paul Verlaine:

Őszi chanson

Ösz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon,

s ont monoton

bút konokon

és fájón.

S én csüggeteg,

halvány beteg,

míg éjfél

kong, csak sirok,

s elém a sok

tűnt kéj kél.

Óh, múlni már ősz!

hullni már eresszél!

Mint holt avart,

mit felkavart

a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása)

Gondolatmenet V. (az elfelejtett)

Változatok indiánmód

Mókás volt az a tincs, mely a szemedbe lógott ébredéskor. Szerettem a hajadat, a hosszú barna fürtöket, melyekkel a szél játszott, vagy melyeket néhanapján csavargattál, ha incselkedni kívántál velem. Szépen az arcodba hullottak néha és tovasuhantak miután kiélvezték selymes bőröd érintését. Ezek az idők elmúltak és maradt a komor magány, mely lassan felemészt belülről. Konvencionális szokásaim rabja lettem, melyeken változtatni szeretnék, de nehéz. Nehéz megszokni a nem megszokottat és elszakadni a megszokottól.

Az ember úgy érzi néha, hogy a társadalom perifériájára szorul, de az is lehet, hogy ő van a központban és mindenki más távolodik el tőle. Nem lehet meghatározni ilyen esetben a távolságokat, mert meghatározhatatlanok, ugyanis tágulunk mi is, ahogy az idő és a tér tágul…

Kapcsolataink nem tartanak örökké, ugyanis semmi sem tart örökké, mert mindennek vége szakad valamikor és valamilyen módon. Ha más nem, hát a Vég fejezi be a „mondatot”. Pontot tesz életünk végére és hánykolódhatunk az „örök vadászmezőkön”, ahol majd Winettou-val és vértestvérével, Old Shatterhand-dal száguldozunk vad musztángok hátán az amerikai prérin. Milyen szép is volna, csak arra kell majd vigyáznunk, hogy ezek a mézben áztatott illúziók nehogy teljesen magukkal ragadjanak bennünket, mert elfelejtjük, hogy munkába kell menni holnap…

Mintha olyan egyszerű volna megszokni ezt a mókuskereket melybe belekerültünk és nem tudunk kikászálódni belőle. Mindannyian szokásaink rabjai vagyunk és ilyesféle opusokkal szeretnénk kitűnni az általánosnak vélt tömegből. Vajon kinek sikerül? Merthogy nem sikerülhet mindenkinek az is bizonyos. Mindannyian nem tudjuk áttörni a korlátainkat és vágtába ugorva belerohanni lovunk hátán a naplementébe, mint a „kóbojfilmek” oly nagyra tartott főszereplői, kik a lányt megcsókolva tűnnek tova a horizont alatt.

Változtatni tudni kell és muszáj, hogy ne porosodjunk be az évek alatt és ne keseregjünk folyton folyvást egyazon kínon, mely megtörtént és ellene tenni nem lehet. Induljunk hát el egy új, kies ösvény felé – ahogy a nagy indián törzsfő mondaná –, hogy megtaláljuk és kitűzzük magunk elé célunkat, mely egész életünkben az orrunk előtt lebeg majd.

Séta

Tegnap sétáltam egy aprócskát... legalábbis annak indult, aztán 3 és fél óra gyaloglás lett belőle. Fájtak is a lábaim rendesen, de hatalmas felfedezést tettem. Szertem A kutya vacsoráját, ami nem kaja, hanem egy magyar zenekar. Az összes számuk letölthető a netről teljesen legálisan. Mindenkinek ajánlom a figyelmébe. Egy kis ízelítő:

Még egy tánc!

Háltál vele, hát most, tessék, most ő mondja meg, hogy milyen
legyen a táj, a száj, a fáj, az esték...hmmm ez ilyen!
Csikkerdőben fel - le járkálsz, kívül - belül üres a kép
simán kibírom, mondod szűrve, de valaki belül tovább tép
Most olyan vagy, mint egy kedves idegen, aki nem beszéli a nyelvet,
de majd kitol egy vicc, a bőrödön túlra és megint egy napod elment
aztán azt mondod, hogy dühös vagy - pedig csak kétségbe vagy esve
valamivel, ami körülölel, egy álom beeshetne
Refr.
Megint egy újabb tánc!
És a fülledt éjjel finom kézzel ránk teríti puha köpenyét
ácsolunk egy másik tornyot, de soha nem érjük el a tetejét
a végtelen szélére kacsingatunk, már nem látjuk az elejét
Vágtatunk, vágtatunk, az űrben szállva a Hold már szórja delejét
Most kilőjük magunkat megint az űrbe, és nem érezzük az erejét
aztán laza mosollyal az Úr markából falunk még egy kis derelyét
fárad az egész, szökik a szín, egy reménylény még kiabál
beesik a fény, hunyorog a szív, a fülledt este lassan odébb áll
Megint egy újabb tánc!
Megint egy újabb ránc!

