2009. október 9., péntek

Dsida Jenő (1907 -1938)


Tegnap este amikor éppen az olcsó, ám jó sörömet fogyasztottam Kinga társaságában a Svejk teraszán, szóba került Dsida Jenő neve és rájöttem, hogy nagyon régen olvastam tőle bármit is. Amikor pedig anno kezembe kerültek opusai, nagyon tetszettek és magukkal ragadtak. Ezért támadt az a merész gondolatom, hogy a tisztelt blogolvasó is megismerkedhetne ezzel a férfiúval.

Miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is.

A Szatmárnémetiben született, élete nagy részében Kolozsvárott élő költő ifjúkorától kezdve szívbeteg volt, maga is tudta, hogy nem adatik neki hosszú élet, de leszámítva néhány végső költeményét, nyoma sincs benne a halálvárás komorságának. Derűsen szerette az életet és az irodalmat. Ha eszembe jut, úgy érzem: nemcsak költőnek volt úgyszólván hibátlan, hanem írókról és irodalomról szóló esszéi, kritikái is kitűnő kisprózák, mondataikból kicseng, milyen élvezettel fogalmazott.Tizenkilenc éves korában - 1926-ban - már versei jelentek meg kolozsvári lapokban. Ez időben még jól érezhető az akkor világdivatként ösztönző expresszionizmus hatása. Szabad verseket ír, szeszélyes gondolattársításokkal. A maga gyakorlatából ismeri fel, hogy nem ez az ő költői világa. Nem gomolygó lelkű, kifelé robbanó expresszionista ő, hanem a külvilág élményeit szín- és hangérzékenyen befogadó impresszionista, formavilága pedig a ritmusok és rímek boldogságot adó játéka. Mesterei a Nyugat nagy fegyelmű formaművészei. Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, nyilván Babits Mihály is úgy példaképe, hogy egyiket sem másolja. Talán náluk is szenvedélyesebben játszik a versformák lehetőségeivel.
Írták, mondták már azt is róla, hogy pesszimizmusra hajló lélek volt. Pedig csupán ismerte a szomorúságot, mint magányélményt, a bánatos vágyakozásokat, mint ahogy ezt ismeri minden valamennyire értékes emberi lélek. A külső és belső rosszak is témákat adtak, amelyekkel magát és másokat gyönyörködtetve játszott. Persze, nem volt naivan optimista sem, hiszen tudata világosan tartotta nyilván a veszélyekkel fenyegető valóságot. Gyermekkora az első világháború éveiben telt, és ha a második világháború kezdetét már nem is érte meg, a harmincas években egyre ijesztőbben fenyegetett világégéssel a fasizmus. Tudta, hogy gyűlölet és gonosz indulatok hálózata közt botladozik a jóindulatú ember. Éppen ezek elől rejtőzik a költészet ritmus- és rímmámorába. És végső éveiben, amikor betegsége is jobban kínozza, a világveszedelem is növekszik, verseibe is belopózkodik a csöndes bánatosság, amely azonban sokkal jobban emlékeztet a hajdani szentimentalizmus érzelmes világfájdalmára, mint a kortársak rémületeire és szorongásaira. Még meg is mosolyogja a kísértő szomorúságot: finom és bölcs humorral figyeli saját bánatát is (Hulló hajszálak elégiája).Voltaképpen attól fogva, hogy az expresszionista kezdetek után megtalálja formajátékos hangját, tehát úgy huszonöt-huszonhat éves korától érett költő. Mégis szüntelen fejlődést mutat rövid költői útja. Miközben kívülről-belülről kopogtat a halál, a költő harmincéves korában felemelkedhet a szerelmi mámor mennyországáig: feleségül nyeri az oly derűs és oly mélységes áhítattal szeretett nőt. Haldoklása egyben nászünnepség. A következő évben, harmincegy éves korában meghal.
Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt.


A költő feltámadása


Már leng körülötte
a gyertya:
legyen neki fényes az út.
- Fátylat az arcra!
- A kézbe keresztet!
- Lába elé koszorút!
Bomlad a test már,
barnul a hulla,
a tömjénfüst gomolyogva
kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek,
torkát köszörüli a pap.
És akkor
lám, fölemelkedik
Ő.
Ajtóhoz tántorog
és kimegy Ő.
A tártölü fenyves alatt
mellébe özönlik
a hűs levegő,
meghajlik a szirti fenyő,
a sok suhogó
fa-titán.
S Ő
elrohan alkonyi fényben
egy lángszinü lepke után.


Forrás: www.literatura.hu

Nincsenek megjegyzések: