Munka hátán munka...

Lassan mennem kell dolgozni, de úgy gondoltam, hogy előtte még megosztom veletek ezt a prózát, ami szintén nem mai keletű, de nem is olyan nagyon régi. Pontosan 2008. augusztus 30-án íródott, tehát még nincs egy éves. Azért szomorúan látom, hogy az oldalnak van látogatottsága, csak senki sem ír kommentet. Lusta banda. :(

L e m e g y a n a p

Vörösen tűzött a nap ezen a késő őszi délutánon, ahogy elérte a horizontot. A lehulló levelek olybá tűntek ebben a fényben, mintha lángba borulva szörföznének a levegőben a föld felé szállva. Enyhén fújt a déli szél és játékosan emelgette majd a földre hullajtotta a száraz faleveleket.

A fiú még nem tudta, hogy mit is várhat ettől a találkozástól. A lányt, akire várt, a világhálón ismerte meg és nagyon szimpatikusnak találta. Három hónapja leveleztek és nagyon sok dolgot megtudtak egymásról ez alatt az idő alatt. Végre eljött a találkozás pillanata és a fiú már nagyon izgatott volt, hogy mikor láthatja meg a lányt, akit eddig csak képeken láthatott és élőben még soha. A szökőkútnál beszéltek meg találkozót, amely a város központjában állt és víz csak akkor volt benne, ha nagyon sok eső esett egyszerre. Most nagyon ki volt száradva, mert langyos és száraz őszben voltunk még benne, csak futó záporok fordultak elő néha.

A fiú húsz perccel hamarabb érkezett a találkozóra, mert nem szeretett késni és nagyon izgatott volt, szinte a torkában dobogott a szíve. Egyszerűen öltözött fel: felvette kedvenc nadrágját és pulcsiját, mert ezekben a ruhadarabokban érezte magát a legjobban és ezekben nem feszengett. Nyakában ott lógott az elmaradhatatlan kockás sál, amitől nem vált volna meg soha, még langyosabb napokon sem.

Ahogy a lányra várt, egyre idegesebb lett, hogy mit is fog szólni, ha meglátja őt így élőben, és először fognak szemtől szembe beszélgetni. Félt tőle, hogy mi lesz, ha nem tudnak majd egymáshoz szólni és idegességében hülyeségeket fog neki mondani. Ahogy a képekre gondolt, amiket róla látott, egyszerre csak mosolyogni kezdett, mert nagyon tetszett neki és néha nagyon megkívánta, ahogy azokat nézegette. Amikor az egyiket nézegette otthon, olyan sok ideig meredt a szájára, hogy annyira meg szerette volna csókolni, mint még soha senkit az életében. Biztosan tudta, hogy a képbéli ajkak nagyon édes ízeket és hatalmas szenvedélyt rejtenek magukban. Most, hogy itt sétált körbe-körbe a szökőkút körül, egyre csak azon járt az esze, hogy mi lesz, ha megcsókolja, vajon ő hogy fog reagálni erre és visszacsókolja e, vagy csak egyszerűen ellöki magától és ezzel tönkretesz egy barátságot, amely olyan jól indult. Annyira bizonytalan volt, amennyire egy kisbaba az első lépései megtétele előtt lehet. Ezernyi gondolat cikázott át az agyán másodpercenként és a végén már olyan gyorsan és intenzíven pörögtek a gondolatai a fejében, hogy maga sem tudta követni.

Még volt mindig öt perce a találkozásig és úgy döntött, hogy nem fog azon gondolkodni, hogy „mi lesz ha”, hanem egyszerűen hagyja a dolgokat megtörténni és lesz, ami lesz. Egész életében minden egyes tettének végig gondolta a következményeit és ezen most változtatni akar és fog is. Teljesen határozottnak tűnt magában.

