Az álmok valóra válnak

Beszélgetés nőkről és manókról Póda Erzsébettel.

– Hogyan kezdődött nálad a mese szeretete?

– A nagymamám rengeteget mesélt kiskoromban. Emlékszem, rettentően hamar eleredt az orrom vére és akkor a család mindig nagyon megijedt. A nagymamám pedig ezért egy kocsiban tologatott és folyamatosan mesélt. Főleg a Kincses kalendáriumból, amiben szerettem nézegetni a képeket, de ő inkább felolvasott nekem, mert ha ráhajoltam, többnyire rácseppent a vérem. Mikor a kocsit kinőttem. az udvarunkon, egy nagy diófa alatt mesélt. Alatta állt egy fűrészbak. Ennek a baknak a közepébe ültem bele, mint király a trónra, és a nagymama pedig mindenféle történeteket mondott. Igaz történeteket, amik a faluban estek meg, és részei voltak az ő életének, viszont nekem ez mind csak mesének tűnt.

– Ekkor még csak hallgattad a történeteket. Később?

Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, rengeteget bújtam a könyveket. Ha már este nem engedték, hogy olvassak, akkor éjjel a párnám alatt egy kis lámpával a kezemben tettem azt. Ha észrevették, jól megszidtak, ezért ahova csak lehetett, elbújtam. Amikor már nem találtak hosszú idő után, tudták, hogy találtam magamnak egy jó kis búvóhelyet.

– Melyik volt az első könyv, amit kiolvastál?

– A legeslegelsőnek nem tudom a címét, csak arra emlékszem, hogy a főszereplője Szaniszló volt. Nagy betűk, kevés szöveg – így nézett ki. A második pedig a Világszép nádszálkisasszony, Benedek Elek mesegyűjteménye volt. A harmadik Varga Katalintól az Én Te Ő. Ezt a könyvet minden szülőnek ajánlom, mert úgy tanítja meg a gyereket a nyelvtanra, hogy észre sem veszi. Persze a klasszikusok is megvoltak, mint a Gőgös Gúnár Gedeon, a Hetvenhét magyar népmese vagy a Minden napra egy mese. Viszont mikor még nem tudtam olvasni, akkor az anyukámnak minden este fel kellett olvasnia nekem a Mazsola és Manócska című mesét, még akkor is, ha már fejből fújtam az egészet.

– Milyen tematikát kedveltél a történetekben?

– Főleg a kalandos sztorikat szerettem, és az dobta fel nagyon, ha voltak benne sárkányok is. Szerettem és szeretem használni a fantáziámat. A Mikulásban és a Jézuskában is egészen tízéves koromig hittem és bíztam benne, hogy jönnek majd, és hozzák az ajándékokat. Amikor már sejtettem, hogy nem léteznek, még akkor is ragaszkodtam hozzájuk. Sőt, láttam az igazi Télapót, ahogy lestem ki az ablakon. Gyalogolt és volt egy hatalmas zsákja. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az.

– Mesélj nekem az első könyvedről!

– 1997-ben jelent meg, hét tanulságos mese szerepel benne, a címe is az: Hétmesés könyv. Olvastam is az interneten magamról egy olyan írást, hogy biztosra veszik, pedagógus vagyok, mert mindegyik tanulsággal végződik. Van egy mese, melyben a gomba a kalapját kicseréli a szellőrózsáéval, mert az szebb, és ő olyat akar. A makrancos kisfiúról szól egy történet, aki soha nem fogadott szót. Elkalandozhatunk egy különös országba is az Utazás Marcipániába című mesével, ahol a szereplők annyi édességet esznek, hogy megfájdul a foguk, tehát akad itt mindenféle téma.

– Hogy jöttek a képbe a manók?

