2009. október 15., csütörtök

Erősítsen meg!


Miért van az, hogy a filmekben minden jól végződik? Jön a „hepiend” és a néző elégedetten konstatálja, hogy a szereplők „boldoganélnekamígmegnem-halnak”, ráadásul még a gonosz is elnyeri méltó büntetését.
Az életben ez nem így működik. Mindig pofára esünk, mert semmi sem mehet zökkenőmentesen, sokszor kapjuk meg azt a bizonyos nem várt pofont az Élettől, amit annyian emlegetnek, de általában csak legyintünk, hogy „ugyanmár”. Sokáig azt hisszük, hogy mi nem kaphatjuk meg azt az arculcsapást, de aztán mégis. Talán az első egynéhány után még azt hisszük, hogy biztosan csak véletlenül csapott le ránk a sors ökle és legközelebb elkerül bennünket, de ez nem igaz. Jön a következő ütés és még mindig próbáljuk hitegetni magunkat, hogy ez biztosan véletlen lehet, és nem történhet meg harmadszor is. Aztán még egyszer! És bumm! Ilyenkor kezdi azt hinni az ember, hogy ez már nem vicc. Jönnek a „miértpontvelem?”, vagy a „miértpontén?” kérdések és nem tudunk mit kezdeni a helyzettel.
Biztosan mindenkivel megesett már hasonló dolog. Ez így van jól, vagy nem jól. Mindenkinek jár egy kis pofonocska, hogy néha észhez térjen, de aztán később rájön, hogy jó volt… vagy nem. Ezt úgy nevezik, hogy a szükséges rossz, aminek lennie kell, mert az mindenhol ott van. Ha klisékkel szeretnék élni, akkor azt írnám, hogy a „jing és a jang” vagy az „élet és a halál”. Most tényleg hülyén hangzik, de ez így van és így is kell lennie. Ezek a pofonok visznek előre bennünket. Találkoztatok már olyan emberrel, akinek mindene megvan és soha az életben egyetlen pofont sem kapott még? Mert én nem, de biztosan van. Nem cserélnék vele. Nem cserélnék senkivel.
Ha valamit megváltoztathatnál az eddigi életedben visszamenőleg, mi lenne az? Biztosan mindenkinek van ilyen, hogy első szerelem, vagy nem veszteném el „azzal” a szüzességem, esetleg „nem kellett volna meginni az utolsó felest” és hasonlók. Nekem van, de bátran merem állítani, hogy csak egy ilyen pillanat van, és csak azért tennék akkor másképpen, hogy tudjam, van-e értelme. Egyetlen szakításomat csinálnám vissza, mert azt valahogy rettenetesen megbántam. Az első és egyetlen pillanat volt, amikor én mondtam ki a végszót. Őszintén mondom, hogy nincs több ilyen pillanat, de lehet, hogy az is jól alakult úgy, ahogy alakult és nem kéne megváltoztatni. Ezt sosem tudom már meg, pedig nem lenne rossz…
Azt mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Vajon lehet ebben valami? Vagy csak ezzel és az ehhez hasonló mondásokkal próbáljuk magunkban tartani a lelket, hogy lesz még jobb is. Elmennek a felhők és vége lesz ennek a viharnak, amely az életünkben tombol és gyökerestől tép ki minden útjába kerülő „lélekfát”. Kitudja! Az a nagy kérdés, hogy az ember mennyi ilyen pofont bír elviselni. Bizonyos, hogy vannak olyanok, akik keveset bírnak, de jó néhányan egész soká talpon tudnak maradni. Bízzunk benne, hogy mi, akik ezeknek a soroknak az olvasói vagyunk, az erősebb gárdát gazdagítjuk és ránk legyen igaz a mondás… erősítsen meg!

A cikk megtalálható a NetBarátnő oldalán: Erősítsen meg!

2 megjegyzés:

Kis Virág írta...

Egyébként vannak olyan filmek, ahol nem is hepi az end :) és az sem biztos, hogy azért kapjuk a terheket, mert mi bírjuk őket! Piha! Pont nem azért, így biztos :) én inkább úgy vélem, inkább azért, mert nem oldunk meg valamit, s rendre visszacsúszunk.

Sandi írta...

Tényleg vannak olyan filmek... azokat szeretem :)
A meglátás pedig helyes a nem megoldott dolgokról, de nem minden esetben igaz. Vannak esetek, amikor menthetetlen az ügy :(