Heti vers No. 4.

LIU TEH-ZSEN:

HÁRFÁSLÁNNYAL A FOGADÓBAN

Dereng már. Őszi eső kopogtat. A hárfáslány

szeme lecsuklik. - "Fáradt vagyok" - suttogja -, "drágám."

Itt piheg most mellettem. Oly forró a párnás ágy!

Dunyhánk alatt szelíden pengetem hárfácskáját.

Újabb

Azért az a címe a bejegyzésnek, hogy "újabb",mert ismét született egy kispróza - ugyanis hosszút nem tudok írni - és ezt szeretném megosztani veletek. Van neki hátsó mondanivalója, mint mindegyiknek. Kíváncsi vagyok, ki jön rá arra, hogy miért az a címe az írásnak ami. Tessék parancsolni:

Időutazás

Éppen befejezte a varázsige mormolását, amikor zajokra lett figyelmes a folyosó felől. Elfújta a gyertya lángját és ahogy kisietett a szobából, maga után húzta annak gyenge füstjét.

„Vajon ki lehet az?” – gondolkodott. Kilesett a kukucskálón, de sötétséget látott, viszont a hangokat hallotta. Többen voltak. Az ő nevét mondták az ismeretlen szájak. Egy pillanatra összerezzent, de nem pánikolt be. Visszasietett a szobába és kezdte elpakolni a gyertyákat, a pálcát, a köteleket és a növényeket. Neszeket hallott ismét, amik arra engedték következtetni, hogy a zárral babrálnak, de ő csak hallgatott és pakolt tovább teljes nyugalommal. Tudta, mi vár rá, ellenkezni nem volt miért.

Mikor úgy látta, hogy minden a helyén van, kezébe fogta a kést, az athamét. A tükör elé állt, majd saját szemébe nézett. Idegen nyelven kezdett mormogni. Egyre erőteljesebben hagyták el a száját a szavak és ő csak skandált. Majd hirtelen abbamaradt a mondóka. Felemelte kezét és a tükör felé fordította a tenyerét, majd megvágta a késsel. Ekkor kivágódott az ajtó…

Pár nappal később a szomszédoknak furcsa lett, hogy nem látják a lányt és kihívták a rendőröket. Munkába sem ment be, de még a boltba sem. A hatóságok felakasztott holttestre leltek a lakásban. Öngyilkosság. A szakértő nem értette, hogy miért vágta meg a kezét, mielőtt öngyilkos lett.

A következő hetekben nyolc megmagyarázhatatlan haláleset történt a környéken. Mind 40-es férfi volt és egytől egyig egyházi személyek.

Heti vers No. 3

Francois Villon:
Villonról, meg a vastag Margotról

Ha szeretem a széplányt szolgamód,
nem kell azért parasztnak vélnetek.
Javai finom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.
Fazekat happolok, ha emberek
jönnek: borért ellépek csendesen.
Kerül gyümölcs meg sajt, s ha rendesen
fizetnek, mondok: "Jól ityeg bizony;
csak jöjjenek, ha dörgésük leszen,
e bordélyba, hol szállásunk vagyon."

De megvannak aztán a nagy bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg;
szívem halálra gyűlöli. Fogod
mindjár kabátod, szoknyád, réklidet:
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd.
S kezét csipőre téve bőg nekem
az Antikrisztus, hogy Jézusra nem,
ő nem teszi. Hát jól képen kapom,
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Majd megbékélünk; szellent rám nagyot,
- dagadtabb, mint a dongó - fölnevet,
combom csapkodja, Gogó-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda alszunk, lévén részegek.
S kelünk; korog a hasa; kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

AJÁNLÁS

Vihar, fagy, dér, - megvan a kenyerem!
Igy vesz az ember gubát az eben.
Lóg rajtam, pénzit megéri velem:
Lotyó, kurafi, passzolunk nagyon.
Ocsmányoké ez ocsmány szerelem,
Nincs emberségünk, hát ne is legyen,
E bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Fordította: József Attila

Heti vers No.2.

Térey János:

A húgom pincérnő a mélypincében

A húgom pincérnő a mélypincében.
Szolgálólány: csütörtök délutántól
kifulladásig. Titok a rokonság.
A melegkonyha tája. Tömött bokszok
között síkos kövezetű sikátor.
Hétvégi műszak. Utcalány a húgom.
Sokat késlekedik a barnasörrel.
Lecsapja korsóm, félrenéz: a bátyja
nímand. Kurtakocsmákban alapozgat,
nótázni bezzeg ide tér be. Botrány.
Belső-Terézváros, hétvégi forrpont.
Húgocskám légyfogó, hugi csalétek,
telthúsú, orsóforma combjai
köré vendégkör épült. Drága kincsem!
Hugi éjfélkor feslett, öregecske.
"Vállalkozó kedvű szöszi","olyan
jóféle", "nem rossz buksza", hallom erről-
arról. Leánykérés átlagban ötször
éjszakánként, s tucat piszok ajánlat.
Kosarat oszt, korsókat gyűjt a húgom.
"Hugi, az éjszakából fölcipellek,
kikupállak és patyolatba viszlek,
magasabb polcra teszlek egyszer, meglásd",
ígérném, hogyha a mélypince-szintnél
laktam volna valaha magasabban.
Törölve a vasárnap első negyede.
Hugival ázunk a Berlini téren.
Együtt lakom s együtt hálok vele:
a húgom pincérnő a mélypincében.

Méregdrága élet

Nem! Nem lelkizős téma lesz, hanem igenis materiális jellegű.

Mi az, hogy méregdrága, vagy mi az, hogy drága? Mire mondjuk ezeket a kifejezéseket?

Megmondom őszintén, utálok vásárolni. Szerintem a legtöbb pasi így van ezzel, de én kifejezetten undorodom a ruhacikkek válogatásától. Meg is mondom, hogy miért van ez. Nálunk Dunaszerdahelyen itt van ez a „marhanagy” bevásárlóközpont a város egyik végén. Rengeteg márkaboltot talál meg benne a kedves, vagy nem éppen kedves vevő. Az egyik, akcióiról is elhíresült márkaüzlet – nem szabad kiírni, de „K”-val kezdődik és „o”-val végződik – visz minden alkalommal a sírba, ha rákényszerülök a vásárlásra. Az üzletbe lépésem első pillanatában megpillantom a női ruhákat. Pólók, pulóverek, nadrágok, bugyik, melltartók stb. és csak hosszas keresgélés után akadok rá a férfi cuccokra, bepakolva a sarokba. Oké, rendben van, a nők többet vásárolnak, mint mi, pasik... De mégis!

Az egy dolog, hogy a női nem tagjai átlagosan hajlamosabb a pénzköltésre, mint a férfiak a ruhák terén, de az a tény, hogy a hím-póló 3-szor annyiba kerüljön, mint a női, az túlzás! Gondolom nem lesz meglepő, ha rávilágítok arra is, hogy nem csak a pólókkal van így. Ezért kérdeztem meg egyik nőismerősömet, hogy miért van ez: „A nők többet vásárolnak, mint a pasik” – jött a higgadt válasz, és egyáltalán nem volt újdonság számomra a kijelentés. Számítottam is erre. Már hogy a fenébe ne vásárolnék kevesebb cuccot, ha már az árkülönbségek fellövik a pumpámat?! Így soha nem is fogunk annyi ruhát venni, mint a nők.

Azután következik a többi márkaüzlet. Van itt felhozatal bármilyen ruhaneműből. Akad nadrág 100 euróért, de vehetünk már 40-ért is. Ha valaki nagyon körültekintő, vagy tudja hova is kell menni, akkor esetleg talál 25-ért. Nekem az a titkom, hogy mindig elviszek egy csajt, ha megyek vásárolni és megszabom, hogy a bevásárlóközpontban nem töltök fél óránál többet. Nem tudom megérteni, hogy a nők miképpen tudják kibírni azt a hosszú időt, amíg felpróbálnak ezer meg ezer ruhaneműt, és jobbik esetben egyet meg is vesznek... Az alatt a rengeteg idő alatt, amit a nézegetés-próbálgatás kombinációval töltenek el, én biztosan tudnék értelmesebb dolgokat is kitalálni.

Mert ugye, megkaptuk az „ojrót”, igggen jó ez nekünk, „többet” lehet belőle költeni. Azt nem értem, hogy minden és mindenki a válságot harsogja, holott a bevásárlóközpontok telis-tele vannak vevőkkel. A márkaboltok működnek, és rekord-eladásokat hajtanak végre. De ki adja nekik a pénzt? Én lassan ott tartok, hogy nincs mit felvennem, de addig húzom-halasztom az ügyet, mígnem muszáj lesz elkullognom, és venni magamnak néhány cuccot.

Csajok, hogyan bírjátok? Miképpen lehet eltölteni egy egész napot a vásárlással?

Az írás megtalálható a NetBarátnő oldalán: Méregdrága élet

Heti vers No.1.

Pár évvel ezelőtt ZirigÁrpi barátom minden héten egy-egy figyelemre méltó opusszal örvendeztette mag barátait. Mindezt e-mail formájában vitte véghez. Emlékszem, hogy rendesen vártam, mikor jön már a "hetivers" és ezzel nem voltam egyedül. Jó néhányan szemrehányást tettek neki, ha nem érkezett meg a várt költemény időben. Ezt szeretném én folytatni, remélhetőleg éppoly sikerrel, csak ezen az oldalon keresztül. Olvassátok hát hétről hétre!

John Donne:
A Szerelem Uzsorája

Minden óráért, mit meghagysz nekem,
Ó, szerelem
Uzsorás istene, végy húszat el,
Ha félig ősz lesz már e barna fej;
Addig legyen testem az úr, legyek,
Ki jár, pihen, lányt ejt meg, bír s feled;
Tavaly megunt nőt öleljek, miként
Új szerzeményt.

Kapjak vetélytársnak írt levelet,
S reggel legyek
Éji légyottra kész; a szobalányt
Hozzam fel a hölgynek mentség gyanánt;
A kéjbe se szeressek bele még;
Vadvirágok, udvari csemegék
A városi portékák közt könnyedén
Csapongjak én.

Jó vásár ez; ha vénkoromban űz
Szerelmi tűz,
Ha győzni vágysz, s búm, szégyenem talán,
Mit hőn kívánsz, majd akkor csapj le rám.
Akkor tombolj, szabd meg a szerelem
Tárgyát, fokát, s hogy vajon mit terem;
Kímélj hát; nőt, ki majd vénen szeret,
Elszenvedek.

/fordította: Kálnoky László/

Az álmok valóra válnak

Beszélgetés nőkről és manókról Póda Erzsébettel.

– Hogyan kezdődött nálad a mese szeretete?

– A nagymamám rengeteget mesélt kiskoromban. Emlékszem, rettentően hamar eleredt az orrom vére és akkor a család mindig nagyon megijedt. A nagymamám pedig ezért egy kocsiban tologatott és folyamatosan mesélt. Főleg a Kincses kalendáriumból, amiben szerettem nézegetni a képeket, de ő inkább felolvasott nekem, mert ha ráhajoltam, többnyire rácseppent a vérem. Mikor a kocsit kinőttem. az udvarunkon, egy nagy diófa alatt mesélt. Alatta állt egy fűrészbak. Ennek a baknak a közepébe ültem bele, mint király a trónra, és a nagymama pedig mindenféle történeteket mondott. Igaz történeteket, amik a faluban estek meg, és részei voltak az ő életének, viszont nekem ez mind csak mesének tűnt.

– Ekkor még csak hallgattad a történeteket. Később?

Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, rengeteget bújtam a könyveket. Ha már este nem engedték, hogy olvassak, akkor éjjel a párnám alatt egy kis lámpával a kezemben tettem azt. Ha észrevették, jól megszidtak, ezért ahova csak lehetett, elbújtam. Amikor már nem találtak hosszú idő után, tudták, hogy találtam magamnak egy jó kis búvóhelyet.

– Melyik volt az első könyv, amit kiolvastál?