– A manók már nagyon régóta ott voltak. Attól kezdve jelen vannak, mióta a nagymamám azt találta mondani nekem, hogy egyek, mert olyan leszek, mint a „pilicke”. Mindig azt hittem, hogy ez a pilicke egy sovány kis állat, vagy manócska. Ezek a manók jelen voltak már az első meséimben is, csak akkor még nem annyira kidolgozott formában, rövid történetek szereplőiként, amiket azért meséltem, hogy a gyerekeim csendben legyenek. Persze ez nem jött be sosem, mert a befejezés után nem hagytak békén, másik mesét akartak. De visszatérve a nagymamámhoz: csak később tudtam meg, hogy a „pilicke” egy játék neve, amit vékony pálcákkal kell játszani. Manókat pedig a saját szememmel láttam, és teljesen biztos vagyok benne, hogy léteznek. Lényegében innen jött a „Pilicke meséi” című könyvem ötlete is. Az illusztrátorra, Bálint Mariannra a kiadóm segítségével találtam rá, és szerintem ez a mese őrá várt, mert a rajzok pontosan olyanok lettek, mint amilyeneknek a meséket elképzeltem.

– Hol vannak manók, hol élnek ők és merrefelé láttad ezeket az emberkéket?

– Skóciában biztos, de ha valaki kimegy itt nálunk is a természetbe, minden bizonnyal találkozhat velük. Tündérek is léteznek, még szakirodalom is van róluk. Viszont szerintem ezt csak az hiszi el, és csak az tudja, aki járja a természetet. Mikor kisebb voltam még minden más volt. Több volt a zöld övezet és megvolt a mi kis helyünk, ahol rengeteg csipkebogyó termett. Ott is láttam futkározni valamilyen kis lényeket –

nem erdei állatkákat! Számomra természetes, hogy manók léteznek.

– Említetted Skóciát! Miért pont azt?

– Ha figyeljük a világirodalmat, akkor a legszebb dalok, legszebb táncok, legszebb mesék, legszebb legendák mind-mind a brit szigetekről származnak. Kirándultam ott és meggyőződésem, hogy ott is élnek ilyen lények. Az izlandi láthatatlan őslakosok védelméről még törvény is szól. Ha valaki nagyon sokat jár a természetben, biztosan nem csak állatokat lát. Ha fogékony ezekre a dolgokra, akkor láthat manókat is.

– Beszélgessünk másról egy picit! Hogyan kezdődött az újságírói karriered?

– Biztosan összefügg azzal, hogy „őrült” fogalmazásokat írtam. Megdöbbentő volt számomra, hogy a könyvbemutatón az alapiskolás magyar szakos tanító nénim emlékezett a fogalmazásaim témáira... A gimnáziumban magyar-szlovák szakos tanár akartam lenni. Szerettem a magyar- és a szlovák nyelvet. Be is adtam a jelentkezési lapot, mikor egyik nap az osztályfőnököm óra alatt kihívott a folyosóra és azt mondta nekem, hogy látja, mit szeretnék tanulni, de nyílik egy újságírói szak magyar nemzetiségűek számára. Szerinte ez testhezállóbb lenne, és mindenképpen javasolta, hogy próbáljam meg. (Neki köszönhetem azt, aki lettem és ezt meg is mondtam neki az érettségi találkozónkon.) Magamban azt gondoltam, hogy biztosan nem fognak felvenni. Végül jelentkeztem, de mondtam otthon: én aztán nem megyek el a felvételire. Két barátnőm összefogott a szüleimmel „ellenem”, és a felvételi napján bekísértek az ajtóig, mert azt mondtam, elmehetek, de nem felvételizem... Onnan pedig már nem volt visszaút. Nem is tehettem mást, megírtam a felvételit. Telt az idő, jött az értesítés, amit megkaptam, és azonnal bedobtam a fiókomba, úgy ahogy volt, felbontatlanul. Teljesen biztos voltam abban, hogy a felvételim eredménytelen. Délután mielőtt anyu hazaért, elővettem, hogy mondhassam neki: „Látod, látod, nem vettek fel!” Kinyitottam és ez a szöveg állt a papíron: „Prijímam Vás” (Felvettük). Nem akartam elhinni! A magyar nemzetiségű sajtó számára nyitottak egy „osztályt”, ahova öt diákot vettek fel. Ugyanazt tanultuk mi is, mint a szlovákok, csak annyi különbséggel, hogy nekik orosz volt, nekünk pedig magyar.. Az öt felvett diákból négyen kezdtük el a tanulmányokat, és hárman végeztük is el.

– Milyen újságoknál dolgoztál később?

– Először a Szabad Földművesnél húztam le két évet, és nagyon élveztem kimenni a mezőgazdaságba, mert olyan régi falusi hangulatot sugároztak számomra. Erős volt az újság kulturális rovata is, és nem volt annyira pártközpontú. Az olvasói rovatot kaptam meg. Haraszti Mészáros Erzsébet, aki szerintem a szlovákiai magyar női újságírás egyik legnagyobb alakja, annak idején a Szabad Földművesben dolgozott, mert szókimondása miatt politikailag lefokozták. Ő tehetségesnek tartott és segített bekerülni az Új Szóhoz, viszont amikor a forradalom után leépítésre került sor, akkor nem a régi gárdát soványították, hanem az újak közül bocsájtottak el. Nekem is mennem kellett az elsők között.

– Hova kerültél ekkor?

– Megszülettek a gyerekeim és otthon voltam velük. Közben a Déli Hírlap regionális lappal is együttműködtem egy idegi. Nyolc évig voltam otthon a gyerekeimmel, ami egy teljesen más világ, más közeg. Írtam is meséket, de csak én és a gyerekeim ismertük ezeket a történetek.

– Sokáig dolgoztál az Új Nő szerkesztőjeként? Miként találtatok egymásra?

– Anyasági után láttam egy hirdetést az újságban, hogy szerkesztőt keresnek. Jelentkeztem és felvettek. Összesen hét évet húztam le a lapnál, 1999-től 2006-ig. Főszerkesztő-helyettesi posztig vittem. Ott kerültem ki a mesés korszakomból a nők közé. Beszélgettem a nőkkel és olyan kép tárult elém, amit nem ismertem. Nem tudtam, hogy ilyen jellegű fájdalmaik vannak és úgy látják a dolgokat, ahogy. Megtudtam, hogyan viselkednek egyes helyzetekben, hogyan reagálnak, illetve nem reagálnak egyes dolgokra. Ekkor kezdtem el a női lélek – most hülyén hangzik –, de rejtelmeivel foglalkozni. Utána olvastam ezeknek a problémáknak, szakirodalmat kerestem.

– Szóval innen jött a netBarátnő ötlete?

– Végül is, igen. A férjem bevezetett engem az internet rejtelmeibe, ugyanis számítástechnikus. Megkérdezte, hogy miért nem nyitok a világhálón egy blogot, melyen a női témakört boncolgathatnám. Nem akartam egyedül csinálni, azt szerettem volna, ha több nő is részt vesz ebben, hiszen nem vagyunk egyformák, másként látunk bizonyos dolgokat. Elképzeltem, hogy milyen irányba szeretnék haladni. Ne legyen az a bulvár vonal, sem pedig nagyon magasröptű, maradjunk csak meg a középúton! Ismerőseimet kérdeztem meg először, hogy írnának-e? Nyugodtan vessék papírra a gondolataikat, én pedig leközlöm ezen a kis magazinocskán. Tehát az egész 2003-ban kezdődött és 2004-2005-ben már szépen haladtunk. A 2006-os évben pedig egy szlovák női alapítvány segített, a Szlová-Cseh Női Alap. Már annyira kiterjedt volt a mi kis újságunk, annyi nagyszerű írás jelent meg, hogy a feljebblépés már elkerülhetetlen volt. Valaki azt a tanácsot adta, hogy alapítsunk egy polgári társulást, mert akkor pályázhatunk is anyagi támogatásra.