Közben a járókelőket figyelte, akik egymásba karolva sétálgatnak és lerí róluk, hogy szeretik egymást. Látott csókokat, hatalmas öleléseket és ő is ilyenekre vágyott. Hirtelen elszorult a szíve és arra gondolt, hogy lesz e valaha valaki, aki őt is ennyire fogja szeretni és esténként sétálgatnak majd a városban ölelkezve és egymásnak csókokat adnak majd minden tizedik lépés után? Lesz e valaha valaki, aki nem tudja majd elképzelni az életét nélküle? Ezek olyan kérdések voltak, amik már nagyon régóta foglalkoztatták, de válasz még mindig nem volt rájuk. Ilyen kérdések tekerőztek az elméjében miközben a lányra várt és a szökőkút szegélyén járkált körbe.

Hosszú barna haj lebbent a lemenő nap sugarai között és szilárd léptek kopogtak a járdán. Gyönyörű és hatalmas barna szemek figyelték a természet minden mozzanatát. Ismerték ezek a mesebeli szemek a városnak ezen részét, bár nem fordultak meg erre olyan gyakran. A lány határozottan haladt a célja felé és kicsit ideges is volt a találkozó miatt, érezte, hogy a szíve szinte a torkában ver. Félt, hogy mit fog szólni, aki rá vár. Annyira bizonytalan volt, mert szeretett volna tetszeni a fiúnak és félt attól, hogy mi lesz majd akkor, ha ő nem tetszik neki. Kicsit több parfümöt tett magára, de nem szándékosan. Ő nagyonis tetszeni akart a fiúnak, mert a fiú tetszett neki a képekről és a leveleiből, amiket neki írt.

Hajába belekapott az őszi szél és már látta a célt, ahova igyekezett. Bevette az irányt a bokrok között és amikor kibukott az ágak takarásából elétárult a szökőkút. Három alakot vett ki a sötétben, akik a kútban álltak és mintha táncoltak volna, de nem tették. Ők voltak a szökőkút díszei, akiknek ez az építmény nyújtott otthont hosszú éveken keresztül és minden bizonnyal még sokáig fog is. Körbejáratta tekintetét a területen és a nagy, meleg szemeivel a fiút kereste, aki miatt a gyomra egy kisebb gombóchoz hasonlított. De senki nem volt a megbeszélt helyen. Hirtelen azt hitte, hogy korán érkezett, de mikor megnézte az óráját, rájött, hogy nem jött korán, inkább nagyon is pontosan. Leült egy padra a szökőkút szélénél és várakozni kezdett, arra gondolva, hogy lehet, a fiú késik valami miatt. Valami közbejöhetett neki, de minden bizonnyal ideér majd egy kisebb késéssel. Ilyen gondolatok közepette várt ott egy órán keresztül, mikor is hatalmas szél támadt és arra gondolt, hogy ha eddig nem jött, hát már biztosan nem fog jönni. Minden bizonnyal valami komoly dolog történhetett és majd tisztázzák a dolgokat. Ahogy elindult hazafelé olyan eső támadt, amilyet már nagyon régen láttak és éreztek a városiak. Hatalmas cseppekben hullottak alá az égből a langyos esőcseppek és a lány csak táncolt az esőben. A szökőkút tizenöt perc alatt megtelt vízzel és az eső leverte a maradék leveleket is a fákról. Minden apróbb mélyedésben a földön állt a víz és minden annyira vizes volt, hogy nagyon régen nem volt már ilyen hatalmas égszakadás. A lány mikorra hazaért teljesen bőrig ázott és minden ruhadarabjából csavarni lehetett a vizet. Ahogy megszárítkozott, leült a számítógépe elé és levelet írt a fiúnak, majd csak ült ott a monitorra bámulva mereven és várt. Egész éjjel várt és várt. Aztán egész héten és egész télen. Néhányszor még írt neki levelet, de már egyre kevesebbszer, majd lassan elfelejtette a fiút. Nem várt tőle többet már levelet és nem is kereste egy jó ideje. Szinte teljesen kitörölte őt az emlékeiből, pedig még ősz elején azt hitte, hogy megtalálta végre az igazit. Tavasszal egy magas szőke sráccal sétált kézen fogva és teljesen elfelejtette azt, amelyik nem jött el a randevúra és nem is jelentkezett azóta...

... a szökőkútban pedig minden esős őszi napon egy kockás sál úszkál és keresi azt, aki nem vette volna őt le soha az életben.