– A legeslegelsőnek nem tudom a címét, csak arra emlékszem, hogy a főszereplője Szaniszló volt. Nagy betűk, kevés szöveg – így nézett ki. A második pedig a Világszép nádszálkisasszony, Benedek Elek mesegyűjteménye volt. A harmadik Varga Katalintól az Én Te Ő. Ezt a könyvet minden szülőnek ajánlom, mert úgy tanítja meg a gyereket a nyelvtanra, hogy észre sem veszi. Persze a klasszikusok is megvoltak, mint a Gőgös Gúnár Gedeon, a Hetvenhét magyar népmese vagy a Minden napra egy mese. Viszont mikor még nem tudtam olvasni, akkor az anyukámnak minden este fel kellett olvasnia nekem a Mazsola és Manócska című mesét, még akkor is, ha már fejből fújtam az egészet.

– Milyen tematikát kedveltél a történetekben?

– Főleg a kalandos sztorikat szerettem, és az dobta fel nagyon, ha voltak benne sárkányok is. Szerettem és szeretem használni a fantáziámat. A Mikulásban és a Jézuskában is egészen tízéves koromig hittem és bíztam benne, hogy jönnek majd, és hozzák az ajándékokat. Amikor már sejtettem, hogy nem léteznek, még akkor is ragaszkodtam hozzájuk. Sőt, láttam az igazi Télapót, ahogy lestem ki az ablakon. Gyalogolt és volt egy hatalmas zsákja. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az.

– Mesélj nekem az első könyvedről!

– 1997-ben jelent meg, hét tanulságos mese szerepel benne, a címe is az: Hétmesés könyv. Olvastam is az interneten magamról egy olyan írást, hogy biztosra veszik, pedagógus vagyok, mert mindegyik tanulsággal végződik. Van egy mese, melyben a gomba a kalapját kicseréli a szellőrózsáéval, mert az szebb, és ő olyat akar. A makrancos kisfiúról szól egy történet, aki soha nem fogadott szót. Elkalandozhatunk egy különös országba is az Utazás Marcipániába című mesével, ahol a szereplők annyi édességet esznek, hogy megfájdul a foguk, tehát akad itt mindenféle téma.

– Hogy jöttek a képbe a manók?

– A manók már nagyon régóta ott voltak. Attól kezdve jelen vannak, mióta a nagymamám azt találta mondani nekem, hogy egyek, mert olyan leszek, mint a „pilicke”. Mindig azt hittem, hogy ez a pilicke egy sovány kis állat, vagy manócska. Ezek a manók jelen voltak már az első meséimben is, csak akkor még nem annyira kidolgozott formában, rövid történetek szereplőiként, amiket azért meséltem, hogy a gyerekeim csendben legyenek. Persze ez nem jött be sosem, mert a befejezés után nem hagytak békén, másik mesét akartak. De visszatérve a nagymamámhoz: csak később tudtam meg, hogy a „pilicke” egy játék neve, amit vékony pálcákkal kell játszani. Manókat pedig a saját szememmel láttam, és teljesen biztos vagyok benne, hogy léteznek. Lényegében innen jött a „Pilicke meséi” című könyvem ötlete is. Az illusztrátorra, Bálint Mariannra a kiadóm segítségével találtam rá, és szerintem ez a mese őrá várt, mert a rajzok pontosan olyanok lettek, mint amilyeneknek a meséket elképzeltem.

– Hol vannak manók, hol élnek ők és merrefelé láttad ezeket az emberkéket?

– Skóciában biztos, de ha valaki kimegy itt nálunk is a természetbe, minden bizonnyal találkozhat velük. Tündérek is léteznek, még szakirodalom is van róluk. Viszont szerintem ezt csak az hiszi el, és csak az tudja, aki járja a természetet. Mikor kisebb voltam még minden más volt. Több volt a zöld övezet és megvolt a mi kis helyünk, ahol rengeteg csipkebogyó termett. Ott is láttam futkározni valamilyen kis lényeket –

nem erdei állatkákat! Számomra természetes, hogy manók léteznek.

– Említetted Skóciát! Miért pont azt?

– Ha figyeljük a világirodalmat, akkor a legszebb dalok, legszebb táncok, legszebb mesék, legszebb legendák mind-mind a brit szigetekről származnak. Kirándultam ott és meggyőződésem, hogy ott is élnek ilyen lények. Az izlandi láthatatlan őslakosok védelméről még törvény is szól. Ha valaki nagyon sokat jár a természetben, biztosan nem csak állatokat lát. Ha fogékony ezekre a dolgokra, akkor láthat manókat is.

– Beszélgessünk másról egy picit! Hogyan kezdődött az újságírói karriered?

– Biztosan összefügg azzal, hogy „őrült” fogalmazásokat írtam. Megdöbbentő volt számomra, hogy a könyvbemutatón az alapiskolás magyar szakos tanító nénim emlékezett a fogalmazásaim témáira... A gimnáziumban magyar-szlovák szakos tanár akartam lenni. Szerettem a magyar- és a szlovák nyelvet. Be is adtam a jelentkezési lapot, mikor egyik nap az osztályfőnököm óra alatt kihívott a folyosóra és azt mondta nekem, hogy látja, mit szeretnék tanulni, de nyílik egy újságírói szak magyar nemzetiségűek számára. Szerinte ez testhezállóbb lenne, és mindenképpen javasolta, hogy próbáljam meg. (Neki köszönhetem azt, aki lettem és ezt meg is mondtam neki az érettségi találkozónkon.) Magamban azt gondoltam, hogy biztosan nem fognak felvenni. Végül jelentkeztem, de mondtam otthon: én aztán nem megyek el a felvételire. Két barátnőm összefogott a szüleimmel „ellenem”, és a felvételi napján bekísértek az ajtóig, mert azt mondtam, elmehetek, de nem felvételizem... Onnan pedig már nem volt visszaút. Nem is tehettem mást, megírtam a felvételit. Telt az idő, jött az értesítés, amit megkaptam, és azonnal bedobtam a fiókomba, úgy ahogy volt, felbontatlanul. Teljesen biztos voltam abban, hogy a felvételim eredménytelen. Délután mielőtt anyu hazaért, elővettem, hogy mondhassam neki: „Látod, látod, nem vettek fel!” Kinyitottam és ez a szöveg állt a papíron: „Prijímam Vás” (Felvettük). Nem akartam elhinni! A magyar nemzetiségű sajtó számára nyitottak egy „osztályt”, ahova öt diákot vettek fel. Ugyanazt tanultuk mi is, mint a szlovákok, csak annyi különbséggel, hogy nekik orosz volt, nekünk pedig magyar.. Az öt felvett diákból négyen kezdtük el a tanulmányokat, és hárman végeztük is el.

– Milyen újságoknál dolgoztál később?

– Először a Szabad Földművesnél húztam le két évet, és nagyon élveztem kimenni a mezőgazdaságba, mert olyan régi falusi hangulatot sugároztak számomra. Erős volt az újság kulturális rovata is, és nem volt annyira pártközpontú. Az olvasói rovatot kaptam meg. Haraszti Mészáros Erzsébet, aki szerintem a szlovákiai magyar női újságírás egyik legnagyobb alakja, annak idején a Szabad Földművesben dolgozott, mert szókimondása miatt politikailag lefokozták. Ő tehetségesnek tartott és segített bekerülni az Új Szóhoz, viszont amikor a forradalom után leépítésre került sor, akkor nem a régi gárdát soványították, hanem az újak közül bocsájtottak el. Nekem is mennem kellett az elsők között.

– Hova kerültél ekkor?

– Megszülettek a gyerekeim és otthon voltam velük. Közben a Déli Hírlap regionális lappal is együttműködtem egy idegi. Nyolc évig voltam otthon a gyerekeimmel, ami egy teljesen más világ, más közeg. Írtam is meséket, de csak én és a gyerekeim ismertük ezeket a történetek.

– Sokáig dolgoztál az Új Nő szerkesztőjeként? Miként találtatok egymásra?

– Anyasági után láttam egy hirdetést az újságban, hogy szerkesztőt keresnek. Jelentkeztem és felvettek. Összesen hét évet húztam le a lapnál, 1999-től 2006-ig. Főszerkesztő-helyettesi posztig vittem. Ott kerültem ki a mesés korszakomból a nők közé. Beszélgettem a nőkkel és olyan kép tárult elém, amit nem ismertem. Nem tudtam, hogy ilyen jellegű fájdalmaik vannak és úgy látják a dolgokat, ahogy. Megtudtam, hogyan viselkednek egyes helyzetekben, hogyan reagálnak, illetve nem reagálnak egyes dolgokra. Ekkor kezdtem el a női lélek – most hülyén hangzik –, de rejtelmeivel foglalkozni. Utána olvastam ezeknek a problémáknak, szakirodalmat kerestem.

