Flashback

Egyszerűen csak arra volt kíváncsi, hogy merre tart a lány, olyan sietve szedte a lábait egymás után, hogy szinte öröm volt nézni. Egyre gyorsabban ment utána, szinte már futott, de a lány is egyre szaporábban és szaporábban szelte a métereket. Kezdett fáradni, mert annyira gyors volt a tempó, hogy már alig bírta. Az egyik pillanatban viszont utolérte és elkapta a haját hátulról…

Felébredt és pokolian fájt a feje. Úgy érezte magát, mint aki az éjjel mást sem csinált, csak olcsó bort ivott. Kimászott az ágyából és elindult a konyhába, hogy magába tömjön némi fájdalomcsillapítót. Mikor odaért, akkor vette észre, hogy egy szál semmiben áll a szekrény előtt. Az anyja, aki éppen reggelizett, felettébb furcsállta ezt és zavarba is jött a látványtól. A fiú bekapott két erős pirulát, majd mit sem törődve ruhátlanságával, elindult vissza a szobájába.

– Nem kérsz reggelit? – hangzott egy félénk hang az asztal irányából.

– Majd – szólt vissza kurtán.

Szinte úgy zuhant be az ágyába és már nem is tudott a külvilágról; azon nyomban elnyomta az álom.

Ismét az utcát rótta a lányt üldözve, aki még mindig sietős léptekkel haladt ismeretlen célja felé. Vagy félt valamitől, vagy egyszerűen csak nem akart elkésni valahonnan. Nem lehetett tudni, hogy miért e nagy sietség, de őt nem is érdekelte, csak ment utána elszántan. Maga sem tudta, hogy miért követi.

– Ebéd – riasztotta álmából egy ismerős hang.

– Hagyj békén – jött ki a száján a gúnyos válasz – Majd megyek, ha megéheztem.

Az ajtó becsapódott és ismét a lány után ment az utca homályában. Azaz csak ment volna, ugyanis nem látta sehol a „barnahajút”. Hirtelen megijedt és nem tudta mitévő legyen, majd futni kezdett előre, hátha az ismeretlen cél hozzá is éppoly közel van, mint a lányhoz, de tévedett. Hirtelen meg kellett állnia, mert egy szakadék szélén találta magát és majdnem bele is zuhant. Megfordult hát és indult a másik irányba, amerre a lányt sejtette, de sajnos nem találta. Bizonyos, hogy az édesanyja riasztotta el a szépséget, akit annyi ideje üldözött már.

Ekkor cipőkopogást hallott a távolból és a hang irányába fordította fejét. Ismét látta a lányt és utána is eredt, de túl távolinak tűnt ahhoz, hogy valaha is utolérje őt. Viszont esze ágában sem volt feladni a hajszát, amit annyi ideje folytatott már… De mióta is? Már maga sem tudta az időt felmérni, mintha megszűnt volna számára minden, csak a lányt látta a szemei előtt és semmi mást nem tartott fontosnak.

Eltűnt a jelenség, mintha köddé vált volna, akár a filmekben a tündérek. Zokogva kapkodta a levegőt a földön fekve, ahol utoljára látta a követett személyt, majd üvölteni kezd, de ismeretlen nyelven ordított. Hirtelen egy hatalmas bevásárlóközpont előtt fetrengett a földön koszos ruhában és emberek mentek el mellette szánakozó tekintettükkel ostorozva őt. Nem értette, mi történik vele, hiszen az előbbi pillanatban még egy szépséges barna lányt üldözött, most pedig fekszik a mocsokban és senki sem segít rajta. Nem értette…

– Sajnos a kezelés nagyon hosszú időt vesz majd igénybe – hallotta egy férfi hangját, de semmit sem látott, mert sötét volt mindenütt. Koromsötét.

– Mennyi az a „hosszú idő” doktor úr? – az édesanyja hangja ütötte meg a fülét.

– Nem tudom előre megmondani, csak annyit mondhatok, hogy…

– Anya! Anyaaaaaaa! – kiabálta, hátha meghallja valaki.

– Nővér – ordított az orvos is –, nyugtatót a betegnek, mert eltépi a szíjakat.

Ketten fogták le a kezét és egy aprócska szúrást érzett a karján, majd minden szép lett és a szivárvány színei közt szárnyalt odafent az égben. Édesanyja zokogását hallotta, de már az sem érdekelte, csak a fény, amely felől a lány integetett felé. Elindul az irányába, kinyújtja a kezét a már kinyújtott kéz felé, de amikor odaért volna hirtelen sötét lett és csend. Még egyetlen apró pillanatra hallott egy könnycseppet a padlóra érkezni, aztán semmi.

Megjelent a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által kiadott irodalmi folyóirat második számában az OPUS-ban október végén. :)