– Addig nem volt honorárium?

– Teljesen önkéntes mozgalom volt, mindenki honorárium nélkül dolgozott. De olyan jó cikkek jöttek be, hogy nekem a szívem megszakadt, hogy nem tudok fizetni értük. Amíg nem voltunk polgári társulás, addig a saját pénzemet osztottam szét, olyan módon, hogy a fizetésem egynegyedét borítékokba tettem és honoráriumként átadtam az íróknak. Szerény kis összegek voltak ezek, de ez akkor is a család rovására ment. Így tehát megalapítottuk a Barátnő Polgári Társulást. Sikerült támogatást szereznünk a Szlovák Kulturális Minisztériumtól, ez segít abban, hogy a honoráriumot kap minden munkatárs. Kivéve, akik a társulás javára lemondanak erről.

– Hol tart most az újság?

– Jelenleg számon tartanak bennünket szinte mindenhol. Magyarországról kapunk meghívókat nemzetközi, minisztériumi sajtókra, csak nem tudok kiküldeni senkit. Amikor dizájnváltáson estünk át, az hozott új olvasókat, tehát a mostani rózsaszínű kinézet egy komáromi cég műve. Ahogy fejlődtünk, úgy jelentkeztek új munkatársak is, hogy írnának. Belgiumból volt egy szlovák kollegina, Magyarországról legalább öt munkatársunk van, Erdélyből és Vajdaságból szintén állandó munkatársak dolgoznak velünk. Tehát akik az impresszumban fel vannak tüntetve, ők a stabil íróink, de ha a cikkeket figyeljük, kitűnik, hogy ennél sokkal többen vagyunk. Állandó a „Hónap témája” rovat, ahol havi szinten minimum 5, de leginkább 20 cikk is megjelenik, olvasóink száma pedig egyre növekszik.

– Mennyi az annyi?

– Decemberben volt az eddigi legtöbb, 45 ezer, nyáron ez mindig csökken, majd szeptemberben indul meg felfelé. Most úgy néz ki, decemberben újabb rekordot állítunk fel. Az országokat tekintve Magyarország van az első helye, a második Szlovákia, a harmadik az Egyesült Államok, majd Románia, Anglia, Csehország. Szlovákiából tízezer látogatónk minden hónapban van.

– Azon még nem gondolkoztál, hogy nyomtatott formában add ki, mint havi- vagy negyedéves lapot?

– Ez volt a célunk az első gyűjteményünkkel is (Nők világa), amit tavaly adtunk ki, hogy havilapot hozzunk létre. De még nem adtam fel, mert egy magamfajta újságíró azt szereti, ha a kezébe foghatja az újságot. Az a probléma, hogy anyagilag ez egyenlőre megvalósíthatatlan. A tavaly kiadott gyűjteményünknek könyvbemutatója is volt, ami frenetikusan sikerült. A könyvre nem kaptunk támogatást, tehát kénytelen voltam a saját családi pénzünkön kiadni (800 példányban jelent meg). Hiszem, hogy aki leveszi a könyvesbolt polcáról, az nem teszi oda vissza, a visszajelzések is ezt igazolják. Jövőre is szeretnénk egy újabb gyűjteményt a piacra dobni, de egészen biztos, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk majd rá, mint erre. Bár azt el kell mondanom, hogy ezen a könyvön sokan dolgoztunk, és minden ellenszolgáltatás nélkül. Sokat segítene, ha lennének hirdetőink. Hogy mi lesz tovább, az még a jövő titka. Az a fontos, hogy az álmaim teljesültek és remélem, hogy a továbbiakban is így lesz majd.

Foto: Fogas Ferenc

A beszélgetés megtalálható a NetBarátnő oldalán: Az álmok valóra válnak