– Szóval innen jött a netBarátnő ötlete?

– Végül is, igen. A férjem bevezetett engem az internet rejtelmeibe, ugyanis számítástechnikus. Megkérdezte, hogy miért nem nyitok a világhálón egy blogot, melyen a női témakört boncolgathatnám. Nem akartam egyedül csinálni, azt szerettem volna, ha több nő is részt vesz ebben, hiszen nem vagyunk egyformák, másként látunk bizonyos dolgokat. Elképzeltem, hogy milyen irányba szeretnék haladni. Ne legyen az a bulvár vonal, sem pedig nagyon magasröptű, maradjunk csak meg a középúton! Ismerőseimet kérdeztem meg először, hogy írnának-e? Nyugodtan vessék papírra a gondolataikat, én pedig leközlöm ezen a kis magazinocskán. Tehát az egész 2003-ban kezdődött és 2004-2005-ben már szépen haladtunk. A 2006-os évben pedig egy szlovák női alapítvány segített, a Szlová-Cseh Női Alap. Már annyira kiterjedt volt a mi kis újságunk, annyi nagyszerű írás jelent meg, hogy a feljebblépés már elkerülhetetlen volt. Valaki azt a tanácsot adta, hogy alapítsunk egy polgári társulást, mert akkor pályázhatunk is anyagi támogatásra.

– Addig nem volt honorárium?

– Teljesen önkéntes mozgalom volt, mindenki honorárium nélkül dolgozott. De olyan jó cikkek jöttek be, hogy nekem a szívem megszakadt, hogy nem tudok fizetni értük. Amíg nem voltunk polgári társulás, addig a saját pénzemet osztottam szét, olyan módon, hogy a fizetésem egynegyedét borítékokba tettem és honoráriumként átadtam az íróknak. Szerény kis összegek voltak ezek, de ez akkor is a család rovására ment. Így tehát megalapítottuk a Barátnő Polgári Társulást. Sikerült támogatást szereznünk a Szlovák Kulturális Minisztériumtól, ez segít abban, hogy a honoráriumot kap minden munkatárs. Kivéve, akik a társulás javára lemondanak erről.

– Hol tart most az újság?

– Jelenleg számon tartanak bennünket szinte mindenhol. Magyarországról kapunk meghívókat nemzetközi, minisztériumi sajtókra, csak nem tudok kiküldeni senkit. Amikor dizájnváltáson estünk át, az hozott új olvasókat, tehát a mostani rózsaszínű kinézet egy komáromi cég műve. Ahogy fejlődtünk, úgy jelentkeztek új munkatársak is, hogy írnának. Belgiumból volt egy szlovák kollegina, Magyarországról legalább öt munkatársunk van, Erdélyből és Vajdaságból szintén állandó munkatársak dolgoznak velünk. Tehát akik az impresszumban fel vannak tüntetve, ők a stabil íróink, de ha a cikkeket figyeljük, kitűnik, hogy ennél sokkal többen vagyunk. Állandó a „Hónap témája” rovat, ahol havi szinten minimum 5, de leginkább 20 cikk is megjelenik, olvasóink száma pedig egyre növekszik.

– Mennyi az annyi?

– Decemberben volt az eddigi legtöbb, 45 ezer, nyáron ez mindig csökken, majd szeptemberben indul meg felfelé. Most úgy néz ki, decemberben újabb rekordot állítunk fel. Az országokat tekintve Magyarország van az első helye, a második Szlovákia, a harmadik az Egyesült Államok, majd Románia, Anglia, Csehország. Szlovákiából tízezer látogatónk minden hónapban van.

– Azon még nem gondolkoztál, hogy nyomtatott formában add ki, mint havi- vagy negyedéves lapot?

– Ez volt a célunk az első gyűjteményünkkel is (Nők világa), amit tavaly adtunk ki, hogy havilapot hozzunk létre. De még nem adtam fel, mert egy magamfajta újságíró azt szereti, ha a kezébe foghatja az újságot. Az a probléma, hogy anyagilag ez egyenlőre megvalósíthatatlan. A tavaly kiadott gyűjteményünknek könyvbemutatója is volt, ami frenetikusan sikerült. A könyvre nem kaptunk támogatást, tehát kénytelen voltam a saját családi pénzünkön kiadni (800 példányban jelent meg). Hiszem, hogy aki leveszi a könyvesbolt polcáról, az nem teszi oda vissza, a visszajelzések is ezt igazolják. Jövőre is szeretnénk egy újabb gyűjteményt a piacra dobni, de egészen biztos, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk majd rá, mint erre. Bár azt el kell mondanom, hogy ezen a könyvön sokan dolgoztunk, és minden ellenszolgáltatás nélkül. Sokat segítene, ha lennének hirdetőink. Hogy mi lesz tovább, az még a jövő titka. Az a fontos, hogy az álmaim teljesültek és remélem, hogy a továbbiakban is így lesz majd.

Foto: Fogas Ferenc

A beszélgetés megtalálható a NetBarátnő oldalán: Az álmok valóra válnak

Elhunyt Vuk és Karak igazi apja

Melyikünk ne ismerné a Vukot, a Lúdas Matyit vagy a Nagy ho-ho-ho-horgászt? Minden bizonnyal a szemünk elé tárulnak a képek, ha ezeknek a rajzfilmeknek a címét olvassuk valahol. Viszont Dargay Attila neve már kevésbé lehet ismert számunkra, pedig ő volt ezeknek az animációs filmeknek a megalkotója. 2009. október 20-án érte utol őt a végzet és végleg eltávozott közülünk. 83 éves volt.

A Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művészt a Magyar Filmművészek Szövetsége saját halottjának tekinti. "Miután kirúgtak a Képzőművészeti Főiskoláról, a Macskássy műtermében dolgoztam, mint kifutófiú. Be kellett naponta fűtenem, mostam a celleket, meg ilyesmi. Később már én is kaptam egyszerűbb feladatokat, ami igen nagy megtiszteltetés volt számomra." – emlékszik Dargay Attila Dizseri Eszter Kockáról Kockára című könyvében.

Első önálló munkája a Ne hagyd abba, emberke volt, ami még felnőtteknek készült, viszont ennek a helyét később a gyermek-rajzfilmek vették át. "Az első években senki sem tudta közülünk, hogyan kell rajzfilmet csinálni. Macskássy Gyuszi se. Hogy mitől él, mozog a figura. Egy kollégánk becsempészett egy picike tekercs Walt Disney-filmet. Ahányan csak voltunk, mind azt néztük munkaidő után, hogyan mozog egyszerre mind a négy lába az öszvérnek. Kezdtük skiccelni a mozdulatokat, amíg fel nem jelentett minket egy kolléganő, hogy titokban imperialista filmeket nézegetünk" – mondta a rajzfilmes. Részt vett A kiskakas gyémánt félkarcárja című első színes magyar rajzfilm elkészítésében is. Közreműködött a Mézga-sorozatban, a Pom-pom meséiben, majd a 80-as években Csukás Istvánnal közösen készítették A nagy ho-ho-ho-horgászt. 1976-ban rendezte meg a Pannónia Stúdió első nagyjátékfilmjét, a Lúdas Matyit, ami kasszasiker lett.

"Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának" – ugye mindenkinek ismerős ez a két mondat. 1981-et írunk, amikor elkészül a Vuk című egészestét rajzfilm. Szegény kicsi róka várja a szüleit, fél a simabőrektől, az aratógépektől. Mindenki tudja, hogy kiről, miről van szó. A Vuk abban különbözik a többi rókákról szóló meséktől, hogy ebben a vörös kis állat a jó, a szeretni való, nem pedig a gonosz. Dargay Attila mesélte később, hogy amikor első alkalommal vetítették a tévében a rajzfilmet, a játszóterek kiürültek, mert mindenki otthon nézte a képdobozt. A kis rókáról szóló rajzfilmet minden kétség kívül nevezhetjük a magyar rajzfilmgyártás csúcsának.

Dargay Attilát 1968-ban Balázs Béla-díjjal tüntették ki munkásságáért, 1978-ban érdemes művész, 1983-ban kiváló művész lett. 2006-ban megkapta a Magyar Filmszemle Életmű-díját. Halála nagy veszteség a magyar filmiparnak, viszont munkásságával nem kis életművet hagyott hátra a következő generációknak és minden bizonnyal sok gyerek nézi majd meg a kis róka kalandjait, vagy Döbrögit, amit egy fához kötözve jajgat.

A cikk megtalálható a NetBarátnő oldalán: Elhunyt Vuk és Karak igazi apja